45. fejezet - Képzelgések

Hazafelé menet végig azon gondolkoztam, amit Bence mondott. Ha ennyire szereti azt a lányt, akkor csak nem lehet olyan borzalmas, nem igaz? Elvégre Bence egy teljesen normális, aranyos fiú, igazán megérdemel egy törődő barátnőt, és abból amit láttam, Anna nem éppen ilyennek tűnik. De persze, én nem ismerem. Nem is tudom, hány éve volt már hogy elköszöntünk és megszakítottuk a kapcsolatot; azóta én is rengeteget változtam. Miért ne változhatott volna meg ő is? Én persze, eleve rosszul kezdtem. A múltban történt sérelmek miatt automatikusan elítéltem, még csak esélyt sem adtam neki. Borzalmas vagyok.

Egy mély sóhajjal léptem át az éppen előttem szétterülő kutyagumit, magamban szitkozódva, hogy ha már nem szedik fel, miért az út közepére kell engedni a kutyát, ahol mindenki mit sem sejtve közlekedik. Morcosan mentem el aztán egy idős házaspár mellett, és mikor rájuk néztem, hirtelen haragom egyből tovaszállt. Egymás kezét fogták, mosolyuk pedig noha erőtlen volt és öreg, bearanyozták egymás napját. Kíváncsi vagyok, milyen régóta lehetnek együtt. Bizonyára már több év is eltelt, amióta egymásba szerettek. Belegondoltam, hogy én is így fogok itt ülni Casitellel, kézen fogva, boldogan. A gondolatra a gyomromban lévő lepkék felébredtek, és heves szárnycsapásokkal illettek meg. Egy éve se voltunk még együtt, de nem tudnám már elképzelni az életem nélküle. Arra sem emlékszek milyen volt előtte. Mintha ő lett volna az, aki értelmet hozott az én kis szürke világomba. Nevetve mentem ki a parkból, amin át hazafelé tartottam. Bizonyára minden szerelmes tini így gondolkodik. De azért mégis.

Mikor hazaértem, kinyitottam a kaput, és nagyon óvatosan csoszogtam el a bejáratig. Alig találtam bele a kulcslyukba. Még csak öt óra múlt, de az ég már besötétedett. Február, hm. Normális, hogy ilyenkor még ilyen hideg van? Bár ha azt vesszük, még csak most lett vége januárnak. Biának előző héten volt a születésnapja, Bells-nek ezen a héten, negyedikén, Rosának meg nekem pedig egyszerre, február 13-án lesz. Megbeszéltük, hogy 15.-én, szombaton tartunk egy csajos estét, és megháláljuk a sorsnak, hogy ilyen közel rakta össze a születésünk napjait; mintha csak direkt csinálta volna.

Belépve a meleg, fűtött házba, egyből nekem ugrott az én szeretett, tökmag, idegbeteg kutyám, Szotyi. Alig tudtam lebírkózni magamról a hatalmas bundakabátot, majd a csizmát.

- Szotyiii, te cukiság! – térdeltem le elé, ő pedig megtámadta az arcomat, és próbálta összenyalogatni – Szotyi, állj! – mondtam, de nem reagált – Szotyi, ül! – próbálkoztam erősebben, de mintha meg se hallott volna.

Sóhajtottam.

- Na jól van, te rosszcsont! – azzal elkezdtem összeborzolni a fejét, mire hanyatt vágta magát, elém tárva hatalmas pocakját, ami szinte epedezett egy kis simogatásért. Szotyi úgy csóválta a farkát, hogy ha fel akartam volna söpörni, csak feltartottam volna a levegőbe, és ő megoldja. Elkezdem vakargatni hatalmasra nőtt pocakját (mivel olyan kövér mint egy malac), majd fél perc múlva elzsibbadt lábbal támaszkodtam fel. Elindultam a konyhába, ahonnan remek illatok szállingóztak ki.

- Rebi drágám! – üdvözölt anya széles mosollyal, majd tovább kavarta a barna trutymót, amiből ő majd ételt szeretne készíteni. Lassan odamentem, és leültem elé egy bárszékre.

- Mi lesz ez? – puhatolóztam.

- Ez? – nézett fel – Hát ez torta lesz!

A szemöldököm az egekbe szökött, és sokáig ott is maradt.

- Miért csinálsz te tortát?

- Hát mert miért ne!

Összeszűkült szemmel méregettem, hátha valamiben mesterkedik, mikor megszólalt.

- Az irodában partit rendezünk. Búcsúpartit.

- Ki megy el? – kérdeztem, közben belenyúltam a már jobb állagú nyers tésztába, és megízleltem. Finom volt, amitől valamelyest megnyugodtam.

- A főnök. – mondta érdektelen hangon, de én átláttam rajta – Nyugdíjba megy.

- És ki lesz az új főnök? – kérdeztem, még mindig az ujjamat szopogatva. Tényleg finom volt.

- Na látod, ezt még senki sem tudja. – nevetett fel idegesen.

- Szeretnél az lenni? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen, persze. Még esélyem is van rá. De ennél fontosabb, hogy a Hárpia ne kapja meg az állást. Ha ő lesz a főnök, az egész iroda felmond, velem az élen. – rázta meg a fejét – A baj csak az, hogy a főnöknek egy közeli barátjának a felesége, így senki nem tudja hogy fog dönteni. – húzta el a száját.

Elgondolkoztam, ki lehet az a hárpia, és miért kapta ezt a becses nevet, de jobbnak láttam nem firtatni a témát.

- Értem. – bólogattam – Szerintem megpályázhatnád a helyet, remek főnök lennél. Téged mindenki szeret. És még szigorú is vagy. – mosolyogtam rá.

- Úgy gondolod? – nézett fel rám hálásan.

- Hát persze. – vigyorodtam el.

- De ugye nem csak azért mondod, hogy kapj a tortából? – nézett rám gyanakvóan.

- Nem dehogy! – nevettem fel – Bár meg kell hagyni, elég finom lesz. – nyúltam bele megint a tálba, mire ő is felnevetett.

Még fél óráig beszélgettünk a suliról, Castielről, Biáékról, és minden egyéb másról. Józsi is szóba került, most éppen külföldön fotóz valamilyen fesztiválon, így két hétig nem lesz itthon. Ez persze azt jelentette, hogy anyával sokkal több időt tölthetek kettesben… Meg persze, hogy Castiel nem jöhet át sunyiban.

Hat óra fele felmentem a szobámba, és nagy kínszenvedések között hozzákezdtem megcsinálni a házit. Egyáltalán nem értem a matekot, és ez az őrületbe kerget! Megfogtam hát az utolsó mentsváram, a jó öreg Klaust, és elkezdtem vele diskurálni a dolgokat.

- Szóval. Klaus. Matek. – mondtam neki, de csak üveges tekintettel bámult rám – Te se szereted, tudom. – forgattam a szemem – De muszáj segítened! Egyest fogok írni, ha nem értem meg nagyon hamar. – biggyesztettem le a számat, de ő kitartóan csak bámult rám.

- Jól van, akkor megoldom egyedül! – mondtam neki dühösen – Ha ennyire nem akarsz segíteni, akkor már csak azért is megcsinálom! – durcáztam be, majd dühösen leraktam az ágyra az ártatlan plüssdelfint.

Legalább fél óráig szenvedtem egy feladattal, mire rájöttem hogyan kell megcsinálni. Utána már egyre könnyebben ment a többi, és a végén három lapot foglalt el a gyakorlás.

- Ezaz! Látod Klaus, nélküled is remekül boldogultam! – mondtam, azzal vigyorogva becsaptam a matekfüzetem.

- Akkor lássunk neki az angolnak…

Azzal seperc alatt végeztem, és fél nyolcig megcsináltam minden beadandót, megtanultam a föcit és a kémiát, és fáradtan, leszívott aggyal pakoltam be másnapra. Nagyon jól esne most egy kis lélekerősítő, de ide már nem volt elég az én kedves Klausom.

Már éppen kiterülten volna az ágyon, mikor megcsörrent a telefonom, a jó öreg Trónok Harca zenéjével. Felvillanyozva pattantam fel és vettem fel gondolkodás nélkül a telefont.

- Halló? – kérdeztem izgatottam.

- Jó napot, Doktor Szavatos Lászlót keresem. – mondta egy mély hang, én pedig ledöbbentem.

- Őőő… - motyogtam bele a telefontba, hirtelen nem tudtam mit mondani.

- Igen? – kérdezte az idegen.

- Sajnálom, azt hiszem ez téves szám. – szorítottam össze a szám, elkerülve, hogy elnevessem magam.

- Ó..! – döbbent le az úr – Akkor elnézést kérek, bizonyára félrenyomtam egy betűt.

- Ugyan, semmi gond. Jóéjszakát. – mondtam mosolyogva, bár ő nem láthatta.

- Jóéjt. – mondta, majd letette a telefont, belőlem meg kitört a nevetés. Szavatos László? Létezik ilyen név?

Még mindig kuncogva mentem vissza a helyemre, mikor a telefon újra megcsörrent. Vidáman emeltem a fülemhez, megint meg se nézve ki az.

- Igen? – szóltam bele.

- Rebi! – kiáltották a telefonba jó páran.

- Ki az? – ráncoltam a szemöldököm.

- Lys vagyok Rebi! – nevetett fel harsányan – Épp egy buliba vagyok, és fel kellett hívnom egy ismerősöm. – mondta, mintha mi sem lenne egyértelműbb.

- Aha… - mondtam, ismét próbálva visszatartani a nevetést – És Biával mi van? – tudakoltam.

- Otthon van, pihen. – mondta, majd büfögött egy hatalmasat. Legalábbis azt hiszem ő volt az – Őt nem akartam felhívni, az milyen már. Így te maradtál. – mondta, majd felröhögött.

- Hát ez megható. – mosolyogtam – Bia tudja hol vagy?

- Persze hogy tudja, ő engedett el!

- Ő engedett el? – vontam fel a szemöldököm.

- Aha. De most lépek, mert még szétszedik a gitáromat.

- Szia… - mondtam meghökkenve, de addigra már kinyomott. Remélem nem fog semmi hülyeséget csinálni.

Egy sóhaj kíséretében eresztettem le a kezem magam mellet, majd kidőltem az ágyon. Beletúrtam a hajamba, és lehunytam a szememet. Már elkezdett sajogatni a fejem, mikor újra megcsörrent a telefon. Most már kevesebb türelemmel, és morcos hangon vettem fel.

- Igen?

- Minden rendben? – szólt bele a mély, megnyugtató hang, amire egész délután vártam. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. Végre.

- Igen, persze. – nevettem fel.

- Na és mi újság? – kérdezte Castiel, majd a háttérben ajtó csukódását véltem felfedezni.

- Semmi. Megcsináltam a házit. Ugye megírtad a magyar beadandót? – kérdeztem vigyorogva.

- A magyar beadandót? – kérdezett vissza, szinte láttam magam előtt, ahogy összeráncolja a szemöldökét – Hát persze, négy oldal lett, plusz még kettő kiegészítés, csak mert szorgalmas vagyok. – mondta halál komoly hangon.

Felnevettem.

- Oké, akkor majd csinálok neked egy vázlatot.

- Imádlak. – mondta, azt hiszem teli szájjal.

- Eszel? – kérdeztem kíváncsian.

- Aha. Pudingot. Most csináltam.

- Mmm, jól hangzik. – hunytam le a szemem, és elképzeltem ahogy Castiel itt ül mellettem és eszi a pudingot.

- Jó is. – kuncogta el magát.

- Milyen volt a vacsora? – kezdtem el nyújtózkodni.

- Uh, borzalmas. Csak képzeld el a helyzetet, ahogy egy méregdrága étteremben ülsz, tele sznobokkal, és mindenki megbámul. Az előtted ülő kopasz ember pedig folyton a suliról, a továbbtanulásról és az élet értelméről prédikál neked. – mondta ideges hangon, és láttam magam előtt, ahogy forgatta a szemeit. Felnevettem.

- Sajnállak.

- Én is sajnálom magamat. Egy nagy adag Rebi-dózis kéne most. – sóhajtott fel.

- Hát, a Rebi-dózis itt ül az ágyán, és csak a külvilág választ el tőle. – mosolyodtam el.

- Ugyan, a külvilág nekünk mikor jelentett akadályt? – kérdezett vissza, hangja mosolygott.

- Fél óra múlva várlak. Ne motorral gyere. – haraptam be az ajkaim, ő pedig egyből vette a célzást. Imádtam, hogy egyszerű félmondatokból, gondolatokból megértjük egymást.

- Sietek. – mondta, azzal letette a telefont.

Egy percig némán bámultam a plafont, majd izgatottan felültem, és kilestem a folyosóra. Anya már rég elment aludni, még be is köszönt, majd figyelmeztetett, hogy ne egyek bele a tortába. Sose értettem, hogy tud ilyen korán lefeküdni, bár ha jobban belegondolok, ezen a héten mindig négykor-ötkor kellett felkelnie, és ez most sem lesz majd másképp. Rég volt már ilyen alkalom, hogy Vöröske átugrik titokban, de nem az első. És még így is, a szívem hevesen kezdett verni a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban beállíthat, a gyomromban pedig feléledtek a lepkék.

Gyorsan beszaladtam a fürdőbe, és fogat mostam. Átfésültem a hajamat, majd párszor beletúrtam, hogy álljon is valahogy. Feltettem egy kis szempillaspirált, majd dezodorral befújtam magam. A parfümöt már túlzásnak találtam volna. A tükörben végignéztem magamon; a sötétszürke macinacin, a régi, ütött-kopott rózsaszín pulcsin, és a bundás zoknin. Nem éppen kívánatosnak néztem ki. Így beszaladtam a szobába, feltekertem a fűtést, és villámgyorsan elkezdtem átöltözni. Egy ujjatlan kék toppot húztam magamra, kiemelve vele adottságaimat, és egy, a térdénél szakadt cicagatyát vettem fel. A zoknira nézve, eldöntöttem, hogy azt nem vagyok hajlandó levenni. Újra végignéztem magamon a tükörben, és máris jobban éreztem magam a bőrömben. Még egyszer utoljára beletúrtam a hajamba, amikor meghallottam a neszezést az ablakon túl. Gyorsan kinyitottam, és szélesre tártam, hogy az éppen felérkező Castiel be tudjon lépni rajta. Hátrébb léptem, hogy beférjen, majd mikor belépett, rögtön megfordult és becsukta maga mögött. Hátulról végignéztem közben. Fekete bakancs, sötétkék farmer, és egy bőrdzseki. Fején egy szürke „csöves” sapka takarta el a haját, majd mikor megfordult, legszívesebben felsikoltottam volna. A haja, a hosszú, vállig érő haja sehol sem volt. Helyette egy rövid fazonú, így is nagyon szexi, vörös haj vette át a helyét. Castiel elnézve a döbbent kifejezésemet, lehúzta fejéről a sapkát, én meg közelebb lépve jártam körbe, megcsodálva új külsejét. Így még csak jobban tetszett.

- Muszáj volt. – húzta el a száját – Apám ragaszkodott hozzá. – forgatta a szemét – Majd megnő.

Megráztam a fejem.

- Nagyon bejön. – mondtam, elcsukló hangon. Olyan rég beszéltem, hogy elfelejtettem hogyan kell (ez persze csak egy kifogás).

Castiel elmosolyodott, majd közelebb lépve megfogta a derekamat. Én lábujjhegyre állva közelebb hajoltam hozzá, visszatartottam a lélegzetem és az övéire helyeztem ajkaim. Tökéletesen összeillettek, és az egész testemet átjárta a melegség. Beletúrtam immár rövid hajába, és közelebb vontam magamhoz. Ő még szorosabban ölelt, én pedig nagyon reméltem, hogy hallja a fejemben szóló gondolatokat, miszerint nagyon szeretem.

Sajnálatomra elhúzódott, és egy cinkos mosollyal, elkezdte levenni a dzsekit, és a bakancsot. Alatta lévő kék pulcsiját is levetette, majd ledobta az egyik babzsákra.

- Miért van itt ilyen meleg? – túrd bele megszokásból a már rövid hajába, én pedig céklavörös lettem. Castiel ezt észrevéve felvont szemöldökkel, és egy lélegzetelállító félmosollyal nézett rám.

- Öhm… - kezdtem bele kínosan, majd elindultam az ágy felé – Fáztam. – nyögtem ki kisegér hangon.

- Fáztál? – indult el felém, vigyorogva, majd lehuppant mellém az ágyba.

-  Aha. – bólintottam egyet.

- Miért nem öltöztél fel? – kérdezte, majd végigmért tetőtől talpig – Már nem mintha bánnám. – nézett rám.

Egy önelégült mosoly terült szét a számon. Sajnos ez Castielnek egyből feltűnt, és gonosz vigyorra húzta a száját.

- Erre ment ki a játék? – hajolt közelebb, én pedig még jobban elvörösödtem – El akart csábítani, hölgyem? – döntött le az ágyra.

- Hát… - nem tudtam mit mondjak, így csak próbáltam nem elnevetni magam.

Castiel mindeközben egyre közelebb hajolt, szájával végigcsókolgatva a fülemtől egészen a vállamig, majd a kulcscsontomat, közben a karomat cirógatta. Aztán lassan elindult felfelé, engem meg átrázott a borzongás. Lehunytam a szemem és élveztem az érintését, belélegeztem az illatát, megérintettem a haját, a karját. Majd gyengéd ajkakat éreztem a sajátomon, de mielőtt visszacsókolhattam volna, elhúzódott.

- Ha ez volt a szándéka, biztosíthatom róla, hogy sikerült. – kuncogott bele a nyakamba, én pedig hangosan felnevettem.

- Akkor jó. – vigyorogtam rá, próbálva nem elveszni a szürke szempárban.

- De ahhoz, hogy elcsábíts, nem kell így felöltöznöd. – nevette el magát – Egy zsákban is jól néznél ki, hidd el nekem. – mondta, majd felült.

Elindult a szekrényem felé, majd az oda betűrt rózsaszín pulcsimat felém dobva, elindult hogy lejjebb vegye a fűtést.

- A nadrág maradhat. – vigyorodott el. Hát persze, ezért erre számíthattam volna. Elég egyszer beszélned Castiellel, hogy megtudd, a fenekek a gyengéi.

Vigyorogva ültem fel, és húztam magamra a pulcsit. A hajamat felkötöttem egy laza copfba, majd törökülésben beljebb csúsztam az ágyon. Castiel felnézett az órára.

- Még csak kilenc óra. Mit akarsz csinálni? – nézett rám mosolyogva. Elgondolkoztam, majd kiböktem a szerintem jól átgondolt, tartalmas választ.

- Nekem mindegy.

Felsóhajtott, majd beült mellém, nekidőlve a falnak.

- Hát, te vagy a házigazda. – vigyorodott el.

- Te pedig a vendég. – néztem rá egy csábos (legalábbis annak szánt) mosollyal.

- Viszont ha azt csinálnánk, amit én akarok, abból elég nagy problémáid származhatnak. – kacsintott rám, én pedig fülig elvörösödtem.

- Hát akkor… Beszélgessünk.

Vöröske felnevetett, majd közelebb húzott magához, és szorosan átölelt.

- Oké. – mondta, én pedig elnéztem a haját, és egyszerűen nem tudtam megszokni – Miről szeretnél beszélgetni?

Lefeküdtem, mire ő is lejjebb csúszott, és ráhajtottam a fejem a mellkasára. Egy ideig gondolkoztam, ő közben a karomat cirógatta.

- Szerinted mi lesz velünk később? – kérdeztem, de fejben nem igazán voltam itt.

- Később, hm? – kérdezte, majd felnézett a plafonra – Bárcsak tudnám. – nevette el magát.

- Te hogy képzeled el?

Pár percig gondolkodott, majd lassan válaszolt.

- Nem tudom. Veled. Az is lehet, hogy elköltözünk, és valahol művészként élünk egy galéria felett… Vagy világot látunk. Vagy csak simán letelepedünk valahol, egy nagy házzal, két kutyával és egy rahedli gyerekkel – erre a gondolatra mindketten elnevettük magunkat – Nem tudom, mi lesz később. Csak egy valamiben vagyok biztos… Hogy azt veled fogom véghez vinni. – nézett le rám, én pedig egyből nehezen kezdtem nyelni.

- Velem akarod leélni az életed? – suttogtam meghatottan.

Megint felsóhajtott.

- Jelen állás szerint igen. Lehet bármi később, nekem mindegy, csak veled legyen. És nem tudom elképzelni, hogy ez megváltozzon. – mondta, a mondat végére pedig egészen elcsendesült a hangja.

Sose hallottam még így beszélni Castielt, még így bő hat hónap után sem. A komoly kérdéseket megválaszolta ugyan, de sose kezelte úgy őket, mint amilyenek azok valójában voltak; fontosak. Nem tudom, hogy félt-e eddig, vagy bizonytalan volt… De azt hiszem ez már annyira nem is lényeges.

- Persze azért még korai eltervezni a jövőnket. – nevetett fel, és nekem is nevetnem kellett.

- Oké, ebben igazad van. – mondtam, majd elkezdtem Castiel hasán apró köröket rajzolgatni, így kompenzálva az ő cirógatását.

- Miért, te hogy képzelnéd el? – kérdezte, a plafont bámulva.

Pár másodpercig gondolkoztam, majd válaszoltam.

- Nem tudom. Talán egy nagyvárosban, ahol minden nyüzsög és nem áll meg. Mindketten dolgozunk, és a lakásunkban minden este ugyanígy beszéljük át a napot… - gondoltam bele, majd érthetetlen boldogság fogott el – Aztán időskorunkban meg vidékre költöznénk és ott töltenénk hátralévő életünket. – mondtam, majd felnevettem. Elképzeltem Castielt, idős bácsiként, vörös hajjal.

- És mit dolgoznánk? – kérdezte mosolyogva.

- Hát nem tudom… Te egy zenekarban játszanál, az biztos. És híresek lennétek. De akkor persze turnéznotok is kellene.

- Persze. Mindig vinnélek magammal. – nevetett fel.

- Világot látnánk. – mosolyodtam el.

- Te pedig a fotósunk lennél. Vagy egy művész, aki minden helyen bemutatja a műveit pár napig.

- Jól hangzik. – nevettem fel, majd jobban hozzábújtam Vöröskéhez – De persze ezen még tök fölösleges agyalni.

- Hát igen. Ki tudja, mit hoz még a sors. – mondta, majd lehajolt és megcsókolt.