- Rebi, el sem hiszem, hogy te vagy az! – mondta nyávogós hangon,
és megszorongatott.
- Aha… - motyogtam teljesen ledöbbenve.
- Annyi mindenről kell beszélnünk! – nevetett fel, és sugárzóan
rám mosolygott.
- Aha…
- Amikor megtudtam hogy újra ideköltözünk, repestem az örömtől.
Sokszor írtam neked, mikor elmentünk, de valószínűleg nem kaptad meg a
leveleimet. – legyintett, majd megint harsányan felnevetett.
- Aha, biztos nem kaptam meg. – mondtam kínosan, mert minden egyes
levelét megkaptam, csak aztán elégettem őket, egytől-egyig.
- De nem baj, most újra nagyon jó barátnők lehetünk. – kacsintott rám,
nekem meg felállt a hátamon a szőr. Csak bólogattam kínos mosollyal, miközben ő
végigmért gunyoros mosollyal, én meg már bántam hogy nem kezdtem valamit a
fejemmel. A tekintete továbbhaladt Castielre, majd meglepetten nézte végig
újra.
- Ó, ő a barátod? – nézett rám kedvesnek tűnő tekintettel, de
látszott rajta, hogy az ötletet is nevetségesnek tartja.
- Igen. – felelt Castiel helyettem, érzelemmentes hangon, komoly
arccal, majd közelebb lépett és megfogta a kezem. Hálásan néztem fel rá.
- Ó! – lepődött meg Anna, én pedig legszívesebben képen töröltem
volna egy nagy adag hóval.
- Bizony. – mondtam komoran.
- Annyira örülök neked Rebi! – vette fel újra az álcáját, és újra
hangosan felnevetett.
Mielőtt válaszolhattam volna, egy magas fiú torpant meg Anna
mellett, rátéve a kezét a vállára.
- Bocs hogy késtem. – nézett rá csodáló arccal a fiú, mire Anna
csak egy gyors mosolyt villantva, visszafordult Castiel felé, és kitartóan
mustrálta, mintha csak egy újabb áldozat lenne. Azonnal megsajnáltam a fiút.
- Semmi gond Bence, nagyon jól elvoltam. – mosolygott rá, és
arckifejezéséről egy kígyó jutott eszembe.
A bizonyos Bence most rám emelte kíváncsi tekintetét, majd végigmérte Castielt is. Égszínkék szemébe enyhén belelógott
sötétbarna haja, amitől egészen helyesnek nézett ki. Elmosolyodott, majd kezet
nyújtott Castielnek. Ő meglepetten rázta meg a kezét, majd Bence után ő is
bemutatkozott.
- Te pedig bizonyára Rebi vagy. – mosolygott rám, szinte
szánakozóan – Anna sokat mesélt rólad.
Ó igen, most már értem miért az a szánakozó tekintet.
- Jaj Bence, ne mondd el neki! – csapott rá a karjára Anna és
megint felnevetett –Nézzétek el neki, nagyon kíváncsi fajta. – simogatta meg a
kezét, kicsivel erősebben mint szokták.
- Mindegy is, mert amúgy is mennünk kell. – mondta egy sóhajjal
Bence, majd megfogta barátnője (mint ebből kiderült) kezét.
- Igaz, nem kéne az első napomon elkésni. – húzta el a száját a
szőkeség, majd hangosan elköszönt, és elindult barátja mellett egy fekete
autóig. Bence bocsánatkérő mosollyal biccentett felénk, majd kinyitotta Anna
előtt az ajtót, utána ő is beszállt, majd elhajtottak.
Pár másodpercig csak bámultunk magunk elé, amikor Vöröske
megszólalt.
- Hát ez nem volt semmi.
- Szegény csávó. – ráztam a fejem.
- Csodálom amiért el tudja viselni. – borzadt el.
- Látod most már milyen? – nyögtem fel.
- Hát nem lesz egy egyszerű menet, az biztos.
Felsóhajtottam, majd ismét elindultunk az iskolába vezető úton. A
suli nem volt messze, így remélem a szőkeség nem egy suliba jár velem, ha már
autóval furikázzák. Vagy csak ennyire kényelmes.
A suliba vezető utat csendben tettük meg, majd belépve a kapun,
elkezdtem levedleni magamról a hatalmas bundakabátomat. Még mindig kicsit
sokkolva mentem oda a szekrényemhez, hogy nagy erőlködések árán beletuszkoljam.
- Kérsz valami kaját? – fogta meg ismét a kezem Castiel, mire
megint hálásan felpillantottam rá. Mindig tudja mire van szükségem.
- Hát egy csokis fánk most igazán jól esne.
- Akkor gyere. – szorította meg a kezem, majd magával húzott a
büféhez. Az emberek egytől egyig elálltak az útjából, és előre engedték. Nos
igen, attól függetlenül hogy Castiel velem rendes és aranyos, még a suli
háromnegyede fél tőle. Érdekes „legendákat” is hallottam róla, sokan össze is
szoktak súgni mögöttem a folyosón, de ez engem egyáltalán nem zavar.
Vöröske egy kedves mosollyal odaadta a fánkot, magának pedig vett
egy kis kólát.
- Angol. – húztam el a számat.
- Hát igen. – sóhajtott fel ő is szórakozottan.
Nem arról van szó, én imádom az angolt, jó is vagyok benne. De
mivel szét vagyunk osztva csoportokra, így Castiellel külön kell járnunk órára,
és mivel a legtöbb órám angol, így sokkal kevesebbet látom suliban mint
szeretném. Ma csak a hatodik órában lesz együtt óránk, az is töri lesz, utána
meg fizika, de ott elültetett minket a tanár a terem két végébe, így esélytelen
volt hogy vele legyek. Egy sóhajjal álltam lábujjhegyre hogy megcsókoljam, ő
pedig lejjebb hajolva viszonozta azt.
- Legyen szép napod. – puszilta meg a homlokomat, majd útnak
engedett. Elindultam a terem felé, ami természetesen a legtávolabb volt Castiel
termétől. Lelombozva ültem be az utolsó padba, majszolgatva a fánkomat. Már
most utáltam ezt a napot. Magam elé meredve járt az agyam Annán, amikor Bia
bepattant mellém.
- Szia Rebi! – üdözölt lelkesen, majd elkezdte kipakolni a cuccát.
Én csak biccentettem egyet – Mi a baj? – kérdezte gyengésen, rögtön leesett
neki a tantusz.
- Fáradt vagyok, meg nyűgös. – sóhajtottam fel.
- És ezért szénhidráttal tömöd magad? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen. – néztem rá bosszúsan.
- Jó is az. Legalább a karod nem fáj már.
Lenéztem az említett testrészre, és tudatosult bennem, hogy nem, már
tényleg nem fáj. A kötést is le lehetett már venni, és a doki is azt mondta,
hogy elég hamar rendbe jött.
- Igazad van. – mondtam hát egy kicsivel több élettel a hangomban.
- Persze hogy igazam van, csak így férhettél bele abba a nagy
puffasztott kabátba. – nevetett fel, én meg elmosolyodtam. Nem akartam tudni,
honnan látta rajtam, mert ha ő látta, más is láthatta, pedig én nagyon gyorsan
lekaptam magamról a folyosón.
- Rebi… - bizonytalanodott el, mire rápillantottam – Mi a baj?
Felsóhajtottam.
- Tudod ki az az Anna, ugye? – húztam el a szám keserűen.
- Az a szőke luvnya? – fintorodott el – Sose tudnám elfelejteni.
Mi van vele?
- Visszaköltöztek. – mondtam ki gyorsan és tömören a tényt, mire
Biának több, különböző és elég szaftos káromkodás hagyta el a száját
- Ugye? – néztem rá kétségbeesetten – Meg fogok halni. Csak nagyon
remélem, hogy nem ebbe a suliba jár.
- Uhh, az a csaj valami borzalom. Emlékszel amikor bogarat rakott
a szendvicsembe? Utána vagy három napig nem ettem. – borzongott össze, mire
engem is kirázott a hideg.
- Ma reggel találkoztam vele.
- És mi volt? – sápadt el.
- Semmi érdekes végül is. Nyálas, manipulatív picsa. – mondtam zsörtölődve
–És úgy méregette Castielt mintha azt tervezné hogyan falja fel.
- Ne féltsd Castielt, nem bírja ő az ilyen lányokat. – veregette meg
a vállam. Csüggedten bámultam magam elé, elképzelve őt meg Castielt. Rám tört a
hányinger a gondolatra.
- Pedig van pasija is! – csattantam fel – És még csak nem is
ronda. Sajnálom szegényt, úgy ugrik a szöszinek mint egy kutya.
- Akkor elég nagy szerencsétlen lehet. Ha elviseli, meg is érdemli.
– mondta B határozottan.
- Nem is tudom… Eléggé úgy nézett ki mintha szeretné. – húztam el
a szám.
- És a luvnya milyen?
- Csinos. Túl csinos. – mondtam komoran.
- Alsóba is minden fiú belé volt szerelmes. – forgatta a szemét.
Éppen válaszoltam volna, mikor belépett az alacsony, hatalmas fertállyal
megáldott angol tanárunk. Szomorúan ránéztem a félbehagyott fánkomra, és
kitettem a pad szélére. Óra végére tuti megszárad.
A nap hátralevő része elment, és hatodik órára már herótom volt az
angoltól. Minden szünetben feszülten figyeltem a folyosót, hátha megpillantom a
szőke hajkoronát, de szerencsére egyszer sem véltem felfedezni senkiben Annát.
Hatodik órára már kimerülten, de valamelyest megnyugodva mentem be, és
lehuppantam Castiel mellé a hátsó sorba. Megdörzsöltem a szemem, mire Castiel
nyomott egy puszit az arcomra.
- Jól vagy? – kérdezte kedvesen.
- Fáradt vagyok. – mosolyogtam rá halványan, majd elkezdtem
kipakolni a cuccomat. Szerettem a törit, de most egyáltalán nem volt hozzá
hangulatom. Mikor végeztem Bella meg Rose sétált oda hozzám. Egész nap nem
láttam őket, Castiellel voltak egy csoportban.
- Sziasztok. – mosolyogtam rájuk, mire Rose felült a padra, Bella
meg odahúzott egy széket.
- Mizujs? – kérdezte az utóbbi, egy ásítás kíséretében.
- Fáradt vagyok. – nyögtem fel, majd mindketten csendben
felnevettünk. Bella a füzetét bújva nem is figyelt rám.
- Mit tanulsz? – kérdeztem
meg.
- Hát törit. – nézett rám, majd egy másodperc múlva megint a
füzetét bújta.
- Minek? Nem kellett tanulni. – ráncoltam a szemöldököm.
- Dehogynem, öten felelnek az osztályból.
- Jó, de te úgyse felelsz, csak ötösöd van, és abból is annyi,
hogy bele se fér a naplóba. – forgatta a szemét Rose.
- Sose lehet tudni. – rázta a fejét, majd egy hangos csattanással
becsukta a füzetet és lerakta maga mellé – De szerintem te Rebi, felelsz.
- Én? – lepődtem meg.
- Aha. Kevés jegyed van, meg van három hármasod.
- Honnan tudod? – kúszott fel a szemöldököm még magasabbra.
- Hát… - mosolyodott el – Megnéztem.
- Az enyémet is? – nézett rá Rose, mire Bella bólogatott egyet.
- Király, és milyen jegyeim vannak? – tudakolta, én pedig
eszeveszettül elkezdtem elolvasni az előző órai anyagot, hátha megmarad belőle
valami. Ha tényleg felelek, akkor tudni is kéne valamit.
- Castiel szerintem te is felelsz. – fordult felé Bella.
- Engem nem mer feleltetni. – vigyorodott el.
- Ja, igaz. Fél tőled a tanári kar. – röhögtek fel mindketten, én
meg elkuncogtam magam.
Még egy ideig beszélgettek, én addig eredménytelenül bújtam a
füzetet és a könyvet felváltva. Majd egyszer csak belépett a nyurga,
szemüveges, görbe orrú tanár úr, én pedig lefehéredtem. Istenem, add, hogy ne
kelljen felelnem!
- Nos gyerekek. – rakta le a mappáját az asztalra, majd nekitámaszkodva
keresztbe tette a kezét – Remélem senki sem felejtette el a mai felelést. –mosolyodott
el, és persze nem várt választ, de ha tette se kapott volna. Az egész osztály
síri csendben ült a helyén, a feszültség meg tapintható volt.
- Már otthon kitaláltam kik lesznek az áldozataim. – mosolyodott el
ismét, mire páran felnevettek. Alapvetően szerettem ezt a tanárt, de ebben a
percben inkább elkerültem volna messziről. Mindenki feszülten figyelt, amikor a
tanár úr megszólalt – Rose, gyere ki kérlek a táblához. – mondta, mire az
osztályon végigsöpört a megnyugvás. De nem sokáig, mert Rose pár perc alatt
lefelelt négyesre, és akkor újra jött egy következő ember.
- Nagyon jó… - írta be a jegyet a tanár, majd felpillantva kihívta
egy fiú osztálytársam, aki tíz percnyi szenvedés után megkapta a kettest.
Izzadtan, leharcolva kullogott vissza a helyére.
Így ment ez még két emberrel, és nagyon kezdett úgy kinézni, hogy
megúszom a felelést, amikor a tanár ismét felemelte a fejét.
- Oké, akkor a következő… - nyújtotta el a szót – Gyere Rebi! –
mosolygott rám, mire megállt bennem az ütő. Castiel megszorította a kezem, én
pedig lassan feltápászkodtam.
- Tanár úr! – emelte fel a kezét gyorsan Melody.
- Igen? – nézett rá meglepetten.
- Én szeretnék felelni. Ki szeretném javítani a hármasomat.
A reménnyel a szívemben vártam a tanár válaszát. A szeme rajtam
meg Melodyn cikázott, mire elmosolyodott és felnevetett.
- Rendben Rebi, ezt most megúsztad. Gyere Melody.
Hevesen dobogó szívvel huppantam vissza a helyemre, és halkan
felnevettem. Belláék vigyorogva fordultak hátra, és Vöröske is megveregette a
hátam.
Az óra további része gyorsan eltelt, én pedig nagyon rendes diák
módjára írtam az anyagot a tábláról. Mikor kicsengettek megköszöntem Melodynak
a gyors mentést, majd elindultam fizikára. Az óra ott is gyorsan eltelt, bár a
fejem már nagyon hasogatott. Mikor kicsengettek egy nagy sóhajjal tápászkodtam
fel és fordultam Castielhez.
- Átjössz matekozni? – kérdeztem meg.
- Nem tudok. – húzta el a száját – Anyámék étterembe akarnak
menni, oda meg muszáj mennem. – nézett rám bocsánatkérően.
- Ó… Semmi baj, akkor majd hívj ha hazaértél. – mondtam csalódottan,
de persze nem várhattam el, hogy minden idejét velem töltse.
- Mindenképp. – hajolt le hogy megcsókoljon, majd mikor megszólalt
a telefonja, kinyomta – Itt vannak. Haza akarnak vinni, nehogy elkószáljak. –
fogatta a szemét, én meg felnevettem.
- Hát akkor kitartást. – csókoltam meg újra, mire ő nyögött egyet,
majd elsietett. Én ráérősen szedegettem össze a cuccomat, majd kiléptem a
teremből. A lányok már elmentek, busszal mentek haza, és muszáj volt elérniük.
Egyedül sétáltam a folyosón kifelé, amikor elhaladt mellettem egy nyurga alak,
ruganyos léptekkel. Nagyon ismerősnek tűnt hirtelen, de nem tudtam megmondani,
hogy honnan. Már épp elindult a lépcsőn lefelé, amikor kicsúszott a mappájából
egy köteg lap, ő meg szitkozódva guggolt le, hogy összeszedje. Gondolkodás
nélkül odamentem segíteni neki.
- Segítek. – mondtam egy kedves mosoly kíséretében, mire az idegen
viszonozta azt. Aztán rájöttem, hogy ő nem is annyira idegen – Bálint? –
lepődtem meg, ő pedig csak nevetett.
- Bence, de szép próbálkozás volt. – vigyorodott el, engem meg
elöntött a pír.
- Bocsi. – nevettem kínosan.
- Nem gáz, már megszoktam. Igazából a bátyám Bálint, és mindig
összekevernek vele. Pedig nem is hasonlítunk. Én sokkal jobban nézek ki. –
villantott rám egy vigyort én pedig ismét felnevettem.
- Na és mi járatban itt? – néztem fel rá óvatosan, arra számítva
hogy Annáért jött.
- Beiratkoztam.
A hirtelen meglepettségtől nem is tudtam mit mondani, majd
összeszedve magamat megkérdeztem.
- Anna is ide jár?
- Nem, ő matek-fizika szakon van a város túloldalán. – szedte fel
a maradék lapot, majd feltápászkodott. Én is felálltam.
- És melyik osztályba jársz? – kérdeztem, de jobban érdekelt miért
nem egy suliba vannak. De ennyire nem akartam beleütni az orrom a dolgaikba.
- 12/c, ha jól tudom.
- Akkor felettem két osztállyal. – bólintottam.
- Valami banya az osztályfőnök. Rendesen megijedtem a szemölcstől
ami az orra alatt van. – borzongott össze, én pedig felnevettem.
- Mi csak varangyosnak hívjuk. Kémia tanár, és a haja is úgy áll,
mintha felrobbantotta volna magát.
Bence felnevetett, majd lefelé menet a tanárokról beszéltünk.
Mikor leértünk elővettem a szekrényemből a bundakabátomat.
- A barátod merre van?
- Családi vacsora. – mosolyodtam el, rá gondolva.
Nem mondott semmit, csak ő is felöltözött, majd együtt lépkedtünk
a bejárat felé.
- Most mész Annáért? – puhatolóztam.
- Aha, még fél óra és vége van az órájának. Addig pont oda érek.
- Itt ismerkedtél meg vele, vagy…? – csúszott ki a számon a
kérdés.
- Nem, még Budapesten. Már két éve vagyunk együtt, így hát ide
költöztem vele. – mondta egy vállrándítással, és egyáltalán nem úgy nézett ki
mint aki megbánta. Egészen lenyűgözött a kitartása.
- Értem. – bólogattam.
- Tudod, régen egyáltalán nem ilyen volt.
Ez a kijelentés túl hirtelen jött, és nem is tudtam vele mit
kezdeni. Mintha látta volna rajtam, hogy nem egészen vagyok oda érte.
- Sokkal életvidámabb volt, nem volt ennyire megszállott. Én pedig
menthetetlenül beleszerettem. – mondta egy halvány mosollyal, cipője orrát
nézegetve. Teljesen ledöbbentem.
- Hát nem tudom, én már általánosban is utáltam. – csúszott ki
ismét a számon. Bence csak hangosan felnevetet..
- Igen, nagyon sokan nem kedvelik, de szerintem épp ezért olyan
lenyűgöző. Nagyon erős jelleme van. – mosolygott rám, én meg meghatódtam. Tényleg
nagyon szereti.
- Szerencsés lány. – mosolyodtam el.
- Te is az vagy. – vigyorgott rám.
Felnevettem.
- Igen, ebben tökéletesen igazad van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése