Visszatérés!

Kedves olvasók!

Vééégre, végre eljött az idő amikor folytattam ezt a blogot. Igazából nagyon sok idő múltán, most megint úgy éreztem, hogy "igen, írni akarok!". Belegondoltam ebbe a kis történetbe, amit annyira szerettem, és annyira kerültem a bűntudatom miatt, hogy csak így itt hagytam, és hirtelen ötlettől vezérelve kezembe kaptam a laptopot és írtam, írtam és írtam. Néha megakadtam, de érzem hogy bele fogok jönni, és újult erővel nyitok egy újabb nagy fejezetet ebben a történetben. Sokan vagytok, akik még így is felnéztek erre az oldalra, kitartóan vártatok, és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok:) Remélem újra sikerült megszerettetnem az emberekkel a történetem, és akik megharagudtak rám, kiengesztelnem.

Nem is beszélek tovább, itt van a következő rész (az első felét pár héttel előbb írtam, de nem tudtam folytatni, így a közepétől kb. lesz egy változásféle, amit lehet észrevesztek majd. Az azért lesz:) )

Jó olvasást! c:

Magas sarkúban tipegve mentem Deborah után, akinek az arcán tisztán kivehető volt az izgalom. Az, hogy az én arcomra milyen kifejezés ülhetett ki, azt inkább nem szeretném tudni. Hasonló lehet a totális ledöbbenés, az izgatottság és a félelem érdekes keverékéhez, és szinte tudtam hogy az arcom inkább zöld mint sápadt. Alig bírtam tartani a tempót, és hiába hogy Castiel is tudott volna úgy loholni mint Deb, ő volt olyan kedves és mellettem lépkedett. Azért tartott velünk, mert nem engedett el egyedül minket az éjszakába, főleg nem Londonban, hiába bizonygatta Deborah, hogy semmi baj nem történhet velünk az ég világon semmi. Én persze értettem, és még örültem is neki, hogy jön. Miután mondtuk neki a nagy hírt, miszerint egy tetkót akarunk rám varratni, a szemöldöke felkúszott a haja tövéig, és sokáig félő volt, hogy ott is marad. Nem ellenkezett, bár tudtam hogy nem tetszik neki az ötlet. Helyette minden második percben megkérdezte, hogy komolyan gondolom-e, és mondta hogy rengeteg időm van még átgondolni egy tetkót. Fura volt nekem, hogy ennyire ellenzi, elvégre nem azt gondolná az ember róla, hogy nem jön be neki a tetkó. De én már hajthatatlan voltam, a hirtelen döntés és a kockázat vegyes érzelmeket keltett bennem, amitől teljesen felvillanyozódtam. Akartam azt a tetkót!

Na de hova? És mit? Ezen gondolkoztam, Castielt figyelmen kívül hagyva, egészen addig amíg Deborah meg nem torpant egy kivilágított épület előtt. Felnéztem az ajtó felett lógó, kacskaringós betűkkel írt névre, és szégyenemre, nem tudtam kivenni, mi van odaírva. Félve Castielre néztem, aki elhúzott szájjal nézett vissza rám, szinte könyörgött a szemével, hogy forduljunk vissza. Bátorítóan rámosolyogtam, majd beléptem Deborah után a tetováló szalonba, ahova az imént surrant be minden figyelmeztetés nélkül.

Átléptem a küszöböt, és legnagyobb döbbenetemre, egy teljesen modern, tiszta és felújított szobába érkeztem. Bár jobban belegondolva, logikusnak tűnik, hogy egy tetováló szalon nem egy koszos, ápolatlan hely. Pontosan előttem volt egy függöny, ahonnan zúgó hangokat lehetett hallani; ez kicsit visszavetett a bátorságomból. Körülnéztem alaposabban, szemügyre vettem a kiállított tetkókat és terveket, majd elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mit szeretnék magamon látni az elkövetkezendő évek során – egészen a halálomig. Körbementem a kis szobában, végighúzva a kezem a bőrkanapékon és az üvegasztalokon, Castiel pedig szorosan mögöttem jött. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire Deborah megjelent előttem.

- Még fél órát várnunk kell, majd csak utána következel. – mondta mosolyogva, és úgy láttam jobban fog örülni ennek a tetkónak mint én magam – Addig eldöntheted mit szeretnél magadra varratni. – veregette meg a vállam – A pénz miatt ne aggódj, azt majd én elintézem. – kacsintott rám, majd leült az egyik fotelbe és lapozgatni kezdett egy magazint. Megdermedve álltam Castiel mellett. Felnéztem rá, mire ő visszanézett, és megint megkérdezte, komolyan gondolom-e.

- Másféleképpen nem lennék itt. – nyugtattam meg, majd sóhajtottam egy nagyot, hogy magamat is sikerüljön lenyugtatnom.

- És milyen tetkót akarsz? – húzta fel egyik szemöldökét, csibészes mosolyra húzta a száját, de szemében aggodalom csillant.

- Nem tudom. – ráztam meg a fejem – Valami olyat amit nem fogok megbánni.

- Igen, ez logikus döntés lenne. – nevetett fel erőtlenül, majd magával húzva leültetett maga mellé egy szűköcske kanapéra. A vállára hajtottam a fejem, úgy figyelve a különféle ötletekre, amiket mutat a sok tucat magazinból.

Öt héttel később

A suliban minden egyes ember megszemlélte a gyönyörű szép tetkómat, én meg büszkén mutogattam mindenkinek aki látni akarta. Már nem is bajlódtam azzal, hogy emelgessem a hajam, simán csak felkötöttem kontyba, hogy jobban lehessen látni a tarkómon lévő fekete, szétágazó fát. Amikor Castiel mutatta, rögtön tudtam, hogy azt szeretném, és rögtön tudtam hogy a tarkómra. Igaz, iszonyatosan fájt, de minden egyes kínnal töltött percet megért. Ez a tetkó mindent elmond, amit fontosnak találok; a családot, a barátokat, az életet… Mindent megtalálsz benne, csak akarnod kell látni. Mindenki irigykedve méregette, de mindenki meg is dicsért érte, mintha az én érdemem lenne.

Biáék egyenesen sírva fakadtak mikor meglátták, és elhatározták, hogy ők is csinálnak egy ugyanilyet. Nevetve egyeztem bele, elvégre enyém is másolat volt. Castielnek is tetszett, sőt végig ő segített gondozni, amíg teljesen rendbe nem jött a kicsike.

Anyáékról szerintem meg ne beszéljünk. Azóta is él a Rebi Ellenes Tanács, ahogyan elneveztük őket. Apa és Anya összefogtak ellenem, habár most ők sincsenek túl jó viszonyban, egymást okolják, hogy elzüllöttem. Persze tudom, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani; láttam anya arcát mikor először megpillantotta. Egyszerre volt dühös, döbbent, de látszott rajta hogy egyenesen imádja. Természetesen minden létező büntetést megkaptam amit meg lehetett, de még így sem bántam meg. Deborah pedig el volt kápráztatva.

Szóval így, két héttel később már inkább felfogva hordtam a hajamat, és hiába a hideg, még sálat se hordtam. Így indultunk el hazafelé Castiellel kézen fogva.

A gondolataimba mélyedve nézegettem a csupasz fákat, akaratlanul is a sajátomra gondolva. Nem akartam tudni, hogy ez az érzés valaha elmúlik-e, de jelen pillanatban el se tudtam volna magam képzelni nélküle. Alig pár hete viseltem, de máris a részemmé vált.

- Mindenkinek tetszet… - mondta tűnődő hangon Vöröske.

- Persze, hogy mindenkinek tetszett. – vontam fel a szemöldököm – Neked talán nem? – kerekedett el a szemem.

- Dehogynem… Csak szokatlan. – nézett rám halvány mosollyal.

- Nem állítom, hogy nem az. De szerintem szép, és illik hozzám… - mondtam kicsit elbizonytalanodva.

- Rebi, tényleg tetszik! – nevetett fel.

- Akkor meg mi van?

- Semmi az égvilágon. Csak nehéz lesz megszokni, ennyi. – mosolygott most már meggyőzőbben.

- Hát mindegy, végül is rajtam van. Nem kell hogy neked is tetsszen. – vigyorogtam rá, mire megrázta a fejét.

- Tudod hallottam olyanról, hogy egy férj elvált a feleségétől, mert az levágatta a haját.

- Persze, de mi nem vagyunk házasok. És nem fogom levágatni a hajam. – borzadtam el.

- Ne is… Nem kell hogy házasok legyünk, hogy én is így döntsek. – vigyorgott rám, mire én gyengéden (többé kevésbé) belekönyököltem az oldalába.

Az út további részét hol vitatkozva, hol nevetve tettük meg. A kezem, amit nem fogott Castiel már a totális megfagyás útján haladt, sőt úgy éreztem, hamarosan célba is ér. Mire hazaértünk már a lábujjam is lefagyott, így sokáig a radiátornak állva dideregtem, míg Castiel csinált nekünk két forró csokit.

Pár perc múlva már felolvadt állapotban mentünk fel a szobámba, ahol nem kevés kellett ahhoz, hogy az egész forró csokit kiborítsam, tekintve a hatalmas kupit amit ott hagytam reggel. Castielt ez persze nem zavarta, kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon és filmek után kezdett kutakodni a laptopon.

- Most én vagyok a soros. – mondta önelégültem, és valószínűleg megkönnyebbültem, miután megnézettem vele előző héten a Macskák, családom és a fiúk című filmet, amiért egyébként én se voltam nagyon oda, de miután végig kellett néznem az összes Star Wars filmet, kihasználtam a helyzetemet, és könyörületlenül bosszút álltam. Most pedig visszatartott lélegzettel öltöztem át, azon gondolkozva milyen kínszenvedést fogok átélni a következő két órában.

- Nyugi, ezt te is szeretni fogod. Legalábbis asszem’, még én sem láttam, de eddig nagyon dicsérték.

- És mi az? – kuporodtam le mellette a szűk helyen, magamra csavarva a takarót.

- Az útvesztő. – mondta kifürkészhetetlen hangon, mire kíváncsian a képernyőre néztem.  A főszerepben Dylan O’Brian, a többit meg nem ismertem.

- Úúú, az a csávó eszméletlen király! – csattantam fel, mire Vöröske kissé hátrahőkölve nézett rám.

- Mert?

- Hát nem látod? Hogy néz már ki! Mint egy félisten! – mondtam kicsit elragadtatva.

- Ó, igen? – húzta fel fél szemöldökét.

- Persze, nem hagynálak el érte, de akkor is. Igazából minden lány ilyen pasit álmodik meg magának. – néztem rá bólogatva.

Castiel most mindkét szemöldökét felhúzta, és komoly tekintettel közelebb hajolt, kezét lassan felkúsztatta a vállamon, majd a nyakamon, közben lassan közelhajolt az arcomhoz, majd kihúzta a hajgumit a hajamból. Én ledermedve ültem, és azon gondolkoztam mennyire lehet vörös a fejem, és a film se érdekelt már annyira. Behunytam a szemem, várva hogy Castiel megcsókoljon, mire hangosan felnevetett, és elvette a kezét rólam. Kipattant a szemem és hitetlenkedve néztem rá.

- Akármilyen jó pasi ez a Dylan, ő nem tudja elérni hogy ilyen vörös legyen a fejed. – mondta, majd megint hangosan felnevetett. Én durcásan összehúztam magamon a takarót, és elindítottam a filmet. Castiel átkarolt, közelebb húzva magához, és az elkövetkezendő két órában csak néha-néha jegyeztünk meg valamit a filmmel kapcsolatban.

Pár órával később lent vacsoráztunk hármasban; anya, Castiel meg én. Én viszonylag némán ettem, de anya meg Castiel végig beszélgettek. Nem nagyon figyeltem oda, hogy miről, csak a rántottát tömtem magamba, azon agyalva, hogy hogy fogom megtanulni hét végére a nyolc oldalnyi tömör civil tételt. Már előre rettegtem, és sehogy sem akaródzott hozzáfogni. Az a tanár egy kész szadista. Nekem viszont muszáj volt javítanom, így szinte biztos hogy feleltetni fog.

- Igaz Rebi? – kérdezte meg anya lelkesen, mire én felkaptam a fejem, és teli szájjal csak annyit motyogtam, hogy „mi van?”.

- Tudoood, a régi szomszédunk! Itt laktak közvetlen mellettünk. – bólogatott lelkesen.

- Hát… - ráncoltam a szemöldököm – Elég sokan laktak mellettünk. – nevettem fel tanácstalanul.

- Jaj, ne hülyéskedj már! Tudod kiről beszélek! Margit meg Ádám! Épp akkor költöztek hozzánk mikor iskolás lettél.

- Margit meg Ádám…?

- Jaj Rebi! Hogy lehetsz ilyen szenilis – rázta a fejét – A lányukkal is annyira jóba voltál! Mi is volt a neve? Valami Anna. – gondolkodott el, nekem pedig elkezdett derengeni valami.

- Az az Anna?! – képedtem el – Az a szőke kis ribi aki mindig rajtam lógott?

- Mi az hogy ribi? – kerekedett el anyám szeme – De hát annyira szerettétek egymást!

- Dehogy szerettük! Folyton megharapott meg karmolászott ha nem adtam neki a játékaim. És egyszer tele szóra a hajam homokkal a játszótéren. – borzongtam meg, visszaemlékezve a lelki traumára amit akkor kiskoromban átéltem.

- Jaj, hát mind ilyenek voltatok! Te engem harapdáltál mindig! – nevetett anya, látszólag nem sikerült meggyőznöm.

- Mindegy. – fordultam vissza a rántottámhoz – Mi van velük?

- Visszaköltöznek! – mondta anya ha lehet még lelkesebben.

Azonnal félrenyeltem ahogy meghallottam ezt a hírt. Belegondolni, hogy az a hülye hárpia megint megkeserítse az életem, rosszabb volt, mintha nem is lenne életem.

- Mi az hogy visszajönnek? – fakadtam ki, mire Castiel összeráncolt szemöldökkel rám nézett. Nem szólt eddig semmit, de most meglepte a reagálásom.

- Ádám itt kapott munkát. Az egyik középiskolában lesz matektanás. – mondta még mindig lelkesen. Már kezdtem unni.

- Hát ez… - kerestem a szavakat – Király.

Elment a kedvem az evéstől, inkább letettem a villát, és elindultam hogy igyak egy pohár baracklevet.

- Azt hiszem én most felmegyek. – mondtam még mindig sokkos állapotban, mire Castiel is felpattant és elindult mögöttem.

- Jóéjszakát! – kiáltotta vissza, belefojtva anyába a szót.

Mikor felértünk a szobámba, hangos sóhajjal dőltem bele az ágyamba. Castiel megállt felettem és szórakozottan méregetett.

- Mi van azzal a lánnyal?

- Hogy mi van vele? -  kérdeztem kétségbeesetten – Az van vele, hogy amikor mellettünk éltek gyakorlatilag megkeserítette az életem, mindenféle értelemben. És most újra eljött hogy folytassa, amíg el nem éri hogy öngyilkos legyek. – Temettem bele az arcomat a párnámba.

Casitel nevetve ült le mellém az ágyba.

- Majd én megvédelek. – puszilta meg a vállam, mire elmosolyodtam, és megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Tényleg?

- Tényleg. – mondta mosolyogva, próbálva nem nevetni.

- Megígéred? – vontam fel a szemöldököm szigorúan.

- Igen. – bólintott nagyon komolyan.

- Akkor jó. – mosolyodtam el, majd közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam.

Reggel fáradtan ébredtem fel, nyűgösen és egy hatalmas gubanccal a hajamban. Este fél tizenkettőkor sikerült elaludnunk, amit Castiel meg sem érzett, mert már hozzá volt szokva, de én úgy éreztem magam mint egy aszott zombi. A reggeli zuhany segített valamelyest, de így is szükségem volt egy erős kávéra. A kávé illatára gondolva kaptam magamra egy sötétkék farmert, és Castiel egyik hatalmas, bundás, szürke pulcsiját. A hajamat amúgy is csak felkötöttem, így már annyira nem érdekelt, hogy mit viselek. Bágyadtan másztam le a lépcsőn, anya még aludt, de Castiel már a kávénkat rakta le elénk. Étvágyam nem volt, így csak lassan, kómásan kortyolgattam az istenien finom, frissítő (már amennyire) és forró kávémat. Vöröske nem szólt semmit, a telefonját játszott valami játékkal én meg hálás voltam, hogy most nem beszél hozzám senki, mert nem lettem volna kész válaszolni. Mikor elfogyott az életelixírem, már kicsit éberebben indultam el felvenni a csizmámat. Kihajoltam az egyik ablakon megnézve milyen hideg van, de azt hiszem a szempilláim akkor megfagytak és egytől egyik lepotyogtak a helyükről. Iszonyatosan hideg volt, nem esett a hó, de mindent jég fedett, és mintha még a levegő is megfagyott volna. Automatikusan a bundás kabátomért nyúltam, amiket ilyen esetekre tettem félre. Annyira nem szerettem, mert úgy néztem ki benne mint egy felfújt jegesmaci, arról nem is beszélve, hogy a vajszínű sálam a fél arcomat kitakarta. Így már alig tudtam felvenni a sapkámat és a kesztyűmet. Nyúltam volna a táskáért, mire Vöröske röhögve felvette helyettem.

- Ezt most inkább én. – nézett végig rajtam, majd megfogta a kezem és kivezetett a kapun. Most ő is jobban beöltözött mint szokott, így csak cammogtunk egymás mellett mint két jóllakott medve. Nem szóltunk semmit, inkább arra koncentráltunk, hogy ne essünk hanyatt a megfagyott járdán. Pár lépést tettünk csak amikor harsány hang szólalt meg a hátunk mögött.

- Rebi! – mondta szinte sikítva a lány – Te vagy az?! – mondta még magasabb hangon, és mire megfordultam már oda is ért hozzám. Sapkája alatt szétterült a vállán a hosszú eperszőke haja, rózsaszín szája mosolyra húzódott, és a tökéletes sminkje szinte kiszúrta a szememet. Akaratlanul is végignéztem mi van rajta. Nem tudtam eldönteni, hogy vagy az Antarktisziról jött, vagy csak fűti bent valami. Egy vékonyka fehér nadrág volt rajta, csinos fehér bőrdzseki, és egy térdéig felérő világos csizma. Úgy nézett ki mintha egy magazinból lépett volna elő. Lefagyva bámultam rá, próbálva elhessegetni a gondolataimban, mintha ott se lenne, csak egy borzalmas rémálom közepébe csöppentem volna bele. Majd a szőkeség hirtelen átölelt és megszorongatott, édes illata miatt tüsszenteni akartam.

Anna volt az.