36. fejezet - Az igazság

Ez a Józsi; elég érdekes alaknak bizonyult. Egészen jó fej, talán meg merem kockáztatni, hogy kedvelem. Leginkább az fogott meg benne, hogy nem fél kimondani azt amit gondol. Rengeteget poénkodott, persze elég észrevehető volt, hogy be akart vágódni. Újra elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogyan adta rám a kabátot a bowling pályán. Még az ajtót is kitárta előttem és az egészet ő fizette, ami nem kevés pénz volt. Szóval nem tűnik sóhernek. Anyával tökéletesen bánik, sőt le se tudja venni róla a szemét; nem mintha anyával nem ez lenne a helyzet. Egyszerűen szimpatikus és kész. Van egy lánya, azt hiszem tizenegy éves lehet, már nem emlékszem pontosan. Kiderült az is, hogy profi fotós, és mellékesen vállal esküvőket meg ballagásokat. Megnéztem pár képét, és meg kell hagyni, valami eszméletlen tehetséges. Nem is tudom… Mindegyik képnél más más érzés vette úrrá magát rajtam. Természetesen a gépe is tök profi volt, hatalmas is, és aki nem látott még ilyet, tuti nem tudja kezelni. Az én gépemet is megnézte. Szó szerint azt mondta, hogy ez egy kifejezetten jó gép. A képeimre meg azt, hogy kifejezetten művésziek, és ha tanulnám, tudnám mire vinni. Így elhatároztam, hogy többet fogom elővenni az én ütött-kopott gépemet, és azóta is magamnál hordom a házban.

Most is éppen Lefelé tartottam a gépemmel a kezemben. Bementem a nappaliba, és azt kezdtem el fotózgatni. A tévétől kezdve a kanapéig lefotóztam mindent, legalább három beállításban és közelségben. Már csak annyi a dolgom, hogy megszerkesztem őket. Még nagyban fényképeztem, mikor valaki csengetett. Egy nagy sóhajjal emelkedtem fel és indultam el az ajtó felé. Megálltam előtte és a kukucskálón keresztül lefényképeztem Bellát, aki unottan állt a ház előtt. Megnézve a képet, nevetve nyitottam ki az ajtót.

- Na végre. – nézett fel, mikor kitártam előtte az ajtót.

- Gyere. – álltam arrébb, közben a képeket nézegetve.

- Na mizu? – kezdte el levenni a cipőjét, nekitámaszkodva a falnak – Mi van az újdonsült apukával? – kérdezte vigyorogva.

- Á semmi, voltunk bowlingozni. – nyújtottam ki a nyelvem.

- És, milyen volt? – indult el felfelé a lépcsőn.

- Jó. Tiszta profi voltam. – nevettem fel.

- Aha, persze. – nézett hátra ő is nevetve – Na és mi van a vörössel? – kérdezte, belépve a szobámba.

- Újra együtt vagyunk. – mondtam izgatottan.

- Na nem mondod? – forgatta a szemeit, majd bevetette magát az egyik babzsák fotelbe.

- Nem is lepődsz meg? – kérdeztem, én viszont meglepetten.

- Nos tudod, ez nem volt meglepő. – nézett rám úgy, mint a hülyére – Sőt egyenesen számítottunk rá. – nyújtotta ki a nyelvét.

- Csak azt nem értem, miért jött el értem? – ültem le mellé – Mármint, honnan tudta, hogy ott vagyok? – ráztam meg a fejem értetlenül.

Bella csak összeszorított szájjal hátradőlt, majd lenézett a lábára. Pár másodpercig szemléltem, hátha csak hülyéskedik, de nem.

- Ezt nem mondod komolyan. – mondtam. Felnézett rám és elmosolyodott – Most miért? – kérdeztem nevetve – Nem mintha nem sült volna ki jól. – dőltem hátra.

- Na látod. – vigyorodott el.

- De akkor is érdekel, miért hívtad oda. – ráztam meg a fejem összeráncolt szemöldökkel.

- Azért mert. – ült fel egy sóhajtás közben – Mert ha nem hívom, ki tudja Viktor mit tett volna veled. – húzta el a száját.

- De ahhoz nem kellett Castiel. – néztem rá – Elég lett volna elrángatnotok.

- Igen, de Castiel azt mondta, szóljunk ha valaki rád mászik. – vigyorodott el – És mi szóltunk.

Csak meglepetten néztem magam elé. Nem gondoltam volna, hogy vöröske így félt engem. Ahogy arra gondoltam, hogy magában idegeskedik miattam, elmosolyodtam. Milyen aranyos pasim van.

- Csak azt nem tudom, hogy mondom el Natanielnek. – sápadtam le, ahogy ez az eszembe jutott.

- Már pedig muszáj leszel. – mondta és elhúzta a száját.

- Tudom. – sóhajtottam fel.

Pár másodpercig meredtünk magunk elé, mikor Bella megszólalt.

- Akkor szerintem kezdjünk neki a mateknak. – vette elő a könyvet a táskájából.

- Jó. – mondtam halkan és bólintottam egy aprót.

Két óra múlva leszívott aggyal csuktam be Bella mögött az ajtót. Beletúrtam a hajamba, és a levegőt kifújva indultam el a konyhába. Összeszedtem egy kis epret meg joghurtot, és máris nekikezdtem az eperturmix készítésének. Még egy kis cukrot tettem bele, mert édesen szeretem, majd kitöltöttem a Krakkós bögrémbe, és elindultam a nappaliba. Bevágtam magam a TV elé, majd azt bekapcsolva kezdtem el nézni a Tini Mamikat, de 10 percig se bírtam, és átkapcsoltam a Vivára. Éppen Green Day ment, így azt hagyva háttérzajnak elkezdtem a telefonomon facebookozni. Az se nyerte el a tetszésem, így inkább letöltöttem egy minyonos játékot, és azzal kezdtem el játszani. Ez már inkább tetszetős volt, mint az előbbiek. Pár percig elszórakoztattam magam velük, majd megjelent, hogy valaki hív és elindult a Trónok Harca dala. Pár másodpercig csukott szemmel "doboltam" az ütemre, majd leesett, hogy éppen telefonálnak, így rendbe szedve magam felvettem.

- Haló? – szóltam bele félénken, mert nem néztem meg ki hívott.

- Kismadár! – szólalt meg Józsi mély hanga a vonal másik végén. Hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Szia! – mosolyodtam el én is.

- Na mi újság? – kérdezte.

- Semmi érdekes. – dőltem hátra a fehér kanapénkon – Éppen eperturmixozom. – vigyorodtam el.

- Remélem nekem is csinálsz majd legközelebb. – nevetett fel.

- Persze. – szólaltam meg – Ha hozol epret.

- Az nem probléma. – nevetett ismét – És az eperturmixon kívül? – kérdezte.

- Hát… - kezdtem neki és egyből eszembe jutott, hogy  Natanielnek még el kell mondanom az igazat. A hangom rögtön elkomorodott – Semmi.

- Ugyan már! – mondta aggódó hangon – Mi történt? – kérdezte.

Pár másodpercig azon gondolkoztam, elmondjam-e neki, mi a helyzet. Majd úgy döntöttem nem fog rosszul elsülni, elvégre muszáj egy külső ember véleményét is megismerni, aki nem ismeri Nat-ot.

- Képzeld el azt a helyzetet. – kezdtem bele.

- Igen? – válaszolt.

- Hogy van egy barátod, akivel szakítottál. – itt szünetet tartottam, de miután mondta ismét, hogy igen, folytattam. – Aztán az eddigi legjobb barátod csak úgy megcsókol és elmondj hogy már ötödik óta szeret. – mondtam kínos hangon, mire megint egy igennel válaszolt – Aztán te visszacsókolsz, de pár nappal utána összejössz a volt pasiddal. Ja és a két fél utálja egymást. – tettem még hozzá.

Egy ideig csönd következett, én pedig vártam, hogy mondjon valamit.

- Nos… - szólalt meg.

- Igen? – kérdeztem izgatottan.

- Szerintem mond meg a legjobb barátodnak, hogy mást szeretsz. – mondta.

- És ha megharagszik? – kérdeztem kétségbe esetten.

- Akkor nem volt jó barátod. – válaszolt komolyan.

- Akkor mondjam el neki… - gondolkoztam el.

- Pontosan. – válaszolt.

- Hát jó. – sóhajtottam.

- Sok sikert hozzá! – nevetett fel, hogy megtörje ezt a nyomott hangulatot.

- Köszi. – nevettem vele én is, bár én nem olyan vidáman.

- Azt megkérdezhetem… - itt tartott egy szünetet – Hogy a pasid akkor az a vörös gyerek? – kérdezte.

- Igen. – pirultam el.

- Jó gyereknek tűnik. – nevetett fel – De vigyázz vele. – mondta.

- Jó, jó. – nevettem el magam.

- Na szia, madárka. – köszönt el.

- Szia! – mosolyodtam el – És köszönöm! – mondtam még gyorsan.

- Ugyan, semmiség. – válaszolt, majd letette.

Sóhajtva dőltem hátra újra, és leraktam magam mellé a telefont. Kinyújtózkodtam és sóhajtottam egy nagyot. Már negyed nyolc volt. De örülök, hogy még nem kell naphosszat tanulnom. Majd év végén, mikor jön a vizsga. Minden áldott percemben az lesz, hogy a tankönyveim előtt ülök és magolom a tételeket. Már most megfájdult a fejem. Levettem az asztalról a fényképező gépemet, és újra végignéztem a képeket. Vagy húsz percembe telt, mire végignéztem az összeset. Mikor végeztem újra leraktam az asztalra unottan. A lábamat nézegettem, hogy ugyanolyan-e, majd mikor megállapítottam, hogy igen leraktam. Bár elvileg egy testrészünk sem ugyanolyan. Viszont akkor én nem vettem észre. Éppen lefeküdtem volna, mikor valaki csengetett. Te jó ég, milyen népszerű vagyok? Bosszankodva álltam fel a kanapéról és indultam el a bejárati ajtóhoz. Bele se nézve a kukucskálóba tártam ki az ajtót Nataniel előtt. Meglepetten meredtem rá, ő pedig csak mosolygott.

- Szia. – köszönt.

- Szia. – mondtam elképedve.

- Bocs, hogy csak úgy beállítottam. – lépett felém egyet, de így is csak a küszöbön állt.

- Nem, semmi. – mondtam, majd megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.

- Akkor jó. – mondta, majd egyre közelebb hajolt. Éreztem az illatát. Már majdnem hagytam volna magam, mikor elhúzódtam.

- Ne… - mondtam kínosan. Meglepetten nézett rám, majd mikor szánakozó arccal felé fordultam, láttam a szemében az én bocsánatkérő szemeimet. Egyből elkomorodott.

- Szóval döntöttél. – mondta komoly hangon. Nyeltem egyet.

- Igen. – mondtam elfojtott hangon.

- Rebi ő… - fogta meg a vállam – Ő nem jó…

- Ne mondd azt, hogy nem jó nekem! – löktem le magamról a kezét, mire beletúrva a hajába beindult a házba.

- Rebi! – fordult meg.

- Nem! – mondtam idegesen – Ne kezdd azt a szöveget, hogy nem érdemel meg! – csaptam be az ajtót.

- Pedig nem…

- Nem is ismered! Nem tudod milyen! – csattantam fel. Miért egyből ezzel kezdi?

- Durva! És bunkó! – lépett felém közelebb.

- Nem durva! És egyáltalán nem bunkó! – védtem meg, habár tudtam, hogy ez nem minden esetben igaz.

- Betörte az orrom! – mutatott az említett testrészre, amin még mindig díszelgett a ragtapasz, de legalább már nem volt olyan színes.

Erre hirtelen nem tudtam mit válaszolni, mert igaza volt.

- Te provokáltad ki. – mondtam ki végül az igazságot.

- Ó, szóval már az én hibám? – nézett el nevetve, de nem volt vidám.

- Nem ezt mondtam. – indultam el felé.

- De, pontosan ezt mondtad. – nézett rám villámokat szóró szemekkel, mire megtorpantam – Nem hiszem el, hogy ő kell neked. – fintorodott el és megrázta a fejét.

- Úgy mondod, mintha jobb lennél nála. – komorodtam el még jobban. Meglepetten fordult hátra.

- Mintha nem ez lenne az igazság. – mondta eltátott szájjal.

- Hát képzeld el, nem ez. – mondtam idegesen, már a sírás szélén állva.

- Rebi, nem gondolhatod komolyan, hogy hosszútávon veled marad. – kezdett el felém jönni, mire elfordítottam a fejem – Amint talál egy dögösebb csajt, otthagy téged. – állt meg előttem.

- Akkor majd azt fogom mondani, hogy igazad volt. – néztem rá könnyes szemekkel – De addig ne merj róla rosszat mondani.

- De nem érted. – fogta meg a vállam, mire elfordultam. Újra megfogta, majd visszafordította az arcom felé – Én soha nem hagynálak el. – mondta, szinte könyörgött – Én mindig szeretnélek. – hajtotta a homlokomnak a sajátját.
Megfogtam a karját, és kicsordult egy könnycsepp a szememből.

- Én viszont soha nem tudnálak szeretni. – mondtam.