4.fejezet - A borzongós igazság

-Tee! Te kis álszent! Megcsókoltad Castielt! - vádolt meg dühösen Rose. Mögötte B állt karbatett kézzel és bólogatott.
- Hé, hé, nyugi! Nem csókoltam meg - mondtam biztosan és vágtam egy grimaszt.
- Persze, mondhatod amikor láttunk az ablakból! Odahajoltál, a többit meg már kilehet találni! - mondta idegesen. Felnevettem.
- Hagyjál már, nem csókoltam meg. - mondtam egy mosollyal az arcomon. Pont ezen gondolkoztam, és az igazság az, hogy de, majdnem megcsókoltam.
-  Biztos? - kérdezte összeszűkült fejjel.
-  Persze! Soha nem csókolnám meg Castielt. - mondtam és megráztam a fejem.
- Ó igen? - szólt egy mély hang mellettem. Castiel megvető arcával találtam szembe magam. A tény hogy ezt hallotta, arra késztetett, hogy elvörösödjek mint egy rák.
- Ca...
- Nem kell magyarázkodnod, elvégre miért csókolnál meg? - húzta fel a szemöldökét - Alig ismerjük egymást. Deszkákkal meg amúgy se állok össze. - mondta azzal megfordult és nagy léptekkel bement a terembe. Rosáékkal csak néztünk egymásra kitártott szájjal, és nem sokkal később jött a tanár, mi meg bementünk a terembe. Magabiztosan ültem le a helyemre, Castiel mellé. Igaza van, miért is csókolnám meg? Nem kell, hogy rosszul érezzem magam emiatt. Hisz nem csináltam semmi rosszat. De az hogy ledeszkázott (megint) nem sokat segített a lelki állapotomon. És amúgy is! Nem is vagyok deszka. Igaz hogy van akinek nagyobb, de én meg vagyok magammal elégedve.

Magamban pampogtam egy ideig még, és nem néztem a vörös felé se. Ő se nézett rám, végig csak telefonozott. Meg fog bukni, ha végig ezt fogja csinálni. Most éppen föci volt, és a tanár nem kímélt minket, egyből az év eleji dogára készített fel. És ez tökre nem igazságos a második napon. A kicsengőnél mindenki nagyot sóhajtva állt fel és indult ki az udvarra. Ezt a napot se tudom, hogy élem majd túl, mivel az utolsó két órám tesi. És igaz hogy a tanár nagyon dögös, attól még szadista, és tudom hogy suli köröket futunk majd.

A nap hátralévő része gyorsan eltelt. Kelletlenül cammogtam az öltöző felé, oldalamon Biával és Rosával. Mikor beléptünk megcsapott minket a büdös izzadság szag?
- Itt egész nyáron nem volt szellőztetve, vagy mi? - kérdezte B undorral.
- Meglehet. - mondtam.
Miközben átöltöztünk, lányosan megdicsértük egymás melltartóját, és még azt is megállapítottuk, hogy nem vagyok deszka. Castiel meg elmehet melegebb éghajlatra.
Kiléptünk az öltözőből, megint beleütközve valakibe. Felnéztem és egy ezüst hajú fiút láttunk meg, az egyik szeme zöld a másik sárga. Azta, még sosem láttam ilyet.
- Bocs - hebegtük. A csávó lassan végignézett rajtam, elidőzve a mellemen és a combomon. Lassan elmosolyodott.
- Ugyan, semmi gond. - azzal mosolyogva elment. Tátott szájjal néztünk utána.
- Úr isten, hogy megbámult! - mondta B.
- Meg bizony, és még milyen helyes volt. Azok a bicepszek. - olvadozott Rosa. Én megforgattam a szemeimet.
- Hagyjuk már, nem kell a nyakamra még egy perverz.

Nevetve mentünk be a tornaterembe. A tanárúrnak valami dolga akadt, így futottunk három kört, majd röpiztünk. Király, sose voltam jó röpiben. Mondhatni miközben játszom, ön és közveszélyes vagyok. Ettől függetlenül, muszáj volt beszállnom a játékba, és egy ideig ment is, míg hozzá nem értem a labdához. Akkor elrepült a terem túlsó felébe és a lányok egy taps kisérete közben elküldtek érte. Lassan kocogva mentem a labda után, észre se véve, hogy egy focilabda közeledik. Igen, közeledik és pont a fejemhez. Mikor elért, kiterültem a földön és pár percig eszméletlen voltam. Legalábbis azt hiszem.

Valami nagyon jó illatot éreztem. Egy kemény dolog volt a fejemnél, amihez mikor megéreztem az illatát hozzábújtam. Majd Castiel elfolytott nevetését hallottam meg. Kipattant a szemem. Éppen a karjában vitt, szorosan tartva magához. Felnéztem és Castiel íves állát pillantottam meg. Láttam egy elfojtott mosolyt az arcán.
- Mi történt? - kérdeztem. Nem értettem semmit.
- Fejen rúgtalak a labdával és kidőltél. - mondta egyszerűen.
- Ó. - feleltem - Óóóó. - mondtam még egyszer, mert eszembe jutott mi történt.
- És hova megyünk?
- Vajon hova? - kérdezte gúnyosan - A gyengélkedőbe. Elvileg az orvos még nincs itt, de a kulcsot odaadták. Pár perc és megjön.
- De nincs is semmi bajom. - feleltem, bár a fejem fájt és eléggé szédültem.
- Ó, dehogy nincs.
Castiel még mindig engem tartva, ügyesen kinyitotta az ajtót, majd bevitt egy fehér szobába és lerakott egy ágyra. Visszament becsukni az ajtót, majd mondta hogy feküdjek le. Ott állt felettem és engem fürkészett. Teljesen elpirultam és a fél kezemmel eltakartam a szemem. Teljesen kiszolgáltatottnakéreztem magam.
- Bocsánat. - szólalt meg hirtelen. Felnéztem.
- Ugyan, semmi. Én úgyis vonzom a labdát, majd szép lassan felültem. 
- Hé, hé, még nem ülhetsz fel. Várd meg a dokit. - mondta aggódva és mellém pattant.
- Castiel... - kezdtem bele, mire kíváncsian nézett rám. A szemébe néztem. - Bocs az előbbiért. Nem úgy gondoltam.
Elkomorodott.
- Igen, persze. - majd elindult a szék irányába. A pólójánál fogva visszahúztam őt.
- Komolyan mondom! Nem undorodom tőled, vagy valami. Teljesen félreértetted. - mondtam idegesen. Nem tudom mért aggaszt annyira a téma. Lehet agyrázkódásom lett. Pedig délelőtt még más volt a véleményem. Azaz nem. Csak jobb volt azt gondolni, ahelyett hogy tudtam, megbántottam Castielt. Idegesen megfordult majd vészesen közel jött hozzám.
- Ha tényleg így van, miért nem csókolsz meg most, és letudnánk ezt a témát. - húzta fel a szemöldökét. Nagyot nyeltem.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül. Nem egészen jutott el a tudatomig mit mondott. - Mért kéne megcsókolnom, hogy tisztázzuk a dolgokat?
- Mert hazudtál. Meg akarsz csókolni. - mondta magabiztosan. Rá néztem, majd hirtelen megcsókoltam. Nem tudom miért, vagy hogyan, csak az igazat; tényleg meg akartam csókolni. Reggel is és most is. Aztán mint akibe belecsapott a villám, úgy éreztem magam. Kicsit hátrahőkölt, majd visszacsókolt. A hajába túrva közelebb húztam magamhoz mire ő a derekamnál fogva átölelt. Az érzés amit éreztem leírhatatlan. Kicsit kinyitottam a szám és mély levegőt vettem. Erre Castiel felmordult, és én nem bírtam ki nevetés nélkül.

 

 

Zilált hajjal és kipirosodva lépett el mellőlem és csillogó szemekkel nézett rám. Ha ő így néz ki, vajon én hogyan? Nem is számított. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, csak mikor már megjött a doki. A negyvenes éveiben járhatott, mégis őszült. Kíváncsian nézett hol rám, hol Castielre. Mikor bejött, a vörös azzal az indokkal, hogy rá már nincs szükség, beletúrt a hajában és egy sóhajjal elment. Bágyadtan és mosollyal az arcomon hagytam hogy a doki megvizsgáljon. Mint gondoltam, tényleg agyrázkódásom van, és a doki kiírt 3 napra. Ujjongva mentem ki az igazolással a kezemben, majd átöltöztem és hazamentem. Este még beszéltem a többiekkel, elvileg holnap felnéznek hozzám, hogy hogy vagyok. Majd akkor el tudom mondani, hogy mi is történt Castiel és köztem. Addig is, bármikor mikor rá gondoltam fura borzongás fut át rajtam. Még sose voltam, és azt hittem ez nem történik majd meg velem, de teljesen belezúgtam valakibe. Castielbe.