30. fejezet - A vita

Sziasztok! Egy amolyan "bejelenteni való". Sokat gondolkoztam ezen az "érdekességek" dolgon, és nem hiszem, hogy magamtól kéne csinálnom. Arra gondoltam, abból állna ez a bejegyzés, hogy kérdeztek valamit, rólam, vagy a történetről, és akkor azokban fogok válaszolni. Az az egy kérésem lenne, hogy ha akarsz/akartok ilyet, azt jelezzétek és facebookon üzenetben, vagy itt hozzászólásban, vagy akár cseten, de tudjak róla, és a kérdések is ide mehetnek.:) Nem tudom mennyire jó ötlet, csak nekem így egyszerűbbnek tűnik, legalább tudom mit gondoltok "érdekességnek" :D Na puszi, most pedig a 30. fejezet <3

- Látom, nagyon örülsz nekem. - nevetett fel gúnyosan.

- Hát persze. - feleltem és megforgattam a szemeimet - Tudod, nem kéne rászoknod, hogy minden este bemássz...

- Kuss. - szólalt meg, majd úgy hagyva az ablakot, és mindent felém lépett egyet, megfogta két kezével az arcomat és erőteljesen megcsókolt. Teljesen ledöbbentem. Ez meg mit akar jelenteni? Mérgesnek kéne lennem rá, ehelyett itt csókolózok vele. De annyira hiányzott. Közelebb léptem és beletúrtam vörös hajába. A megkönnyebbülés, hogy újra mellettem van, és újra szorosan ölel, azt váltotta ki, hogy majdnem elsírtam magam. Olyan érzés volt, mintha visszakaptam volna a másik felem, mintha a bennem tátongó űr megszűnt volna. Abban a másodpercben jöttem rá, hogy őt szeretem. Csak őt és senki mást. Majd beugrott Nataniel arca, aki közelebb hajol hozzám, a gyengéd csókjai és a puha ujjai simogatása. Azonnal elhúzódtam. Mekkora liba vagyok! Egy nap két emberrel is elkezdtem smárolni, ráadásul az egyik az exem, a másik meg a legjobb barátom. Döbbenten fogtam meg a szám, majd nem foglalkozva Castiel döbbent és csalódott arckifejezésével, leültem az ágyra, és beletúrtam a hajamba. Nem tudtam mit tegyek. Visszajött Castiel; itt van, újra az osztálytársam, újra vele leszek minden nap, és most újra csókolóztam vele. Előtte meg a legjobb barátommal. Mélyen felsóhajtottam, majd azt éreztem, hogy Castiel leül mellém.

- Minden rendben? – kérdezte kíváncsian, mire felnéztem.

Csak belenéztem a szemébe és nem szóltam semmit. Hogyan mondhatnám el ezt Natanielnek? Ha most újra együtt leszünk Castiellel, mit fog gondolni? Előtte meg vele csókolóztam. Hogy tudnék a szemébe nézni? Lehajtottam a fejem és még egy mélyet sóhajtottam. Hogy fogom ezt az egészet megoldani?

Az ujjaimat tördeltem és azon agyaltam, hogyan mondjam el Castielnek. Nem is tudom melyiküknek rosszabb bevallani az igazat; Natanielnek, hogy Castielt szeretem, vagy Castielnek, hogy csókolóztam Nataniellel? Valószínűleg az utóbbi. Még latolgattam volna az esélyeimet arra, hogyan tudnék megszökni Egerből, amikor Castiel megelégelte a csendet, és az államnál fogva felemelte a fejem. Belenéztem komoly szemébe és elpirultam. Annyira hiányzott. Legszívesebben nem foglalkoztam volna az egésszel, csak hozzá bújtam volna. De nem akartam neki hazudni.

- Figyelj… - kezdtem bele, de feltartotta a kezét.

- Te figyelj! – mondta. Egy kis szünet után felsóhajtott és belekezdett – Szeretlek. – nézett a szemembe, mintha azt várná nem értem meg. Tulajdonképpen, tényleg nem akart eljutni a tudatomig, amit mondott – Megértem miért küldtél el. Megértem a szakítást. – nézett el és összeráncolta a szemöldökét, mintha gondolkozna – És tudom, hogy te is ugyan úgy érzel még. – nézett újra mélyen a szemembe – Szóval a döntés csak a te kezedben van. Akárhogy döntesz, nekem jó. – megrázta a fejét – Azaz egy esetben nem jó, de megértem, ha nemet mondasz. – nevetett fel – Na jó, annyira nem fogom megérteni, de majd beletörődök. Mondjuk. – mosolyodott el, majd megint komoly lett az arca – A lényeg, amit el akarok mondani, az az, hogy akármit mondasz, én ugyanúgy itt leszek, mert csak érettségi után mehetek külföldre. – húzta el a száját, amolyan, ez van stílusban, de én már tudtam miért nem mehet. Egy pillanatra megláttam a szomorúság egy jelét az arcán, és a szeme is furcsán megcsillant. Majd újra felvetette komoly álcáját – Ennyi, amit el akartam mondani. – sóhajtott.

Csak ültem bambán és nem tudtam mit mondani. Azt mondja, hogy szeret. Hogy újra kezdené. Majd hirtelen megindulásból elkezdtem beszélni.

- Most te figyelj jól. – mondtam komolyan, mire kicsit kíváncsi fejet vágott – Félek, hogy hogyan fogsz reagálni, és attól is félek, hogy ha elmondom, talán meggondolod magad. – itt szóra nyitotta a száját, de belé fojtottam a szót – De nem akarok neked hazudni. – itt vettem egy mély levegőt – Ma, amikor betörted Nat orrát. – néztem rá szúrós szemekkel – Elmentem meglátogatni a kórházba. – a kezem remegett és izzadt a tenyerem. Féltem kimondani a következő szavakat – És akkor megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. – fejeztem be a mondandómat, és éreztem, hogy kicsivel könnyebb a szívem.

Azonban, mikor ránéztem Castielre, egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Sőt mérgesnek sem. Pár másodpercig vártam, hogy reagáljon valamit, de csak csendben ült mellettem és az arcomat fürkészte. Majd apró mosolyra húzta a száját.

- Tudom. – felelte végül, mire leesett állal bambultam rá.

- Mi? – értetlenkedtem – Honnan?

Sóhajtott.

- A diri azzal a feltétellel tartott benn, ha bemegyek hozzá bocsánatot kérni. – forgatta a szemeit. Persze én tudtam az igazságot. Megint kicsit megsajnáltam, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult.

- És…? – kezdtem bele, mert az egészből nem értettem semmit.

- Hát elmondta. – nevetett fel, mintha nem lenne egyértelmű.

Este hat óra, kórház, Castiel szemszög.

Kelletlenül álltam meg a szöszi ajtaja előtt. Ennél sokkal hasznosabban is tölthetném az időmet. Sóhajtottam egyet, majd bosszúsan kivágtam az ajtót és beléptem rajta. A szemem rögtön megtalálta Natanielt, és a vén trottyot is a sarokban, aki az újságát olvasva elhűlten nézett fel rám. Nem érdekelt, csak hamar el akartam intézni a dolgokat.

Ránéztem szöszire. Meglepettnek tűnt, és a szemében láttam, az én döbbent arckifejezésemet.

- Na mi van? – kérdeztem gúnyosan, mert már untam a csendet.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem. – válaszolta komolyan, és feljebb ült az ágyon. Tekintete végig engem követett. Ránéztem a betört orrára, és egyáltalán nem éreztem sajnálatot, se megbánást, vagy akármit azokból, amit a diri magyarázott nekem. Miután nem feleltem semmit, csak sóhajtott egyet.

- Szóval a diri elküldött, hogy kérj bocsánatot. Vágom. Na, kezdj neki, borulj térde, masszírozd a lábam, nyald ki a seggem, vagy akármi, csak haladj már, mert rossz látni a képed. – fintorodott el, de nem fordította el a fejét. Meglepett a merészsége. Elmosolyodtam. Úgy látszik, nem félti újra műttetni a törött orrát.

- Na, te seggdugasz. – tettem fel a lábam az ágya szélére, és rákönyököltem a térdemre – Várhatod, hogy valaha is bocsánatot kérjek, maximum egy monoklival tudok szolgálni. – mondtam halál komolyan, közben pedig teljesen nyugodt voltam. Tetszett, hogy végre merészebb egy kicsit, persze ezt nem mutattam ki. Belül így is mosolyogtam.

Hangosan felnevetett.

- Seggdugasz? Ennél nem tudsz jobbat? – forgatta a szemeit.

- Kuss. – mondtam mély és komoly hangon, mire rám nézett és kicsit meghökkent. Persze utána visszatért a komoly arcához – Rohadtul nincs kedvem veled szórakozni, szóval tudjuk le gyorsan a dolgokat, és már mehetnék is. – húztam fel a szemöldököm – Gondolom neked is kellemesebb lenne. – nevettem el magam, majd válaszra nem várva elindultam kifelé. Még visszaszólt valamit.

- Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki ma meglátogatott. – visszafordultam és kérdőn néztem rá.

- És ez engem hol érdekel? – tártam ki karjaim, majd egy gúnyos nevetés után, újra megfordultam.

- Rebi volt itt, ha érdekel. – mondta, mintha csak a mai hírekről beszélne. Megtorpantam, majd rájöttem, hogy természetes, hogy be akar jönni a legjobb barátjához. Akinek betörtem az orrát. Tudom, hogy ezért még nagyon kapni fogok. Újra elindultam, mire megint megszólalt. Már kezdett kicsit idegesíteni.

- Megcsókoltam. – mondta gúnyosan, mert tudta, hogy megtalálta a gyenge pontom. Rögtön megtorpantam. Megcsókolta… Legszívesebben ott helyben szétvertem volna a fejét, ahogyan azt illik. Azonban muszáj voltam türtőztetni magam. Ökölbe szorítottam a kezem és lehunytam a szemem. Nyugi Castiel. Tuti csak kamuzik, hogy húzza az agyam. Nem kell neki hinni.

- És képzeld, még vissza is csókolt. – nevetett fel, élvezte, hogy kínozhat. Lassan megfordultam, tekintetemtől egy másodpercre megriadt.

- Hazudsz. – mondtam komoran és egyszerűen.

- Ugyan, miért hazudnék ilyeneket? – húzta fel a szemöldökét, majd miután nem kapott választ folytatta – Te is tudod milyen, mikor néha aprókat harap a szádba véletlenül, nem? Szerintem aranyos, még csak észre sem veszi. – húzta ravasz mosolyra a száját, nálam pedig elszakadt a cérna. Elképzelve, ahogy ez a gyökér az én törpémet… Felment bennem a pumpa. Sebes léptekkel száguldottam oda Natanielhez, és a hálójánál fogva megemeltem, közel az arcomhoz az övét.  Majd megemeltem a kezem, hogy behúzzak neki egyet, mikor észhez tértem. Ez volt a terve. Nem tehetem meg, hacsak a suliban nem akarok maradni. Ezek után pedig muszáj lesz. Lassan eltoltam egy kicsit magamtól.

- Örülj, hogy élsz. – szinte köptem a szavakat, majd visszadobtam az ágyába szöszit, és dühösen elviharzottam.

Castiel és Rebi, a hálóban este, Rebi szemszög

Megrökönyödve néztem Castielre. Hogy érti, hogy tudja? Kitől tudta meg? Vagy honnan? Szóra nyitottam a számat, de nem jött ki belőle hang. Majd ő apró mosolyra húzta a száját.

- A drága Nataniel mondta el. – felelt a fel nem tett kérdésemre gúnyosan.

Csak nyeltem egyet, és elképzeltem, mi lehetett ott, mikor Castiel megtudta az igazat.

- De ugye nem… - kezdtem bele, de megértette mire gondoltam.

- Nem bántottam. – sóhajtott fel, és elfordította a fejét. Ez a mozdulat is olyannyira rosszul esett a szememnek, hogy legszívesebben, fogtam volna az arcát, és úgy szemléltem volna órákig – Bár szerettem volna. – sóhajtott fel. A bizarr helyzet ellenére felnevettem.

- Örülök. – feleltem, mire felnézett rám és elmosolyodott.

- Nem haragszol rám? – kérdezte komolyan, kis kutya tekintetekkel.

- Hát persze hogy haragszom. – válaszoltam komoran, mire az ő könnyedebb arca is komorabbra váltott – De ami megtörtént, megtörtént. Ismerlek annyira, hogy tudjam, nem fogod megbánni. – sóhajtottam – És nem is várom el.  – néztem a szemébe. Meglepettnek tűnt – Csak ígérd meg, hogy több barátom képét nem vered be! – ereszkedett le a vállam, és átváltottam könyörgésbe, már amennyire lehet ezt annak nevezni. Felnevetett.

- Ígérem, nem nyúlok a barátaidhoz. – hajolt közelebb – Sőt még a szöszidhez sem. – húzta el a száját.

És hogy miért bocsátottam meg? Én magam se tudtam a rendes okát, de valószínű volt, hogy Castiel nem lesz ilyen ideges egy kis vita miatt. Biztos voltam benne, hogy Nat keze is erőteljesen benne van a dologban.

- Nézd… - váltott komolyra vöröske – Én megértem, ha nem engem választasz. Megértem, ha ezek után nem akarsz velem lenni. – nézett a szemembe, az pedig a szívemig hatolt – De tudom, hogy engem jobban szeretsz, mint Natanielt. – fejezte be, majd közelebb hajolt és megpuszilta a homlokom. Aztán felállt, végigsimítva a hajamon, és eltűnt az éjszakában.