45. fejezet - Képzelgések

Hazafelé menet végig azon gondolkoztam, amit Bence mondott. Ha ennyire szereti azt a lányt, akkor csak nem lehet olyan borzalmas, nem igaz? Elvégre Bence egy teljesen normális, aranyos fiú, igazán megérdemel egy törődő barátnőt, és abból amit láttam, Anna nem éppen ilyennek tűnik. De persze, én nem ismerem. Nem is tudom, hány éve volt már hogy elköszöntünk és megszakítottuk a kapcsolatot; azóta én is rengeteget változtam. Miért ne változhatott volna meg ő is? Én persze, eleve rosszul kezdtem. A múltban történt sérelmek miatt automatikusan elítéltem, még csak esélyt sem adtam neki. Borzalmas vagyok.

Egy mély sóhajjal léptem át az éppen előttem szétterülő kutyagumit, magamban szitkozódva, hogy ha már nem szedik fel, miért az út közepére kell engedni a kutyát, ahol mindenki mit sem sejtve közlekedik. Morcosan mentem el aztán egy idős házaspár mellett, és mikor rájuk néztem, hirtelen haragom egyből tovaszállt. Egymás kezét fogták, mosolyuk pedig noha erőtlen volt és öreg, bearanyozták egymás napját. Kíváncsi vagyok, milyen régóta lehetnek együtt. Bizonyára már több év is eltelt, amióta egymásba szerettek. Belegondoltam, hogy én is így fogok itt ülni Casitellel, kézen fogva, boldogan. A gondolatra a gyomromban lévő lepkék felébredtek, és heves szárnycsapásokkal illettek meg. Egy éve se voltunk még együtt, de nem tudnám már elképzelni az életem nélküle. Arra sem emlékszek milyen volt előtte. Mintha ő lett volna az, aki értelmet hozott az én kis szürke világomba. Nevetve mentem ki a parkból, amin át hazafelé tartottam. Bizonyára minden szerelmes tini így gondolkodik. De azért mégis.

Mikor hazaértem, kinyitottam a kaput, és nagyon óvatosan csoszogtam el a bejáratig. Alig találtam bele a kulcslyukba. Még csak öt óra múlt, de az ég már besötétedett. Február, hm. Normális, hogy ilyenkor még ilyen hideg van? Bár ha azt vesszük, még csak most lett vége januárnak. Biának előző héten volt a születésnapja, Bells-nek ezen a héten, negyedikén, Rosának meg nekem pedig egyszerre, február 13-án lesz. Megbeszéltük, hogy 15.-én, szombaton tartunk egy csajos estét, és megháláljuk a sorsnak, hogy ilyen közel rakta össze a születésünk napjait; mintha csak direkt csinálta volna.

Belépve a meleg, fűtött házba, egyből nekem ugrott az én szeretett, tökmag, idegbeteg kutyám, Szotyi. Alig tudtam lebírkózni magamról a hatalmas bundakabátot, majd a csizmát.

- Szotyiii, te cukiság! – térdeltem le elé, ő pedig megtámadta az arcomat, és próbálta összenyalogatni – Szotyi, állj! – mondtam, de nem reagált – Szotyi, ül! – próbálkoztam erősebben, de mintha meg se hallott volna.

Sóhajtottam.

- Na jól van, te rosszcsont! – azzal elkezdtem összeborzolni a fejét, mire hanyatt vágta magát, elém tárva hatalmas pocakját, ami szinte epedezett egy kis simogatásért. Szotyi úgy csóválta a farkát, hogy ha fel akartam volna söpörni, csak feltartottam volna a levegőbe, és ő megoldja. Elkezdem vakargatni hatalmasra nőtt pocakját (mivel olyan kövér mint egy malac), majd fél perc múlva elzsibbadt lábbal támaszkodtam fel. Elindultam a konyhába, ahonnan remek illatok szállingóztak ki.

- Rebi drágám! – üdvözölt anya széles mosollyal, majd tovább kavarta a barna trutymót, amiből ő majd ételt szeretne készíteni. Lassan odamentem, és leültem elé egy bárszékre.

- Mi lesz ez? – puhatolóztam.

- Ez? – nézett fel – Hát ez torta lesz!

A szemöldököm az egekbe szökött, és sokáig ott is maradt.

- Miért csinálsz te tortát?

- Hát mert miért ne!

Összeszűkült szemmel méregettem, hátha valamiben mesterkedik, mikor megszólalt.

- Az irodában partit rendezünk. Búcsúpartit.

- Ki megy el? – kérdeztem, közben belenyúltam a már jobb állagú nyers tésztába, és megízleltem. Finom volt, amitől valamelyest megnyugodtam.

- A főnök. – mondta érdektelen hangon, de én átláttam rajta – Nyugdíjba megy.

- És ki lesz az új főnök? – kérdeztem, még mindig az ujjamat szopogatva. Tényleg finom volt.

- Na látod, ezt még senki sem tudja. – nevetett fel idegesen.

- Szeretnél az lenni? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen, persze. Még esélyem is van rá. De ennél fontosabb, hogy a Hárpia ne kapja meg az állást. Ha ő lesz a főnök, az egész iroda felmond, velem az élen. – rázta meg a fejét – A baj csak az, hogy a főnöknek egy közeli barátjának a felesége, így senki nem tudja hogy fog dönteni. – húzta el a száját.

Elgondolkoztam, ki lehet az a hárpia, és miért kapta ezt a becses nevet, de jobbnak láttam nem firtatni a témát.

- Értem. – bólogattam – Szerintem megpályázhatnád a helyet, remek főnök lennél. Téged mindenki szeret. És még szigorú is vagy. – mosolyogtam rá.

- Úgy gondolod? – nézett fel rám hálásan.

- Hát persze. – vigyorodtam el.

- De ugye nem csak azért mondod, hogy kapj a tortából? – nézett rám gyanakvóan.

- Nem dehogy! – nevettem fel – Bár meg kell hagyni, elég finom lesz. – nyúltam bele megint a tálba, mire ő is felnevetett.

Még fél óráig beszélgettünk a suliról, Castielről, Biáékról, és minden egyéb másról. Józsi is szóba került, most éppen külföldön fotóz valamilyen fesztiválon, így két hétig nem lesz itthon. Ez persze azt jelentette, hogy anyával sokkal több időt tölthetek kettesben… Meg persze, hogy Castiel nem jöhet át sunyiban.

Hat óra fele felmentem a szobámba, és nagy kínszenvedések között hozzákezdtem megcsinálni a házit. Egyáltalán nem értem a matekot, és ez az őrületbe kerget! Megfogtam hát az utolsó mentsváram, a jó öreg Klaust, és elkezdtem vele diskurálni a dolgokat.

- Szóval. Klaus. Matek. – mondtam neki, de csak üveges tekintettel bámult rám – Te se szereted, tudom. – forgattam a szemem – De muszáj segítened! Egyest fogok írni, ha nem értem meg nagyon hamar. – biggyesztettem le a számat, de ő kitartóan csak bámult rám.

- Jól van, akkor megoldom egyedül! – mondtam neki dühösen – Ha ennyire nem akarsz segíteni, akkor már csak azért is megcsinálom! – durcáztam be, majd dühösen leraktam az ágyra az ártatlan plüssdelfint.

Legalább fél óráig szenvedtem egy feladattal, mire rájöttem hogyan kell megcsinálni. Utána már egyre könnyebben ment a többi, és a végén három lapot foglalt el a gyakorlás.

- Ezaz! Látod Klaus, nélküled is remekül boldogultam! – mondtam, azzal vigyorogva becsaptam a matekfüzetem.

- Akkor lássunk neki az angolnak…

Azzal seperc alatt végeztem, és fél nyolcig megcsináltam minden beadandót, megtanultam a föcit és a kémiát, és fáradtan, leszívott aggyal pakoltam be másnapra. Nagyon jól esne most egy kis lélekerősítő, de ide már nem volt elég az én kedves Klausom.

Már éppen kiterülten volna az ágyon, mikor megcsörrent a telefonom, a jó öreg Trónok Harca zenéjével. Felvillanyozva pattantam fel és vettem fel gondolkodás nélkül a telefont.

- Halló? – kérdeztem izgatottam.

- Jó napot, Doktor Szavatos Lászlót keresem. – mondta egy mély hang, én pedig ledöbbentem.

- Őőő… - motyogtam bele a telefontba, hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Igen? – kérdezte az idegen.

- Sajnálom, azt hiszem ez téves szám. – szorítottam össze a szám, elkerülve, hogy elnevessem magam.

- Ó..! – döbbent le az úr – Akkor elnézést kérek, bizonyára félrenyomtam egy betűt.

- Ugyan, semmi gond. Jóéjszakát. – mondtam mosolyogva, bár ő nem láthatta.

- Jóéjt. – mondta, majd letette a telefont, belőlem meg kitört a nevetés. Szavatos László? Létezik ilyen név?

Még mindig kuncogva mentem vissza a helyemre, mikor a telefon újra megcsörrent. Vidáman emeltem a fülemhez, megint meg se nézve ki az.

- Igen? – szóltam bele.

- Rebi! – kiáltották a telefonba jó páran.

- Ki az? – ráncoltam a szemöldököm.

- Lys vagyok Rebi! – nevetett fel harsányan – Épp egy buliba vagyok, és fel kellett hívnom egy ismerősöm. – mondta, mintha mi sem lenne egyértelműbb.

- Aha… - mondtam, ismét próbálva visszatartani a nevetést – És Biával mi van? – tudakoltam.

- Otthon van, pihen. – mondta, majd büfögött egy hatalmasat. Legalábbis azt hiszem ő volt az – Őt nem akartam felhívni, az milyen már. Így te maradtál. – mondta, majd felröhögött.

- Hát ez megható. – mosolyogtam – Bia tudja hol vagy?

- Persze hogy tudja, ő engedett el!

- Ő engedett el? – vontam fel a szemöldököm.

- Aha. De most lépek, mert még szétszedik a gitáromat.

- Szia… - mondtam meghökkenve, de addigra már kinyomott. Remélem nem fog semmi hülyeséget csinálni.

Egy sóhaj kíséretében eresztettem le a kezem magam mellet, majd kidőltem az ágyon. Beletúrtam a hajamba, és lehunytam a szememet. Már elkezdett sajogatni a fejem, mikor újra megcsörrent a telefon. Most már kevesebb türelemmel, és morcos hangon vettem fel.

- Igen?

- Minden rendben? – szólt bele a mély, megnyugtató hang, amire egész délután vártam. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. Végre.

- Igen, persze. – nevettem fel.

- Na és mi újság? – kérdezte Castiel, majd a háttérben ajtó csukódását véltem felfedezni.

- Semmi. Megcsináltam a házit. Ugye megírtad a magyar beadandót? – kérdeztem vigyorogva.

- A magyar beadandót? – kérdezett vissza, szinte láttam magam előtt, ahogy összeráncolja a szemöldökét – Hát persze, négy oldal lett, plusz még kettő kiegészítés, csak mert szorgalmas vagyok. – mondta halál komoly hangon.

Felnevettem.

- Oké, akkor majd csinálok neked egy vázlatot.

- Imádlak. – mondta, azt hiszem teli szájjal.

- Eszel? – kérdeztem kíváncsian.

- Aha. Pudingot. Most csináltam.

- Mmm, jól hangzik. – hunytam le a szemem, és elképzeltem ahogy Castiel itt ül mellettem és eszi a pudingot.

- Jó is. – kuncogta el magát.

- Milyen volt a vacsora? – kezdtem el nyújtózkodni.

- Uh, borzalmas. Csak képzeld el a helyzetet, ahogy egy méregdrága étteremben ülsz, tele sznobokkal, és mindenki megbámul. Az előtted ülő kopasz ember pedig folyton a suliról, a továbbtanulásról és az élet értelméről prédikál neked. – mondta ideges hangon, és láttam magam előtt, ahogy forgatta a szemeit. Felnevettem.

- Sajnállak.

- Én is sajnálom magamat. Egy nagy adag Rebi-dózis kéne most. – sóhajtott fel.

- Hát, a Rebi-dózis itt ül az ágyán, és csak a külvilág választ el tőle. – mosolyodtam el.

- Ugyan, a külvilág nekünk mikor jelentett akadályt? – kérdezett vissza, hangja mosolygott.

- Fél óra múlva várlak. Ne motorral gyere. – haraptam be az ajkaim, ő pedig egyből vette a célzást. Imádtam, hogy egyszerű félmondatokból, gondolatokból megértjük egymást.

- Sietek. – mondta, azzal letette a telefont.

Egy percig némán bámultam a plafont, majd izgatottan felültem, és kilestem a folyosóra. Anya már rég elment aludni, még be is köszönt, majd figyelmeztetett, hogy ne egyek bele a tortába. Sose értettem, hogy tud ilyen korán lefeküdni, bár ha jobban belegondolok, ezen a héten mindig négykor-ötkor kellett felkelnie, és ez most sem lesz majd másképp. Rég volt már ilyen alkalom, hogy Vöröske átugrik titokban, de nem az első. És még így is, a szívem hevesen kezdett verni a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban beállíthat, a gyomromban pedig feléledtek a lepkék.

Gyorsan beszaladtam a fürdőbe, és fogat mostam. Átfésültem a hajamat, majd párszor beletúrtam, hogy álljon is valahogy. Feltettem egy kis szempillaspirált, majd dezodorral befújtam magam. A parfümöt már túlzásnak találtam volna. A tükörben végignéztem magamon; a sötétszürke macinacin, a régi, ütött-kopott rózsaszín pulcsin, és a bundás zoknin. Nem éppen kívánatosnak néztem ki. Így beszaladtam a szobába, feltekertem a fűtést, és villámgyorsan elkezdtem átöltözni. Egy ujjatlan kék toppot húztam magamra, kiemelve vele adottságaimat, és egy, a térdénél szakadt cicagatyát vettem fel. A zoknira nézve, eldöntöttem, hogy azt nem vagyok hajlandó levenni. Újra végignéztem magamon a tükörben, és máris jobban éreztem magam a bőrömben. Még egyszer utoljára beletúrtam a hajamba, amikor meghallottam a neszezést az ablakon túl. Gyorsan kinyitottam, és szélesre tártam, hogy az éppen felérkező Castiel be tudjon lépni rajta. Hátrébb léptem, hogy beférjen, majd mikor belépett, rögtön megfordult és becsukta maga mögött. Hátulról végignéztem közben. Fekete bakancs, sötétkék farmer, és egy bőrdzseki. Fején egy szürke „csöves” sapka takarta el a haját, majd mikor megfordult, legszívesebben felsikoltottam volna. A haja, a hosszú, vállig érő haja sehol sem volt. Helyette egy rövid fazonú, így is nagyon szexi, vörös haj vette át a helyét. Castiel elnézve a döbbent kifejezésemet, lehúzta fejéről a sapkát, én meg közelebb lépve jártam körbe, megcsodálva új külsejét. Így még csak jobban tetszett.

- Muszáj volt. – húzta el a száját – Apám ragaszkodott hozzá. – forgatta a szemét – Majd megnő.

Megráztam a fejem.

- Nagyon bejön. – mondtam, elcsukló hangon. Olyan rég beszéltem, hogy elfelejtettem hogyan kell (ez persze csak egy kifogás).

Castiel elmosolyodott, majd közelebb lépve megfogta a derekamat. Én lábujjhegyre állva közelebb hajoltam hozzá, visszatartottam a lélegzetem és az övéire helyeztem ajkaim. Tökéletesen összeillettek, és az egész testemet átjárta a melegség. Beletúrtam immár rövid hajába, és közelebb vontam magamhoz. Ő még szorosabban ölelt, én pedig nagyon reméltem, hogy hallja a fejemben szóló gondolatokat, miszerint nagyon szeretem.

Sajnálatomra elhúzódott, és egy cinkos mosollyal, elkezdte levenni a dzsekit, és a bakancsot. Alatta lévő kék pulcsiját is levetette, majd ledobta az egyik babzsákra.

- Miért van itt ilyen meleg? – túrd bele megszokásból a már rövid hajába, én pedig céklavörös lettem. Castiel ezt észrevéve felvont szemöldökkel, és egy lélegzetelállító félmosollyal nézett rám.

- Öhm… - kezdtem bele kínosan, majd elindultam az ágy felé – Fáztam. – nyögtem ki kisegér hangon.

- Fáztál? – indult el felém, vigyorogva, majd lehuppant mellém az ágyba.

-  Aha. – bólintottam egyet.

- Miért nem öltöztél fel? – kérdezte, majd végigmért tetőtől talpig – Már nem mintha bánnám. – nézett rám.

Egy önelégült mosoly terült szét a számon. Sajnos ez Castielnek egyből feltűnt, és gonosz vigyorra húzta a száját.

- Erre ment ki a játék? – hajolt közelebb, én pedig még jobban elvörösödtem – El akart csábítani, hölgyem? – döntött le az ágyra.

- Hát… - nem tudtam mit mondjak, így csak próbáltam nem elnevetni magam.

Castiel mindeközben egyre közelebb hajolt, szájával végigcsókolgatva a fülemtől egészen a vállamig, majd a kulcscsontomat, közben a karomat cirógatta. Aztán lassan elindult felfelé, engem meg átrázott a borzongás. Lehunytam a szemem és élveztem az érintését, belélegeztem az illatát, megérintettem a haját, a karját. Majd gyengéd ajkakat éreztem a sajátomon, de mielőtt visszacsókolhattam volna, elhúzódott.

- Ha ez volt a szándéka, biztosíthatom róla, hogy sikerült. – kuncogott bele a nyakamba, én pedig hangosan felnevettem.

- Akkor jó. – vigyorogtam rá, próbálva nem elveszni a szürke szempárban.

- De ahhoz, hogy elcsábíts, nem kell így felöltöznöd. – nevette el magát – Egy zsákban is jól néznél ki, hidd el nekem. – mondta, majd felült.

Elindult a szekrényem felé, majd az oda betűrt rózsaszín pulcsimat felém dobva, elindult hogy lejjebb vegye a fűtést.

- A nadrág maradhat. – vigyorodott el. Hát persze, ezért erre számíthattam volna. Elég egyszer beszélned Castiellel, hogy megtudd, a fenekek a gyengéi.

Vigyorogva ültem fel, és húztam magamra a pulcsit. A hajamat felkötöttem egy laza copfba, majd törökülésben beljebb csúsztam az ágyon. Castiel felnézett az órára.

- Még csak kilenc óra. Mit akarsz csinálni? – nézett rám mosolyogva. Elgondolkoztam, majd kiböktem a szerintem jól átgondolt, tartalmas választ.

- Nekem mindegy.

Felsóhajtott, majd beült mellém, nekidőlve a falnak.

- Hát, te vagy a házigazda. – vigyorodott el.

- Te pedig a vendég. – néztem rá egy csábos (legalábbis annak szánt) mosollyal.

- Viszont ha azt csinálnánk, amit én akarok, abból elég nagy problémáid származhatnak. – kacsintott rám, én pedig fülig elvörösödtem.

- Hát akkor… Beszélgessünk.

Vöröske felnevetett, majd közelebb húzott magához, és szorosan átölelt.

- Oké. – mondta, én pedig elnéztem a haját, és egyszerűen nem tudtam megszokni – Miről szeretnél beszélgetni?

Lefeküdtem, mire ő is lejjebb csúszott, és ráhajtottam a fejem a mellkasára. Egy ideig gondolkoztam, ő közben a karomat cirógatta.

- Szerinted mi lesz velünk később? – kérdeztem, de fejben nem igazán voltam itt.

- Később, hm? – kérdezte, majd felnézett a plafonra – Bárcsak tudnám. – nevette el magát.

- Te hogy képzeled el?

Pár percig gondolkodott, majd lassan válaszolt.

- Nem tudom. Veled. Az is lehet, hogy elköltözünk, és valahol művészként élünk egy galéria felett… Vagy világot látunk. Vagy csak simán letelepedünk valahol, egy nagy házzal, két kutyával és egy rahedli gyerekkel – erre a gondolatra mindketten elnevettük magunkat – Nem tudom, mi lesz később. Csak egy valamiben vagyok biztos… Hogy azt veled fogom véghez vinni. – nézett le rám, én pedig egyből nehezen kezdtem nyelni.

- Velem akarod leélni az életed? – suttogtam meghatottan.

Megint felsóhajtott.

- Jelen állás szerint igen. Lehet bármi később, nekem mindegy, csak veled legyen. És nem tudom elképzelni, hogy ez megváltozzon. – mondta, a mondat végére pedig egészen elcsendesült a hangja.

Sose hallottam még így beszélni Castielt, még így bő hat hónap után sem. A komoly kérdéseket megválaszolta ugyan, de sose kezelte úgy őket, mint amilyenek azok valójában voltak; fontosak. Nem tudom, hogy félt-e eddig, vagy bizonytalan volt… De azt hiszem ez már annyira nem is lényeges.

- Persze azért még korai eltervezni a jövőnket. – nevetett fel, és nekem is nevetnem kellett.

- Oké, ebben igazad van. – mondtam, majd elkezdtem Castiel hasán apró köröket rajzolgatni, így kompenzálva az ő cirógatását.

- Miért, te hogy képzelnéd el? – kérdezte, a plafont bámulva.

Pár másodpercig gondolkoztam, majd válaszoltam.

- Nem tudom. Talán egy nagyvárosban, ahol minden nyüzsög és nem áll meg. Mindketten dolgozunk, és a lakásunkban minden este ugyanígy beszéljük át a napot… - gondoltam bele, majd érthetetlen boldogság fogott el – Aztán időskorunkban meg vidékre költöznénk és ott töltenénk hátralévő életünket. – mondtam, majd felnevettem. Elképzeltem Castielt, idős bácsiként, vörös hajjal.

- És mit dolgoznánk? – kérdezte mosolyogva.

- Hát nem tudom… Te egy zenekarban játszanál, az biztos. És híresek lennétek. De akkor persze turnéznotok is kellene.

- Persze. Mindig vinnélek magammal. – nevetett fel.

- Világot látnánk. – mosolyodtam el.

- Te pedig a fotósunk lennél. Vagy egy művész, aki minden helyen bemutatja a műveit pár napig.

- Jól hangzik. – nevettem fel, majd jobban hozzábújtam Vöröskéhez – De persze ezen még tök fölösleges agyalni.

- Hát igen. Ki tudja, mit hoz még a sors. – mondta, majd lehajolt és megcsókolt.

44. fejezet - Szeretet

- Rebi, el sem hiszem, hogy te vagy az! – mondta nyávogós hangon, és megszorongatott.

- Aha… - motyogtam teljesen ledöbbenve.

- Annyi mindenről kell beszélnünk! – nevetett fel, és sugárzóan rám mosolygott.

- Aha…

- Amikor megtudtam hogy újra ideköltözünk, repestem az örömtől. Sokszor írtam neked, mikor elmentünk, de valószínűleg nem kaptad meg a leveleimet. – legyintett, majd megint harsányan felnevetett.

- Aha, biztos nem kaptam meg. – mondtam kínosan, mert minden egyes levelét megkaptam, csak aztán elégettem őket, egytől-egyig.

- De nem baj, most újra nagyon jó barátnők lehetünk. – kacsintott rám, nekem meg felállt a hátamon a szőr. Csak bólogattam kínos mosollyal, miközben ő végigmért gunyoros mosollyal, én meg már bántam hogy nem kezdtem valamit a fejemmel. A tekintete továbbhaladt Castielre, majd meglepetten nézte végig újra.

- Ó, ő a barátod? – nézett rám kedvesnek tűnő tekintettel, de látszott rajta, hogy az ötletet is nevetségesnek tartja.

- Igen. – felelt Castiel helyettem, érzelemmentes hangon, komoly arccal, majd közelebb lépett és megfogta a kezem. Hálásan néztem fel rá.

- Ó! – lepődött meg Anna, én pedig legszívesebben képen töröltem volna egy nagy adag hóval.

- Bizony. – mondtam komoran.

- Annyira örülök neked Rebi! – vette fel újra az álcáját, és újra hangosan felnevetett.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy magas fiú torpant meg Anna mellett, rátéve a kezét a vállára.

- Bocs hogy késtem. – nézett rá csodáló arccal a fiú, mire Anna csak egy gyors mosolyt villantva, visszafordult Castiel felé, és kitartóan mustrálta, mintha csak egy újabb áldozat lenne. Azonnal megsajnáltam a fiút.

- Semmi gond Bence, nagyon jól elvoltam. – mosolygott rá, és arckifejezéséről egy kígyó jutott eszembe.

A bizonyos Bence most rám emelte kíváncsi tekintetét, majd végigmérte Castielt is. Égszínkék szemébe enyhén belelógott sötétbarna haja, amitől egészen helyesnek nézett ki. Elmosolyodott, majd kezet nyújtott Castielnek. Ő meglepetten rázta meg a kezét, majd Bence után ő is bemutatkozott.

- Te pedig bizonyára Rebi vagy. – mosolygott rám, szinte szánakozóan – Anna sokat mesélt rólad.

Ó igen, most már értem miért az a szánakozó tekintet.

- Jaj Bence, ne mondd el neki! – csapott rá a karjára Anna és megint felnevetett –Nézzétek el neki, nagyon kíváncsi fajta. – simogatta meg a kezét, kicsivel erősebben mint szokták.

- Mindegy is, mert amúgy is mennünk kell. – mondta egy sóhajjal Bence, majd megfogta barátnője (mint ebből kiderült) kezét.

- Igaz, nem kéne az első napomon elkésni. – húzta el a száját a szőkeség, majd hangosan elköszönt, és elindult barátja mellett egy fekete autóig. Bence bocsánatkérő mosollyal biccentett felénk, majd kinyitotta Anna előtt az ajtót, utána ő is beszállt, majd elhajtottak.

Pár másodpercig csak bámultunk magunk elé, amikor Vöröske megszólalt.

- Hát ez nem volt semmi.

- Szegény csávó. – ráztam a fejem.

- Csodálom amiért el tudja viselni. – borzadt el.

- Látod most már milyen? – nyögtem fel.

- Hát nem lesz egy egyszerű menet, az biztos.

Felsóhajtottam, majd ismét elindultunk az iskolába vezető úton. A suli nem volt messze, így remélem a szőkeség nem egy suliba jár velem, ha már autóval furikázzák. Vagy csak ennyire kényelmes.

A suliba vezető utat csendben tettük meg, majd belépve a kapun, elkezdtem levedleni magamról a hatalmas bundakabátomat. Még mindig kicsit sokkolva mentem oda a szekrényemhez, hogy nagy erőlködések árán beletuszkoljam.

- Kérsz valami kaját? – fogta meg ismét a kezem Castiel, mire megint hálásan felpillantottam rá. Mindig tudja mire van szükségem.

- Hát egy csokis fánk most igazán jól esne.

- Akkor gyere. – szorította meg a kezem, majd magával húzott a büféhez. Az emberek egytől egyig elálltak az útjából, és előre engedték. Nos igen, attól függetlenül hogy Castiel velem rendes és aranyos, még a suli háromnegyede fél tőle. Érdekes „legendákat” is hallottam róla, sokan össze is szoktak súgni mögöttem a folyosón, de ez engem egyáltalán nem zavar.

Vöröske egy kedves mosollyal odaadta a fánkot, magának pedig vett egy kis kólát.

- Angol. – húztam el a számat.

- Hát igen. – sóhajtott fel ő is szórakozottan.

Nem arról van szó, én imádom az angolt, jó is vagyok benne. De mivel szét vagyunk osztva csoportokra, így Castiellel külön kell járnunk órára, és mivel a legtöbb órám angol, így sokkal kevesebbet látom suliban mint szeretném. Ma csak a hatodik órában lesz együtt óránk, az is töri lesz, utána meg fizika, de ott elültetett minket a tanár a terem két végébe, így esélytelen volt hogy vele legyek. Egy sóhajjal álltam lábujjhegyre hogy megcsókoljam, ő pedig lejjebb hajolva viszonozta azt.

- Legyen szép napod. – puszilta meg a homlokomat, majd útnak engedett. Elindultam a terem felé, ami természetesen a legtávolabb volt Castiel termétől. Lelombozva ültem be az utolsó padba, majszolgatva a fánkomat. Már most utáltam ezt a napot. Magam elé meredve járt az agyam Annán, amikor Bia bepattant mellém.

- Szia Rebi! – üdözölt lelkesen, majd elkezdte kipakolni a cuccát. Én csak biccentettem egyet – Mi a baj? – kérdezte gyengésen, rögtön leesett neki a tantusz.

- Fáradt vagyok, meg nyűgös. – sóhajtottam fel.

- És ezért szénhidráttal tömöd magad? – húzta fel a szemöldökét.

- Igen. – néztem rá bosszúsan.

- Jó is az. Legalább a karod nem fáj már.

Lenéztem az említett testrészre, és tudatosult bennem, hogy nem, már tényleg nem fáj. A kötést is le lehetett már venni, és a doki is azt mondta, hogy elég hamar rendbe jött.

- Igazad van. – mondtam hát egy kicsivel több élettel a hangomban.

- Persze hogy igazam van, csak így férhettél bele abba a nagy puffasztott kabátba. – nevetett fel, én meg elmosolyodtam. Nem akartam tudni, honnan látta rajtam, mert ha ő látta, más is láthatta, pedig én nagyon gyorsan lekaptam magamról a folyosón.

- Rebi… - bizonytalanodott el, mire rápillantottam – Mi a baj?

Felsóhajtottam.

- Tudod ki az az Anna, ugye? – húztam el a szám keserűen.

- Az a szőke luvnya? – fintorodott el – Sose tudnám elfelejteni. Mi van vele?

- Visszaköltöztek. – mondtam ki gyorsan és tömören a tényt, mire Biának több, különböző és elég szaftos káromkodás hagyta el a száját

- Ugye? – néztem rá kétségbeesetten – Meg fogok halni. Csak nagyon remélem, hogy nem ebbe a suliba jár.

- Uhh, az a csaj valami borzalom. Emlékszel amikor bogarat rakott a szendvicsembe? Utána vagy három napig nem ettem. – borzongott össze, mire engem is kirázott a hideg.

- Ma reggel találkoztam vele.

- És mi volt? – sápadt el.

- Semmi érdekes végül is. Nyálas, manipulatív picsa. – mondtam zsörtölődve –És úgy méregette Castielt mintha azt tervezné hogyan falja fel.

- Ne féltsd Castielt, nem bírja ő az ilyen lányokat. – veregette meg a vállam. Csüggedten bámultam magam elé, elképzelve őt meg Castielt. Rám tört a hányinger a gondolatra.

- Pedig van pasija is! – csattantam fel – És még csak nem is ronda. Sajnálom szegényt, úgy ugrik a szöszinek mint egy kutya.

- Akkor elég nagy szerencsétlen lehet. Ha elviseli, meg is érdemli. – mondta B határozottan.

- Nem is tudom… Eléggé úgy nézett ki mintha szeretné. – húztam el a szám.

- És a luvnya milyen?

- Csinos. Túl csinos. – mondtam komoran.

- Alsóba is minden fiú belé volt szerelmes. – forgatta a szemét.

Éppen válaszoltam volna, mikor belépett az alacsony, hatalmas fertállyal megáldott angol tanárunk. Szomorúan ránéztem a félbehagyott fánkomra, és kitettem a pad szélére. Óra végére tuti megszárad.

A nap hátralevő része elment, és hatodik órára már herótom volt az angoltól. Minden szünetben feszülten figyeltem a folyosót, hátha megpillantom a szőke hajkoronát, de szerencsére egyszer sem véltem felfedezni senkiben Annát. Hatodik órára már kimerülten, de valamelyest megnyugodva mentem be, és lehuppantam Castiel mellé a hátsó sorba. Megdörzsöltem a szemem, mire Castiel nyomott egy puszit az arcomra.

- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.

- Fáradt vagyok. – mosolyogtam rá halványan, majd elkezdtem kipakolni a cuccomat. Szerettem a törit, de most egyáltalán nem volt hozzá hangulatom. Mikor végeztem Bella meg Rose sétált oda hozzám. Egész nap nem láttam őket, Castiellel voltak egy csoportban.

- Sziasztok. – mosolyogtam rájuk, mire Rose felült a padra, Bella meg odahúzott egy széket.

- Mizujs? – kérdezte az utóbbi, egy ásítás kíséretében.

- Fáradt vagyok. – nyögtem fel, majd mindketten csendben felnevettünk. Bella a füzetét bújva nem is figyelt rám.

 - Mit tanulsz? – kérdeztem meg.

- Hát törit. – nézett rám, majd egy másodperc múlva megint a füzetét bújta.

- Minek? Nem kellett tanulni. – ráncoltam a szemöldököm.

- Dehogynem, öten felelnek az osztályból.

- Jó, de te úgyse felelsz, csak ötösöd van, és abból is annyi, hogy bele se fér a naplóba. – forgatta a szemét Rose.

- Sose lehet tudni. – rázta a fejét, majd egy hangos csattanással becsukta a füzetet és lerakta maga mellé – De szerintem te Rebi, felelsz.

- Én? – lepődtem meg.

- Aha. Kevés jegyed van, meg van három hármasod.

- Honnan tudod? – kúszott fel a szemöldököm még magasabbra.

- Hát… - mosolyodott el – Megnéztem.

- Az enyémet is? – nézett rá Rose, mire Bella bólogatott egyet.

- Király, és milyen jegyeim vannak? – tudakolta, én pedig eszeveszettül elkezdtem elolvasni az előző órai anyagot, hátha megmarad belőle valami. Ha tényleg felelek, akkor tudni is kéne valamit.

- Castiel szerintem te is felelsz. – fordult felé Bella.

- Engem nem mer feleltetni. – vigyorodott el.

- Ja, igaz. Fél tőled a tanári kar. – röhögtek fel mindketten, én meg elkuncogtam magam.

Még egy ideig beszélgettek, én addig eredménytelenül bújtam a füzetet és a könyvet felváltva. Majd egyszer csak belépett a nyurga, szemüveges, görbe orrú tanár úr, én pedig lefehéredtem. Istenem, add, hogy ne kelljen felelnem!

- Nos gyerekek. – rakta le a mappáját az asztalra, majd nekitámaszkodva keresztbe tette a kezét – Remélem senki sem felejtette el a mai felelést. –mosolyodott el, és persze nem várt választ, de ha tette se kapott volna. Az egész osztály síri csendben ült a helyén, a feszültség meg tapintható volt.

- Már otthon kitaláltam kik lesznek az áldozataim. – mosolyodott el ismét, mire páran felnevettek. Alapvetően szerettem ezt a tanárt, de ebben a percben inkább elkerültem volna messziről. Mindenki feszülten figyelt, amikor a tanár úr megszólalt – Rose, gyere ki kérlek a táblához. – mondta, mire az osztályon végigsöpört a megnyugvás. De nem sokáig, mert Rose pár perc alatt lefelelt négyesre, és akkor újra jött egy következő ember.

- Nagyon jó… - írta be a jegyet a tanár, majd felpillantva kihívta egy fiú osztálytársam, aki tíz percnyi szenvedés után megkapta a kettest. Izzadtan, leharcolva kullogott vissza a helyére.

Így ment ez még két emberrel, és nagyon kezdett úgy kinézni, hogy megúszom a felelést, amikor a tanár ismét felemelte a fejét.

- Oké, akkor a következő… - nyújtotta el a szót – Gyere Rebi! – mosolygott rám, mire megállt bennem az ütő. Castiel megszorította a kezem, én pedig lassan feltápászkodtam.

- Tanár úr! – emelte fel a kezét gyorsan Melody.

- Igen? – nézett rá meglepetten.

- Én szeretnék felelni. Ki szeretném javítani a hármasomat.

A reménnyel a szívemben vártam a tanár válaszát. A szeme rajtam meg Melodyn cikázott, mire elmosolyodott és felnevetett.

- Rendben Rebi, ezt most megúsztad. Gyere Melody.

Hevesen dobogó szívvel huppantam vissza a helyemre, és halkan felnevettem. Belláék vigyorogva fordultak hátra, és Vöröske is megveregette a hátam.

Az óra további része gyorsan eltelt, én pedig nagyon rendes diák módjára írtam az anyagot a tábláról. Mikor kicsengettek megköszöntem Melodynak a gyors mentést, majd elindultam fizikára. Az óra ott is gyorsan eltelt, bár a fejem már nagyon hasogatott. Mikor kicsengettek egy nagy sóhajjal tápászkodtam fel és fordultam Castielhez.

- Átjössz matekozni? – kérdeztem meg.

- Nem tudok. – húzta el a száját – Anyámék étterembe akarnak menni, oda meg muszáj mennem. – nézett rám bocsánatkérően.

- Ó… Semmi baj, akkor majd hívj ha hazaértél. – mondtam csalódottan, de persze nem várhattam el, hogy minden idejét velem töltse.

- Mindenképp. – hajolt le hogy megcsókoljon, majd mikor megszólalt a telefonja, kinyomta – Itt vannak. Haza akarnak vinni, nehogy elkószáljak. – fogatta a szemét, én meg felnevettem.

- Hát akkor kitartást. – csókoltam meg újra, mire ő nyögött egyet, majd elsietett. Én ráérősen szedegettem össze a cuccomat, majd kiléptem a teremből. A lányok már elmentek, busszal mentek haza, és muszáj volt elérniük. Egyedül sétáltam a folyosón kifelé, amikor elhaladt mellettem egy nyurga alak, ruganyos léptekkel. Nagyon ismerősnek tűnt hirtelen, de nem tudtam megmondani, hogy honnan. Már épp elindult a lépcsőn lefelé, amikor kicsúszott a mappájából egy köteg lap, ő meg szitkozódva guggolt le, hogy összeszedje. Gondolkodás nélkül odamentem segíteni neki.

- Segítek. – mondtam egy kedves mosoly kíséretében, mire az idegen viszonozta azt. Aztán rájöttem, hogy ő nem is annyira idegen – Bálint? – lepődtem meg, ő pedig csak nevetett.

- Bence, de szép próbálkozás volt. – vigyorodott el, engem meg elöntött a pír.

- Bocsi. – nevettem kínosan.

- Nem gáz, már megszoktam. Igazából a bátyám Bálint, és mindig összekevernek vele. Pedig nem is hasonlítunk. Én sokkal jobban nézek ki. – villantott rám egy vigyort én pedig ismét felnevettem.

- Na és mi járatban itt? – néztem fel rá óvatosan, arra számítva hogy Annáért jött.

- Beiratkoztam.

A hirtelen meglepettségtől nem is tudtam mit mondani, majd összeszedve magamat megkérdeztem.

- Anna is ide jár?

- Nem, ő matek-fizika szakon van a város túloldalán. – szedte fel a maradék lapot, majd feltápászkodott. Én is felálltam.

- És melyik osztályba jársz? – kérdeztem, de jobban érdekelt miért nem egy suliba vannak. De ennyire nem akartam beleütni az orrom a dolgaikba.

- 12/c, ha jól tudom.

- Akkor felettem két osztállyal. – bólintottam.

- Valami banya az osztályfőnök. Rendesen megijedtem a szemölcstől ami az orra alatt van. – borzongott össze, én pedig felnevettem.

- Mi csak varangyosnak hívjuk. Kémia tanár, és a haja is úgy áll, mintha felrobbantotta volna magát.

Bence felnevetett, majd lefelé menet a tanárokról beszéltünk. Mikor leértünk elővettem a szekrényemből a bundakabátomat.

- A barátod merre van?

- Családi vacsora. – mosolyodtam el, rá gondolva.

Nem mondott semmit, csak ő is felöltözött, majd együtt lépkedtünk a bejárat felé.

- Most mész Annáért? – puhatolóztam.

- Aha, még fél óra és vége van az órájának. Addig pont oda érek.

- Itt ismerkedtél meg vele, vagy…? – csúszott ki a számon a kérdés.

- Nem, még Budapesten. Már két éve vagyunk együtt, így hát ide költöztem vele. – mondta egy vállrándítással, és egyáltalán nem úgy nézett ki mint aki megbánta. Egészen lenyűgözött a kitartása.

- Értem. – bólogattam.

- Tudod, régen egyáltalán nem ilyen volt.

Ez a kijelentés túl hirtelen jött, és nem is tudtam vele mit kezdeni. Mintha látta volna rajtam, hogy nem egészen vagyok oda érte.

- Sokkal életvidámabb volt, nem volt ennyire megszállott. Én pedig menthetetlenül beleszerettem. – mondta egy halvány mosollyal, cipője orrát nézegetve. Teljesen ledöbbentem.

- Hát nem tudom, én már általánosban is utáltam. – csúszott ki ismét a számon. Bence csak hangosan felnevetet..

- Igen, nagyon sokan nem kedvelik, de szerintem épp ezért olyan lenyűgöző. Nagyon erős jelleme van. – mosolygott rám, én meg meghatódtam. Tényleg nagyon szereti.

- Szerencsés lány. – mosolyodtam el.

- Te is az vagy. – vigyorgott rám.

Felnevettem.

- Igen, ebben tökéletesen igazad van.

Visszatérés!

Kedves olvasók!

Vééégre, végre eljött az idő amikor folytattam ezt a blogot. Igazából nagyon sok idő múltán, most megint úgy éreztem, hogy "igen, írni akarok!". Belegondoltam ebbe a kis történetbe, amit annyira szerettem, és annyira kerültem a bűntudatom miatt, hogy csak így itt hagytam, és hirtelen ötlettől vezérelve kezembe kaptam a laptopot és írtam, írtam és írtam. Néha megakadtam, de érzem hogy bele fogok jönni, és újult erővel nyitok egy újabb nagy fejezetet ebben a történetben. Sokan vagytok, akik még így is felnéztek erre az oldalra, kitartóan vártatok, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok:) Remélem újra sikerült megszerettetnem az emberekkel a történetem, és akik megharagudtak rám, kiengesztelnem.

Nem is beszélek tovább, itt van a következő rész (az első felét pár héttel előbb írtam, de nem tudtam folytatni, így a közepétől kb. lesz egy változásféle, amit lehet észrevesztek majd. Az azért lesz:) )

Jó olvasást! c:

Magas sarkúban tipegve mentem Deborah után, akinek az arcán tisztán kivehető volt az izgalom. Az, hogy az én arcomra milyen kifejezés ülhetett ki, azt inkább nem szeretném tudni. Hasonló lehet a totális ledöbbenés, az izgatottság és a félelem érdekes keverékéhez, és szinte tudtam hogy az arcom inkább zöld mint sápadt. Alig bírtam tartani a tempót, és hiába hogy Castiel is tudott volna úgy loholni mint Deb, ő volt olyan kedves és mellettem lépkedett. Azért tartott velünk, mert nem engedett el egyedül minket az éjszakába, főleg nem Londonban, hiába bizonygatta Deborah, hogy semmi baj nem történhet velünk az ég világon semmi. Én persze értettem, és még örültem is neki, hogy jön. Miután mondtuk neki a nagy hírt, miszerint egy tetkót akarunk rám varratni, a szemöldöke felkúszott a haja tövéig, és sokáig félő volt, hogy ott is marad. Nem ellenkezett, bár tudtam hogy nem tetszik neki az ötlet. Helyette minden második percben megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, és mondta hogy rengeteg időm van még átgondolni egy tetkót. Fura volt nekem, hogy ennyire ellenzi, elvégre nem azt gondolná az ember róla, hogy nem jön be neki a tetkó. De én már hajthatatlan voltam, a hirtelen döntés és a kockázat vegyes érzelmeket keltett bennem, amitől teljesen felvillanyozódtam. Akartam azt a tetkót!

Na de hova? És mit? Ezen gondolkoztam, Castielt figyelmen kívül hagyva, egészen addig amíg Deborah meg nem torpant egy kivilágított épület előtt. Felnéztem az ajtó felett lógó, kacskaringós betűkkel írt névre, és szégyenemre, nem tudtam kivenni, mi van odaírva. Félve Castielre néztem, aki elhúzott szájjal nézett vissza rám, szinte könyörgött a szemével, hogy forduljunk vissza. Bátorítóan rámosolyogtam, majd beléptem Deborah után a tetováló szalonba, ahova az imént surrant be minden figyelmeztetés nélkül.

Átléptem a küszöböt, és legnagyobb döbbenetemre, egy teljesen modern, tiszta és felújított szobába érkeztem. Bár jobban belegondolva, logikusnak tűnik, hogy egy tetováló szalon nem egy koszos, ápolatlan hely. Pontosan előttem volt egy függöny, ahonnan zúgó hangokat lehetett hallani; ez kicsit visszavetett a bátorságomból. Körülnéztem alaposabban, szemügyre vettem a kiállított tetkókat és terveket, majd elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit szeretnék magamon látni az elkövetkezendő évek során – egészen a halálomig. Körbementem a kis szobában, végighúzva a kezem a bőrkanapékon és az üvegasztalokon, Castiel pedig szorosan mögöttem jött. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire Deborah megjelent előttem.

- Még fél órát várnunk kell, majd csak utána következel. – mondta mosolyogva, és úgy láttam jobban fog örülni ennek a tetkónak mint én magam – Addig eldöntheted mit szeretnél magadra varratni. – veregette meg a vállam – A pénz miatt ne aggódj, azt majd én elintézem. – kacsintott rám, majd leült az egyik fotelbe és lapozgatni kezdett egy magazint. Megdermedve álltam Castiel mellett. Felnéztem rá, mire ő visszanézett, és megint megkérdezte, komolyan gondolom-e.

- Másféleképpen nem lennék itt. – nyugtattam meg, majd sóhajtottam egy nagyot, hogy magamat is sikerüljön lenyugtatnom.

- És milyen tetkót akarsz? – húzta fel egyik szemöldökét, csibészes mosolyra húzta a száját, de szemében aggodalom csillant.

- Nem tudom. – ráztam meg a fejem – Valami olyat amit nem fogok megbánni.

- Igen, ez logikus döntés lenne. – nevetett fel erőtlenül, majd magával húzva leültetett maga mellé egy szűköcske kanapéra. A vállára hajtottam a fejem, úgy figyelve a különféle ötletekre, amiket mutat a sok tucat magazinból.

Öt héttel később

A suliban minden egyes ember megszemlélte a gyönyörű szép tetkómat, én meg büszkén mutogattam mindenkinek aki látni akarta. Már nem is bajlódtam azzal, hogy emelgessem a hajam, simán csak felkötöttem kontyba, hogy jobban lehessen látni a tarkómon lévő fekete, szétágazó fát. Amikor Castiel mutatta, rögtön tudtam, hogy azt szeretném, és rögtön tudtam hogy a tarkómra. Igaz, iszonyatosan fájt, de minden egyes kínnal töltött percet megért. Ez a tetkó mindent elmond, amit fontosnak találok; a családot, a barátokat, az életet… Mindent megtalálsz benne, csak akarnod kell látni. Mindenki irigykedve méregette, de mindenki meg is dicsért érte, mintha az én érdemem lenne.

Biáék egyenesen sírva fakadtak mikor meglátták, és elhatározták, hogy ők is csinálnak egy ugyanilyet. Nevetve egyeztem bele, elvégre enyém is másolat volt. Castielnek is tetszett, sőt végig ő segített gondozni, amíg teljesen rendbe nem jött a kicsike.

Anyáékról szerintem meg ne beszéljünk. Azóta is él a Rebi Ellenes Tanács, ahogyan elneveztük őket. Apa és Anya összefogtak ellenem, habár most ők sincsenek túl jó viszonyban, egymást okolják, hogy elzüllöttem. Persze tudom, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani; láttam anya arcát mikor először megpillantotta. Egyszerre volt dühös, döbbent, de látszott rajta hogy egyenesen imádja. Természetesen minden létező büntetést megkaptam amit meg lehetett, de még így sem bántam meg. Deborah pedig el volt kápráztatva.

Szóval így, két héttel később már inkább felfogva hordtam a hajamat, és hiába a hideg, még sálat se hordtam. Így indultunk el hazafelé Castiellel kézen fogva.

A gondolataimba mélyedve nézegettem a csupasz fákat, akaratlanul is a sajátomra gondolva. Nem akartam tudni, hogy ez az érzés valaha elmúlik-e, de jelen pillanatban el se tudtam volna magam képzelni nélküle. Alig pár hete viseltem, de máris a részemmé vált.

- Mindenkinek tetszet… - mondta tűnődő hangon Vöröske.

- Persze, hogy mindenkinek tetszett. – vontam fel a szemöldököm – Neked talán nem? – kerekedett el a szemem.

- Dehogynem… Csak szokatlan. – nézett rám halvány mosollyal.

- Nem állítom, hogy nem az. De szerintem szép, és illik hozzám… - mondtam kicsit elbizonytalanodva.

- Rebi, tényleg tetszik! – nevetett fel.

- Akkor meg mi van?

- Semmi az égvilágon. Csak nehéz lesz megszokni, ennyi. – mosolygott most már meggyőzőbben.

- Hát mindegy, végül is rajtam van. Nem kell hogy neked is tetsszen. – vigyorogtam rá, mire megrázta a fejét.

- Tudod hallottam olyanról, hogy egy férj elvált a feleségétől, mert az levágatta a haját.

- Persze, de mi nem vagyunk házasok. És nem fogom levágatni a hajam. – borzadtam el.

- Ne is… Nem kell hogy házasok legyünk, hogy én is így döntsek. – vigyorgott rám, mire én gyengéden (többé kevésbé) belekönyököltem az oldalába.

Az út további részét hol vitatkozva, hol nevetve tettük meg. A kezem, amit nem fogott Castiel már a totális megfagyás útján haladt, sőt úgy éreztem, hamarosan célba is ér. Mire hazaértünk már a lábujjam is lefagyott, így sokáig a radiátornak állva dideregtem, míg Castiel csinált nekünk két forró csokit.

Pár perc múlva már felolvadt állapotban mentünk fel a szobámba, ahol nem kevés kellett ahhoz, hogy az egész forró csokit kiborítsam, tekintve a hatalmas kupit amit ott hagytam reggel. Castielt ez persze nem zavarta, kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon és filmek után kezdett kutakodni a laptopon.

- Most én vagyok a soros. – mondta önelégültem, és valószínűleg megkönnyebbültem, miután megnézettem vele előző héten a Macskák, családom és a fiúk című filmet, amiért egyébként én se voltam nagyon oda, de miután végig kellett néznem az összes Star Wars filmet, kihasználtam a helyzetemet, és könyörületlenül bosszút álltam. Most pedig visszatartott lélegzettel öltöztem át, azon gondolkozva milyen kínszenvedést fogok átélni a következő két órában.

- Nyugi, ezt te is szeretni fogod. Legalábbis asszem’, még én sem láttam, de eddig nagyon dicsérték.

- És mi az? – kuporodtam le mellette a szűk helyen, magamra csavarva a takarót.

- Az útvesztő. – mondta kifürkészhetetlen hangon, mire kíváncsian a képernyőre néztem.  A főszerepben Dylan O’Brian, a többit meg nem ismertem.

- Úúú, az a csávó eszméletlen király! – csattantam fel, mire Vöröske kissé hátrahőkölve nézett rám.

- Mert?

- Hát nem látod? Hogy néz már ki! Mint egy félisten! – mondtam kicsit elragadtatva.

- Ó, igen? – húzta fel fél szemöldökét.

- Persze, nem hagynálak el érte, de akkor is. Igazából minden lány ilyen pasit álmodik meg magának. – néztem rá bólogatva.

Castiel most mindkét szemöldökét felhúzta, és komoly tekintettel közelebb hajolt, kezét lassan felkúsztatta a vállamon, majd a nyakamon, közben lassan közelhajolt az arcomhoz, majd kihúzta a hajgumit a hajamból. Én ledermedve ültem, és azon gondolkoztam mennyire lehet vörös a fejem, és a film se érdekelt már annyira. Behunytam a szemem, várva hogy Castiel megcsókoljon, mire hangosan felnevetett, és elvette a kezét rólam. Kipattant a szemem és hitetlenkedve néztem rá.

- Akármilyen jó pasi ez a Dylan, ő nem tudja elérni hogy ilyen vörös legyen a fejed. – mondta, majd megint hangosan felnevetett. Én durcásan összehúztam magamon a takarót, és elindítottam a filmet. Castiel átkarolt, közelebb húzva magához, és az elkövetkezendő két órában csak néha-néha jegyeztünk meg valamit a filmmel kapcsolatban.

Pár órával később lent vacsoráztunk hármasban; anya, Castiel meg én. Én viszonylag némán ettem, de anya meg Castiel végig beszélgettek. Nem nagyon figyeltem oda, hogy miről, csak a rántottát tömtem magamba, azon agyalva, hogy hogy fogom megtanulni hét végére a nyolc oldalnyi tömör civil tételt. Már előre rettegtem, és sehogy sem akaródzott hozzáfogni. Az a tanár egy kész szadista. Nekem viszont muszáj volt javítanom, így szinte biztos hogy feleltetni fog.

- Igaz Rebi? – kérdezte meg anya lelkesen, mire én felkaptam a fejem, és teli szájjal csak annyit motyogtam, hogy „mi van?”.

- Tudoood, a régi szomszédunk! Itt laktak közvetlen mellettünk. – bólogatott lelkesen.

- Hát… - ráncoltam a szemöldököm – Elég sokan laktak mellettünk. – nevettem fel tanácstalanul.

- Jaj, ne hülyéskedj már! Tudod kiről beszélek! Margit meg Ádám! Épp akkor költöztek hozzánk mikor iskolás lettél.

- Margit meg Ádám…?

- Jaj Rebi! Hogy lehetsz ilyen szenilis – rázta a fejét – A lányukkal is annyira jóba voltál! Mi is volt a neve? Valami Anna. – gondolkodott el, nekem pedig elkezdett derengeni valami.

- Az az Anna?! – képedtem el – Az a szőke kis ribi aki mindig rajtam lógott?

- Mi az hogy ribi? – kerekedett el anyám szeme – De hát annyira szerettétek egymást!

- Dehogy szerettük! Folyton megharapott meg karmolászott ha nem adtam neki a játékaim. És egyszer tele szóra a hajam homokkal a játszótéren. – borzongtam meg, visszaemlékezve a lelki traumára amit akkor kiskoromban átéltem.

- Jaj, hát mind ilyenek voltatok! Te engem harapdáltál mindig! – nevetett anya, látszólag nem sikerült meggyőznöm.

- Mindegy. – fordultam vissza a rántottámhoz – Mi van velük?

- Visszaköltöznek! – mondta anya ha lehet még lelkesebben.

Azonnal félrenyeltem ahogy meghallottam ezt a hírt. Belegondolni, hogy az a hülye hárpia megint megkeserítse az életem, rosszabb volt, mintha nem is lenne életem.

- Mi az hogy visszajönnek? – fakadtam ki, mire Castiel összeráncolt szemöldökkel rám nézett. Nem szólt eddig semmit, de most meglepte a reagálásom.

- Ádám itt kapott munkát. Az egyik középiskolában lesz matektanás. – mondta még mindig lelkesen. Már kezdtem unni.

- Hát ez… - kerestem a szavakat – Király.

Elment a kedvem az evéstől, inkább letettem a villát, és elindultam hogy igyak egy pohár baracklevet.

- Azt hiszem én most felmegyek. – mondtam még mindig sokkos állapotban, mire Castiel is felpattant és elindult mögöttem.

- Jóéjszakát! – kiáltotta vissza, belefojtva anyába a szót.

Mikor felértünk a szobámba, hangos sóhajjal dőltem bele az ágyamba. Castiel megállt felettem és szórakozottan méregetett.

- Mi van azzal a lánnyal?

- Hogy mi van vele? -  kérdeztem kétségbeesetten – Az van vele, hogy amikor mellettünk éltek gyakorlatilag megkeserítette az életem, mindenféle értelemben. És most újra eljött hogy folytassa, amíg el nem éri hogy öngyilkos legyek. – Temettem bele az arcomat a párnámba.

Casitel nevetve ült le mellém az ágyba.

- Majd én megvédelek. – puszilta meg a vállam, mire elmosolyodtam, és megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Tényleg?

- Tényleg. – mondta mosolyogva, próbálva nem nevetni.

- Megígéred? – vontam fel a szemöldököm szigorúan.

- Igen. – bólintott nagyon komolyan.

- Akkor jó. – mosolyodtam el, majd közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

Reggel fáradtan ébredtem fel, nyűgösen és egy hatalmas gubanccal a hajamban. Este fél tizenkettőkor sikerült elaludnunk, amit Castiel meg sem érzett, mert már hozzá volt szokva, de én úgy éreztem magam mint egy aszott zombi. A reggeli zuhany segített valamelyest, de így is szükségem volt egy erős kávéra. A kávé illatára gondolva kaptam magamra egy sötétkék farmert, és Castiel egyik hatalmas, bundás, szürke pulcsiját. A hajamat amúgy is csak felkötöttem, így már annyira nem érdekelt, hogy mit viselek. Bágyadtan másztam le a lépcsőn, anya még aludt, de Castiel már a kávénkat rakta le elénk. Étvágyam nem volt, így csak lassan, kómásan kortyolgattam az istenien finom, frissítő (már amennyire) és forró kávémat. Vöröske nem szólt semmit, a telefonját játszott valami játékkal én meg hálás voltam, hogy most nem beszél hozzám senki, mert nem lettem volna kész válaszolni. Mikor elfogyott az életelixírem, már kicsit éberebben indultam el felvenni a csizmámat. Kihajoltam az egyik ablakon megnézve milyen hideg van, de azt hiszem a szempilláim akkor megfagytak és egytől egyik lepotyogtak a helyükről. Iszonyatosan hideg volt, nem esett a hó, de mindent jég fedett, és mintha még a levegő is megfagyott volna. Automatikusan a bundás kabátomért nyúltam, amiket ilyen esetekre tettem félre. Annyira nem szerettem, mert úgy néztem ki benne mint egy felfújt jegesmaci, arról nem is beszélve, hogy a vajszínű sálam a fél arcomat kitakarta. Így már alig tudtam felvenni a sapkámat és a kesztyűmet. Nyúltam volna a táskáért, mire Vöröske röhögve felvette helyettem.

- Ezt most inkább én. – nézett végig rajtam, majd megfogta a kezem és kivezetett a kapun. Most ő is jobban beöltözött mint szokott, így csak cammogtunk egymás mellett mint két jóllakott medve. Nem szóltunk semmit, inkább arra koncentráltunk, hogy ne essünk hanyatt a megfagyott járdán. Pár lépést tettünk csak amikor harsány hang szólalt meg a hátunk mögött.

- Rebi! – mondta szinte sikítva a lány – Te vagy az?! – mondta még magasabb hangon, és mire megfordultam már oda is ért hozzám. Sapkája alatt szétterült a vállán a hosszú eperszőke haja, rózsaszín szája mosolyra húzódott, és a tökéletes sminkje szinte kiszúrta a szememet. Akaratlanul is végignéztem mi van rajta. Nem tudtam eldönteni, hogy vagy az Antarktisziról jött, vagy csak fűti bent valami. Egy vékonyka fehér nadrág volt rajta, csinos fehér bőrdzseki, és egy térdéig felérő világos csizma. Úgy nézett ki mintha egy magazinból lépett volna elő. Lefagyva bámultam rá, próbálva elhessegetni a gondolataimban, mintha ott se lenne, csak egy borzalmas rémálom közepébe csöppentem volna bele. Majd a szőkeség hirtelen átölelt és megszorongatott, édes illata miatt tüsszenteni akartam.

Anna volt az.

42. fejezet - A vacsora

Kedves Olvasók!

Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy vagy három hónap lemaradással, meghoztam az új részt, amit sokan vártatok, mégsem lett kiemelkedően jó, sőt még jó se. Okot nem mondok miért nem írtam. Talán azért, mert az egész életemben zavar volt az elmúlt hetekben, nuku életkedv, nuku kreativitás nem még hogy én jót is írjak. Viszont! kezdem összeszedni magam, visszatér belém a jókedv és az írni akarás. Ezt azt hiszem költői válságnak is lehet nevezni, habár én közel nem vagyok, költő, de ez mellékes. Ne haragudjatok, amiért ennyit késlekedtem, azonban nagyon szépen köszönöm azoknak, akik ezekben a hetekben is kitartottak mellettem.<3 Imádlak titeket

Ja és még valami. Csináltam egy Ask-ot a blognak, hogy ha valakinek kérdése van, véleménye, kritikája, vagy bármilye, azt oda leírhatja:)
http://ask.fm/avorosmindenarnyalata

December 26

Éreztem, hogy a lábujjaimon átjár a hideg, és megborzongtam. Behúztam a lábam a nagy paplan alá, és jobban összegömbölyödtem. Nem akartam felnézni, de már éreztem a fényt, ahogyan behatol a redőny résein. Elhúztam a számat és a másik oldalamra fordultam. Már éppen visszaszenderedtem volna, mikor gyengéd érintést éreztem meg az arcomon. Nem kellett kinyitnom a szemem, így is tudtam ki az, aki kényeztet. Elmosolyodtam, amire vöröske egy még gyengédebb csókkal válaszolt. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, úgy kerestem meg a kezemmel Castiel derekát a paplan alatt, és így húztam magam hozzá közelebb. Éreztem a frissen mosott hajának és a tusfürdőjének illatát. Nem volt rajta póló, így volt lehetőségem végigsimítani kidolgozott mellkasán, mire ő a derekamnál fogva közelebb húzott és megölelt.

- Jó reggelt álomszuszék. – suttogta a fülembe, közben a hajamat cirógatta. Mormogtam valamit nemtetszésem jeléül, és megfordultam, hogy háttal lehessek Castielnek.

Pár másodpercig mozdulatlanul feküdtünk egymás mellett, aztán vöröske megragadta a combomat, és magára húzott. A meglepettségtől egyből felpattant a szemem, és Castiellel néztem szembe, ahogyan elővillantja fehér fogsorát.

- Ez gonosz volt. – mondtam neki sértődött arckifejezéssel.

- Úgy gondolod? – húzta ravasz mosolyra a száját, és nekem már rossz előérzetem volt. Viszont vöröske nem csinált semmit – jobban mondva semmi hirtelen mozdulatot. Csak végigsimította a combomat, egészen a fenekemig, majd a hátamat simogatta. Kirázott a hideg az érintésétől.

- Most próbálsz kiengesztelni? – húztam fel a szemöldököm, majd odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de ő elkapta a fejét, és lelökött magáról. Meglepve néztem fel rá, ahogy feláll és magára kap egy pólót.

- Nem. – fordult meg vigyorogva – Csak fel akartalak kelteni. – mondta, azzal megfogta a lábam, és elhúzott az ágy széléig – Apádék el akarnak menni egy étterembe, és van kb. fél órád elkészülni. – hajolt hozzám közelebb, hogy megcsókoljon.

- És ezt csak most mondod? – pattantam fel hirtelen, és csak akkor jöttem rá, hogy nem kéne ilyen féle mozdulatokat tennem, ha nem akarom, hogy a kezem megint megfájduljon.

Még aznap este elmentünk a kórházba, családostul, és meglepően gyorsan sorra kerültem. A doki megállapította, hogy a kezem nincs eltörve, csak megrepedt. Nem tudom, ez mennyivel jobb, de mindenki megkönnyebbült a hír hallatára, csak én meg Castiel nem. Szóval ha nincs benne a dologban a csonttörés, akkor már nem is lehet semmi gáz, igaz? Ezt máig se értem, elvégre nekem annyira fáj néha a karom, mintha el lenne törve.

Felálltam és elindultam a bőröndöm felé, hogy keressek valami ruhát magamnak. Nem volt egyszerű fél kézzel kotorászni, és amikor megtaláltam a kék egybe ruhámat, aminek hosszú ujja van, egyszerre örültem meg és fehéredtem le. Elvégre ez volt az egyik kedvencem, de nem tudom, hogy fogom felvenni a ruhát a bekötözött karomra. Nem volt begipszelve – hála Istennek – de a géz amit rátekertek és a vas elég vastag volt még így is, szóval az öltözködés minden reggel nagy galibát okozott.

Pár perc múlva a kék ruhám alá húztam fel a fekete harisnyámat. Castiel furcsán nézett rám, nem tudom azért-e hogy fekete harisnyát veszek fel, vagy hogy nem azt vettem fel elsőnek. Én magam se értettem miért a ruha után próbálom magamra aggatni. Egyébként Castielnek meg van az a sajátos dolga, hogy végignézi ahogy felöltözök – most még inkább szórakoztatónak találta, mivel a kezem miatt nem ment túl zökkenőmentesen. És igen, a harisnyával is megküzdöttem, de a vádlimnál totál el volt csavarodva. Kb. a térdemig bírtam felhúzni, majd utána feladtam és felegyenesedtem. Kétségbeesetten néztem Castielre, aki jót mulatott rajtam. Felhúztam a szemöldököm, mire felpattant az ágyról és odajött hozzám.

- Segítek, na. – röhögött – Csak ne ficánkolj.

Felsóhajtottam, és hagytam, hogy Castiel elforgassa a lábamnál a harisnyát. Belegondoltam, milyen vicces látvány lehetünk egy kívülállónak, és hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy nem tudok egyedül felöltözni. Éppen lenéztem, amikor vöröske elkezdte feljebb hámozni rajtam a vékony ruhadarabot, majd egészen a derekamig felhúzta, utána megigazgatta a ruhámat, és végigmért. Arcán mosoly bujkált.

- Köszönöm. – mondtam zavaromban, mert nem voltam hozzászokva ehhez a bizarr helyzethez, hogy Castiel öltöztessen fel.

- Na menj készülj el, én lent megvárlak. – bökte meg a homlokom, majd mosolyogva kiment a szobából. Mikor becsukódott utána az ajtó, egyből megigazítottam a harisnyámat, csak hogy legyen benne az én kezem is.

10 perc múlva kivasalt hajjal és füstös szemekkel sétáltam le a magas sarkúmban. Mikor leértem apa büszkén végigmért.

- Kész nő lettél! – mondta meghatottan, én pedig nevetve megforgattam a szemeim.

- Ne kezdd el ezt a klisét, légy szíves. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Az ember már meg se dicsérheti a lányát. – rázta ő is a fejét.

- Készen vagytok? – viharzott ki a lenti fürdőből Rita, egy 15 centis magas sarkúban, és egy fehér koktélruhában. Nem nagyon foglalkozott vele, hogy kint rohadt hideg van, és befagy majd a feneke. Hosszú szőke haját ő is kivasalta, és erős vörös rúzst kent az ajkaira. Ha egy buliba ment volna, valamikor nyár közepén, még elfogadható lenne a kinézete. Apával pár percig beszélgettek, én pedig Castielt kerestem a szememmel. Aztán megláttam, ahogyan kisétál a nappaliból, két oldalán két lánnyal. Nem foglalkoztam velük, csak az tűnt fel, hogy vöröske mennyire eszméletlenül szexi öltönyben, nyakkendővel, és felkötött hajjal. Valószínűleg elbambultam, mert Castiel időközben megérkezett, rám mosolygott sejtelmesen, majd leemelte az akasztóról a fekete bélelt blézeremet, és felém nyújtotta. Megfordultam, és beledugtam a kezem az egyik ujjába. Ő felhúzta rá a blézert, közben gyengéden végigsimítva a karomon, amitől a hideg kezdett futkosni a hátamon, de közben pedig elöntött a forróság, itt-ott. Ezt megismételte a másik kezemmel is, majd megfogta a hajamat, ami beszorult a blézer és a hátam közé, és gyengéden kihúzta, közben hüvelykujjával megcirógatva a nyakamat. Nagyot kellett nyelnem, hogy elrejtsem az előtörő sóhajomat, amit az érintése okozott. Megfordultam és azt kívántam, hogy ez az érzés soha ne múljon el. Mikor felnéztem rá, két szürke szempár fogadott, ami most egyenesen a bensőmig hatolt, ahogy a szemembe nézett. Éreztem, hogy elönt a pír. Ebben a pillanatban, csak én és Castiel voltunk, a mi saját világunkban, egy kis buborékban, a világtól és mindenkitől messze, ketten. Már éppen átléptem volna azt a kevés helyet ami köztünk van, mikor valaki megfogta a vállam. Egyből eltűnt az a varázslatos érzés, és kissé ijedve néztem hátra Deborah-ra.

- Indulhatunk? – kérdezte kedvesen.

Pár pillanatig meredten bámultam rá, majd feleszméltem.

- Öö, persze! – ráztam meg egy aprót a fejem, és elmosolyodtam.

Deborah belekarolt az ép kezembe, és kivezetett a házból, közben megdicsérve a sminkem és a ruhám. Castiel szorosan mögöttünk jött, és éreztem a tekintetét a hátamon.

Mikor kiértünk kénytelenek voltunk ketté válni, ugyanis nem fértünk el egy kocsiban. Így Castiel vezette a másikat, mi pedig beültünk hátra Deborah-val. Lányos dolgokról fecsegtünk egész úton, és az hallgattuk, Deb mennyire odavan egy híres színészért, akiről én még életemben nem hallottam. Róla áradozott egész úton, ami legalább fél óra volt. Az út közben Castiellel lopott pillantásokat vetettünk a tükrön keresztül, nyugtázva, hogy Deb egy kicsit bolond, de attól még nagyon szeretnivaló.

Mikor megérkeztünk az étterem előtt, egy egyenruhába öltözött elegáns fiú pattant oda hozzánk, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Utána rögtön Castielhez ment, de ő már rég kint állt, és odadobta a fiúnak a kocsit, hogy parkolja le. Elismerően bólintottam, elvégre ilyet még csak filmekben láttam, és nem hittem, hogy valaha átélem.

- Apáék hol vannak? – néztem körül az elegáns étterem előtt, aztán megakadt a szemem egy szőke kislányon. Naomi ibolyaszínű ruhájában pörgött és ugrált, a hajába pedig gyengéden belekapott a szél. Elmosolyodtam, és belegondoltam, mennyire egyszerű még az ő élete. Persze az enyémmel sem volt semmi bajom, senkivel se cseréltem volna el.

Fél óra múlva a pincér eltávozott, mihelyt felvette a rendelésünket. Én töltött csirkemell filét rendeltem, krumplival és paradicsomsalátával. A többiekre nem figyeltem, csak azt tudtam, hogy vöröske valami sertésbordát, Rita meg kacsamájat rendelt. Csöndben ültem a helyemen, nézelődtem az elegáns étteremben. Fantasztikusan nézett ki. Ki volt dekorálva, kimutatva, hogy van pénzük ilyesmire, de nem volt se giccses, se sznob. Az asztaloknál egytől-egyig ültek, a férfiak öltönyben, a nők meg ilyen-olyan drága ruhákban, gyöngynyaklánccal a nyakukon. Hirtelen elfogott az irigység, hogy valaki ezt minden nap megengedheti magának.

Az elmélkedésemből egy, az asztal alatti láb zavart meg. Felnéztem, hogy ki bökhetett meg, amikor Deborah-val találkozott a tekintetem. Sejtelmesen mosolygott, én pedig kérdőn felhúztam a szemöldököm. Fejével a mosdó felé intett, én pedig még mindig zavartan figyeltem, ahogyan feláll.

- Kimegyek a mosdóba. – mondta, majd megigazította a szoknyáját – Rebi, elkísérsz? – nézett rám kifejezésteljesen.

Pár pillanatig rábámultam.

- Őő, persze. – álltam fel én is, közben Castiellel találkozott a tekintetünk. Kérdőn nézett rám, én pedig kérdőn néztem vissza rá.

Deb máris elindult a mosdó irányába, nekem meg gyorsan utána kellett tipegnem. Hátulról volt időm megszemlélni fekete ruháját, aminek a háta végig csipkés volt, egészen a derekáig, láttatva csupasz sápadt bőrét. Hirtelen megirigyeltem az alakját. Sajnos a tetkója nem látszott a ruha ujjától, csak az egyik madár szárnya.

Mikor beértünk a fürdőbe, Deb megállt a tükör előtt és megigazgatta a sminkjét. Kérdőn néztem rá pár percig, majd felsóhajtottam.  Deb a tükrön keresztül mosolygott rám.

 - Gondolom – kezdett bele, majd megfordult, hogy szembe nézhessen velem – nálatok Magyarországon is vannak bulik. – vigyorodott el.

Értetlenül néztem rá.

- Vannak, persze.

- Házibuli? Szórakozóhely? Vagy esetleg esti iszogatások valakinél? – kérdezte kíváncsian.

- Nos, mikor mi. - mondtam, belegondolva, hogy a felsoroltak közül mindegyiket meg szoktuk ejteni időnként.

- Hát itt házibulik vannak. – lépett hozzám közelebb – És ma este a suli legjobb arca tart egyet, ahova mi is hivatalosak vagyunk. – vigyorgott.

Meglepve néztem rá.

- Nem hiszem hogy apa elengedne – ráncoltam a szemöldököm.

- Ah, ugyan. – forgatta a szemeit – Apád olyan mint egy macska. Amíg megkapja amit akar, addig nem fog piszkálni. – mondta ravaszul.

- És mi az amit az apám akar? – rémültem meg.

- Hogy benyaljunk neki. – kacsintott rám, majd kiindult a mosdóból, én pedig utána. Mikor beértem megkérdeztem, hogyan tudnék benyalni a saját apámnak.

- Egyszerű. – állt meg, majd körbenézett – Dicsérd meg a haját, az öltönyét, a kölniét, stb. és máris a te embered lesz. – indult el újra.

Még kérdeztem volna pár dolgot, de pont odaértünk az asztalhoz. Gondolkozva ültem le a helyemre, Castiel mellé. Megigazgattam a ruhámat és baljós tekintettel pillantottam fel Deb-re. Ő csak rám kacsintott, majd megköszörülte a torkát.

- Apa? – nézett rá kedvesen, engem pedig meglepett, hogy az apjának hívja. Bár miért ne tenné, elvégre már egy ideje együtt élnek, de akkor is. Fura volt.

- Igen kedvesem? – fordult hozzá, elővillantva Hollywoodi mosolyát.

- Milyen kölnit használsz? – kérdezte jámboran, majd közelebb hajolt – Eszméletlen illata van, és az egyik barátomnak most lesz a születésnapja. Biztos örülne, ha olyat kapna tőlem, mint amilyen neked van. – mosolygott szélesebben.

Ámultan figyeltem, ahogyan Apa arckifejezése megváltozik. Enyhén elöntötte a pír, majd egy szégyenlős mosoly kíséretében elmondta a nevét annak az izének amit használ. Nem értettem mit mondott, valamit franciául motyogott, de úgy látszott Deb tökéletesen felfogta.

- Óh, értem! – húzta ki magát – Köszönöm. Már azt hittem sose találom meg a megfelelő ajándékot.

- Ó, bármikor szívesen segítek drágám. – kortyolt bele apa büszkén a borába, majd visszafordult Ritához, és elmélyedtek egy nem túl érdekesnek tűnő beszélgetésbe. Elismerősen Deborah-ra pillantottam, aki kacsintott egyet, majd apa felé bökött hogy én jövök. Nagyot nyeltem, és el kezdtem gondolkozni, mivel rukkolhatnék elő. Aztán eszembe ötlött. Még a minap az újságban láttam apámat az egyik oldalon, egy felsorolásban, miszerint "Kik működtetik legjobban a cégüket, és miként? Most megtudhatja!". Elég rossz címet választottak neki, és az interjúban sem hangzott el semmi érdekes vagy hasznos dolog. Viszont apám benne volt, egy külön képpel, amin bambán vigyorog a kamerába, eljátszva hogy az egész így teljesen rendben van.

Éppen jött a pincér, meghozva az ételt amit rendeltünk. Végre elhallgatott Rita is, így mikor a pincér elment alkalmam nyílt megemlíteni neki a cikket.

- Képzeld apa! – kezdtem bele, miközben kezembe vettem a villát és a kést – Láttalak egy magazinban. – mosolyogtam rá bután, mire ő kihúzta magát ültében.

- Így van, benne voltam. Külön felhívtak, hogy lennék-e hajlandó részt venni egy interjún. Szerencséjükre be tudtam szorítani a naptáramba. – mondta fontoskodva, itt pedig hárman akartuk visszafojtani a nevetésünket; én Castiel és Deborah.

- Elolvastam. Az összes ember közül te voltál a legjobb. – villantottam rá egy bájos mosolyt – És az a kép! – sóhajtottam fel – Esküszöm, mintha csak a bátyám lennél. – nevettem fel, mire ő is felkacagott.

- Na, szépen néznénk ki, nem de bár? – pirult el megint, majd elkezdett beszélni a cégének egy fontosabb ügyéről, és hogy mekkora bevétel származhat belőle, stb. Én itt már rég nem figyeltem, helyette tekintetem Deborah elismerő arcán pihent, aki tényleg úgy nézett rám mintha megváltottam volna a világot. Vagy legalábbis megtettem valamit amit soha nem nézett volna ki belőlem.

Majd ránéztem Castielre. Értetlenül felhúzott szemöldökkel méregetett minket, én pedig eltátogtam neki, hogy majd elmondom, mire furcsa grimaszt vágott, és inkább fojtatta az evést. Elhúztam a számat. Rá nem is gondoltam izgalmamban. Mi van, ha nem is akar jönni?

Vagy másfél órával később már a rosszullét kerülgetett, mikor kisétáltunk az étteremből. A karom is megfájdult attól, ahogy folyton mozgattam, bár ez hülyeségnek tűnhet, de tényleg. Komolyan megfájdult. A fejem is elkezdett sajogni, fáradt is voltam hirtelen. Mit nem tesz az emberrel ha degeszre kajálja magát? Hát erre biztosan nem számítottam. Egyébként a kaja fantasztikus volt, de tényleg. Megérte a pénzét.

- Na mi legyen? – jött oda hozzám Deb, de az arcán neki is furcsa arckifejezés ült. Mintha kicsit zöldebb árnyalatú is lett volna.

- Hát nem tudom. – nyögtem fel és megfogtam a hasam – Azt hiszem én kihagyom ezt a bulit. – húztam el a számat.

- Oh, Istenem, de reméltem, hogy ezt mondod! – nyögött fel ő is – Nem megyünk inni,viszont valahova akkor is el foglak rángatni.

- Hova? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.

- Gondolom láttad már a tetkót a vállamon. – mosolyodott el.

- Hm, igen. – mondtam, felidézve a madarakból álló tetkót a vállán – Nagyon szép. – dicsértem meg.

- Igen, tudom. – vigyorodott el.

- És hogy jön ez ide? – kérdeztem értetlenül.

- Ez egyszerű. – vigyorgott rám – Neked is lesz egy.