28. fejezet - Csók

- Mi a francért kellett neked visszajönnöd? - lökte meg Nat Castielt, majd újra nekiindult - Ne merészelj hozzászólni Rebihez! - ordította a képébe.
Castiel csak komolya fejjel nézte, majd elröhögte magát.
- Komolyan azt gondoltad, hogy azt csinálom majd amit mondasz nekem? - mondta, majd odament Natanielhez és az ingénél fogva felemelte - Akkor beszélek Rebivel, amikor csak akarok! - dobta le a földre - Megértetted? - ordította teljesen idegesen.
- Te seggfej... - tápászkodott fel a földről Nat és ökölbe szorított kézzel fogta meg Castiel vállát, aki közben megfordult, majd egy hatalmasat húzott be neki. Vöröske hátra tántorgott pár lépést, és az állát simogatta.
- Ezt te sem gondoltad komolyan. - nevetett fel gúnyosan, majd teljes erőbedobással nekilendült és akkorát ütött Nataniel arcára, hogy újra elterült a földön. Majd rámászott és folyamatosan ütlegelte.
Ekkor végre kijöttem a sokkból, és kiabálva odarohantam hozzájuk.
- Castiel hagyd abba! - kiabáltam - Hallod? Hagyd már, a végén komolyabb baja lesz! - ordítottam tovább, majd megfogtam Castiel karját. Meglepetten lazított Nat ingén, és felém fordult tág szemekkel.
- Rebi én nem... - kezdett bele, de én csak a barátom véres arcát láttam magam előtt. Éreztem hogy megint elkezdek sírni.
Castiel keze felém indult, de ellöktem magamtól.
- Menj innen! - ordítottam rá elcsukló hangon - Menj már! - sírtam tovább, mikor csak leesett állal bámult rám.
Lassan feltápászkodott, mint egy szellem, és úgy hagyta el a termet.
- Valaki hívjon már egy tanárt! Vagy valami! - ordítottam a megszeppent osztálytársaimnak. Rögtön elkezdtek mozgolódni, én pedig visszafordultam Natanielhez. Köhögve nyitotta fel a szemét, a szája és az álla tiszta vér volt - Istenem. - fogtam meg a szám és úgy tört ki belőlem jobban a sírás.
- Ne sírj. - mondta élettelen hangon, majd lassan felemelte a karját és megsimította az arcomat. Leheletnyi érintés volt, mégis könnyebb lett tőle a szívem.
- Mindjárt jobb lesz. - nyugtatam őt is, de leginkább magamat, majd megfogtam a kezét. Letettem az ölembe, majd elkezdtem simogatni a haját. Lassan becsukta a szemét és mélyet sóhajtott.
- Jó lenne most meghalni. - mosolyodott el.
- Hülye. - nevettem el magam - Ne merj meghalni. - parancsoltam neki.
- Dehogy is. Mit kezdenél te nélkülem? - nevette el magát ő is erőtlenül.
- Uran Isten! - szólalt meg mögöttem az igazgatónő, majd engem félrelökve leguggolt Natanielhez. Mögötte a fél tanári kar tolongott.
- Valaki hívja a mentőket, be kell vinni a sürgősségire! - mondta komoly hangon - Azt hiszem eltört az orra. - folytatta bosszankodva.

A kórházban ültem a folyósóról kizárva, Natanielre várva. Éppen műtötték az orrát, mert annyira elroncsolódott. Belegondolni is rossz volt, mi lehet vele. A hajamat tépve járkáltam fel alá, és az összes látogató bolondnak nézett. Pont vizit volt, ezért mindenkit kiküldtek a termekből, így volt közönségem.
- Fhuu. - nyögtem hallkan mert már nem bírtam tovább várni. Lerogytam egy székre, és beletemettem az arcom a tenyerembe. Elkedtem a lábammal dobolni, hátha gyorsabban telik az idő.
Vagy húsz perc múlva Nat orvosa ment végig a folyosón, az arca nyugodt volt. Gyorsan felpattantam és elé álltam.
- Doktor úr! - mondtam idegesen.
- Igen? - kérdezte meglepetten - Még várni kell, hogy bemehessenek...
- Nem, nem arról van szó. Nataniel...
- Ó, maga egy hozátartozó?
- Nem, én csak egy barátja vagyok...
- Értem, akkor barátnő. Nos a fiú remekül van, az orrát beragasztottuk, majd rendbe jön. Pár perc és be is mehet hozzá.
- Oh, köszönöm... - mondtam megnyugodva, és a doki már ott sem volt. Leültem a székre és tovább vártam. Nem sokkal később egy ágyon tolták be Natanielt a folyosóra. Rögtön felpattantam, de ő el volt altatva. Odamentem az ajtóhoz, hogy elsőnek tudjak bemenni hozzá. Pár percel később ki is nyitották az ajtókat. Berohantam a folyosóra, és minden kórtermet végignézve, végül megtaláltam. Egy idős bácsi volt mellette, aki olvasott. Leültem Nataniel mellé a kis székre és kifújtam a levegőt. Pár percig csendben figyeltem nyugodt alvó arcát. Ha nem figyeltem a két ragasztót az orrán, nagyon helyesnek látszott. Sőt még a ragasztóval is. Most hogy tudtam, nincs nagyobb baja, megnyugodtam. Megfogtam a kezét és elkezdtem simogatni a hüvelyk ujjammal. Visszanéztem az arcára, és a hosszú szempillái árnyékot vetettek arccsontján. Tökéletes bőre volt; fehér, nem volt rajta semmi szeplő agy pattanás. Elámultam, ahogyan figyeltem. Kedvem lett volna megsimogatni. Sokáig engedtem a késztetésnek, majd feladva, elindult a kezem az arca felé. Ahogy megérintettem puha bőrét elektromosság futott végig a testemen. Még soha nem éreztem vele így magam, pedig még csak ébren sem volt. Lejjebb húztam ujjperceim, mire lassan kinyitotta a szemét. Én rögtön visszakaptam a kezem és elpirultam. Lassan felnézett rám csillogó szemekkel, majd elmosolyodott. Vele mosolyogtam én is.
- Szia álomszuszék. - köszöntöttem - Nem kéne ilyen korán felébredned. - ráncoltam a szemöldököm - Elvégre bealtatóztak.
Felnevetett.
- Nem baj, úgy tűnik jól bírom. - kezdett el felülni, majd észrevette, hogy fogom a kezét. Egy kicsit elpirult, majd láttam hogy próbálja visszatartani a mosolyát. Rögtön elvörösödtem. Elnézve a kezeinkről, rám nézett, egyenesen a szemembe.
- Örülök, hogy itt vagy. - mondta.
- Én pedig örülök, hogy nem esett komolyabb bajod. - feleltem nevetve, majd halkabbra vettem mert az öreg bácsi felszisszent.
- Mióta vársz itt? - kérdezte homlokát ráncolva.
- Nem rég óta. - hazudtam, pedig már vagy két órája itt vagyok.
- Akkor jó. - mondta, én pedig tudtam, hogy rájött, hogy hazudok.
Sóhajtottam, majd én is lenéztem a kezünkre. Egyből az ugrott be, mennyire összeillenek. Majd hátrahőköltem. Miket gondolok?! Elvégre, csak mostanában szakítottam a volt pasimmal, akit nem mellesleg még mindig szeretek. Vagy szeretem? Igen, ebben biztos voltam. És hogy Natanielt szeretem-e? Igen, ebben is. Arra viszont nem jöttem rá, hogyan szeretem. Eddig meg voltam róla győződve, hogy csak barátként tekintek rá. Most viszont a zakatoló szívem, az izzadt tenyerem és a vörös arcom nem erről árulkodott. Kedvem lett volna ordítani. Mekkora kéjenc vagyok én? Most komolyan, hogy tetszhet két ember is? Igen, ez az! Nem szeretem Nat-ot, hanem tetszik. Ez csak egy fellángolás. Igen, ez minden bizonnyal az.
- Rebi? - kérdezte Nataniel, úgy tűnik válaszra várva.
- Igen? - ráztam meg a fejem.
- Valamit el szeretnék mondani... - ült fel, még mindig a kezemet fogva.
- Mondd... - mondtam bizonytalanul.
- Ne lepődj meg. - figyelmeztetett.
- Nem fogok... - válaszoltam, de nem voltam magamban biztos.
- És ne sikíts! - mondta mosolyogva.
- Nem fogok. - értetlenkedtem.
- És ne utálj meg! - hajolt közelebb.
- Nem foglak! - mondtam már idegesen.
Aztán olyan dolog történt amire soha nem számítottam. Bennem éppen egy világ robbant fel, el lehet képzelni, ahogy mindenhol, "bumm" meg "bamm" aztán "huss" és "hess". És minden tűzben áll, a világ darabjai az űrben tengődnek valahol, és tehenek szállingóznak a csillagok között. Gyakorlatilag ez játszódott le bennem, miközben Nataniel közelebb hajolt hozzám, elengedte a kezem, felemelte azzal az államat és gyengéden az enyémre helyezte az ajkait. Még a szememet sem csuktam meg döbbenetemben. A csókja forró volt, és azt hittem elolvad a szám, az egész bensőm.. Hátrébb húzódott, majd meggondolva magát, újra megcsókolt most már erőteljesen. Nem tudtam mit tegyek, vagy hogyan reagáljak. Csak az ösztöneimre hallgattam, arra ahogyan a szívem dobogott hevesen, majd kihagyott egy ütemet, arra, hogy majdnem felugrottam ültemből és futottam volna egy kört a kórház területén, arra az ösztönömre, ami azt sugallta, hogy nem akarja elveszíteni a legjobb barátját.
Így hát visszacsókoltam. Ettől erőre kapva még egyszer megcsókolt, majd újra és újra. Nagyon jól csókolt, még a szánk is teljesen össze passzolt. A végén már én húztam magamhoz közelebb, nem foglalkozva az öreg bácsi vizslató szemeivel. Beletúrtam szőke hajába, ő pedig újra megfogta a kezem. Majd hirtelen felszisszent. Elhúzódtam.
- Bocsánat! - mondtam kerek szemekkel, ijedten, mert Nat fájdalmas arckifejezése arra utalt, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Semmi gond. - nevetett fel - Remekül vagyok. - nézett rám - Sőt, soha nem voltam még ilyen boldog. - mondta nyugodtan, és el nem tudtam képzelni, hogy tud ilyen maradni, miközben az én arcom rák vörös volt, a lepkéim meg a hasamban heves táncot jártak.
Egy ideig néztünk egymás szemébe, aztán hol egymás szájára, mikor hirtelen benyitottak Nat szülei. Felkaptam a fejem, és belenéztem Nataniel anyjának aranybarna szemeibe, amik most úgy vizslattak, mint amik mindent láttak, és mindent értenek. Csak még jobban elvörösödtem.