2. fejezet - A büntetés

Sziasztok, meghoztam a második fejezetet.^^ szerintem hétvégén mindig két fejezetet megírok majd minimum, és majd próbálkozom hétközben is, de egy elég nehéz kéttanra járok és nagyon sokat kell tanulni, ergo nem mindig van időm. most is éppen angol matekoznom kéne^.- de mindegy, az még ráér!:D na de, jó szórakozást.^^ és köszönöm azoknak akik írtak, ez nekem nagyon sokat jelent, mert így tudom hogy nem hiába írok.:D

A suliban voltam. Sötét volt és hideg, a vékony kardigán amit viseltem nem melegített eléggé. Végigmentem a folyosón a terem felé, hátha találok valakit. Nem tudtam mit keresek, vagy mit csinálok itt. Elértem a teremig. A kezem már a kilincsen volt, éppen lenyomtam volna mikor egy fura hangot hallottam meg magam mögött. Suttogás és morgás keveréke volt. Kirázott a hideg, de lassan megfordultam. Egy símaszkos ember állt előttem kezében egy élesnek tűnő tőrrel. A sötétben csak vörös hajat és magas testalkatot tudtam kivenni. Valahonnan nagyon ismerős volt... De honnan? Nem volt időm ezen gondolkodni, mert az idegen nekem ugrott és épphogy el tudtam szaladni előle. Bukdácsolva futottam a kijárat felé, de az egyre csak távolibbnak tűnt. Láttam magam mellett egy ajtót. "Hogy lehet hogy csak egy van" kérdeztem magamtól "Hisz ez egy iskola!" . Hallottam hogy a símaszkos ember lassan közeledik felém. Nem volt már választásom, tudtam hogy bárhova megyek megtalál, de bebújtam az ajtón. Egy raktárban találtam magam. Az ösztöneimre hallgatva kerestem sósavat és a kezemben szorongatva vártam a símaszkost. Nem tudom mennyi idő telhetett el, én csak füleltem és vártam. "Már rég ide kellett volna érnie" gondoltam magamban. Remegő lábakkal elindultam az ajtó felé és amikor kinyitottam nem láttam magam előtt senkit. Lassan kiléptem és oldalra fordultam. Majd megláttam őt. Szürke szeme az enyémbe fúródott, gonosz mosolyától kirázott a hideg. A símaszk a faja tetejére volt hajtva. Sikítottam. Próbáltam a savat ráönteni, de kiverte a kezemből, majd hirtelen falat éreztem a hátam mögött. "Hogy került ide?!" Próbáltam menekülni, de már nem volt hova. Éreztem hogy sírok és a pánik úrrá lett rajtam. Majd mikor a tőrrel felém döfött még egyet utoljára sikítottam.

Majd felébredtem. Zihálva ültem az ágyamban, a takaró és a lepedő összetúrva alattam, én meg izzadtam. Remegő lábakkal keltem fel és indultam a fürdőszoba felé. Megmostam az arcom és azt kívántam, hogy korán legyen,mert nem tudtam volna visszaaludni. Castiel... soha nem álmodtam még ilyet, soha nem éreztem még a halálfélelmet. Visszamentem a szobámba és megnyugodva láttam hogy már fél hét van. Elkezdtem készülődni, majd lementem a konyhába. Azon voltam hogy kiverjem a fejemből Castiel gonosz vigyorát. Nem nagyon sikerült.

Az iskolában még mindig idegesen meséltem el mit álmodtam. Tegnap óra után, sikerült a legrosszabb benyomást keltenem Rosa-ban és B-ben Castielről. Miután elmondtam mi történt, azt mondták, hogy fel kellett volna pofoznom. Én csak bólogattam, és vártam azt a pillanatot amikor végre kiengednek és hazamehetek. De ez sajnos még csak az első óra volt, és még csak most csengettek be. Leültem a helyemre, de senki nem ült mellettem. Elgondolkoztam, hogy most megint késik e, vagy ez az egész egy nagyon bizarr álom.

Nem volt szerencsém, Castiel a második órára kelletlenül bevánszorgott és a lelkesedés legnagyobb hiánya nélkül bevágta magát mellém. Nem akartam rá nézni. Vagy inkább nem mertem. De ez a nyugis álltapot se tartott sokáig, mert egyből belekezdett.

- Szia törpe. - kezdte. Mikor észrevette, hogy figyelmen kívül hagyom, csak még jobban belekezdett. - Vagy hívjalak inkább csibének? Ahogy akarod. Kiscsibe - azzal megdobott valamivel. Rá néztem.

- Szórakozol? - kérdeztem idegesen.

- Elszórakoznék veled szívesen - felelte és megint villantott egyet a vigyorai közül. Szerencsére, ebben nem véltem felfedezni azt a szadista mosolyt, mint az álmomban. Mikor nem néztem el, bíztatásnak vette, és tovább beszélt. - de azt hiszem nem itt. Bár ha te szereted ha figyelnek, nekem oké. Csak szerváljunk be egy matracot. Vagy menjünk a gyengélkedőbe? - beszélt folyamatosan és hallottam a hangján hogy mindjárt elröhögi magát. - nem kell így elvörösödni, kiscsibém.

- Befejeznéd? - kérdeztem,de már a türelmem végén jártam.

- Ugyan mit? - kérdezte röhögve. Már nagyon ideges voltam. Ekkora perverz állatot. Azt hittem ott nyomben a képébe lépek. Látta rajtam, hogy sikerült felhúznia. Elégedett mosollyal felém hajolt majd a fülembe suttogta: - ne aggódj, egy ilyen deszkával semmi pénzért nem lennék.

Na itt betelt a pohár. Felpattantam, még a szék is eldőlt mögöttem. Mindenki kíváncsian nézett hátra, de nem érdekeltek. Csak Castielt láttam és az önelégült képét. Hirtelen, az enegrialökettől rávetettem magam, mire mindketten egyszerre dőltünk el. Nem sok kellett, hogy megfejelje a mellette ülő széket. Úgy meglepődött hogy nem tudta hirtelen mit csináljon. Legalábbis nekem nagyon úgy tűnt. A tanár már elindult felénk kiabálva mikor először behúztam neki. Nem vagyok biztos benne, hogy neki jobban fájt mint nekem. Nem érdekelt. A második ütésnél elkapta a kezemet, majd mikor a másikkal próbálkoztam azt is. Felült, így én az ülében ültem, hátraszorított kézzel. Ködös tekintettel nézett rám, semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből. Nem is lett volna sok időm, mert Leigh idő közbe leszedett róla. Castiel még mindig a földön ülve bámult, majd lassan mosolyra húzta a száját. Nem bírtam tovább. "Ne vigyorogj" ordítottam felé, majd az ofő kezdett el veszekedni velünk.

- Rebeka! Mit csinálsz? Ugye tudod hogy ezért kirúghatnak?! - kérdezte.

Ebben a pillanatban észhez tértem. Körül néztem, mindenki engem vizslatott. Mikor Rose-ra pillantottam a hüvelykujjával mutatta hogy jól csináltam. Mosolyra húztam a számat, majd a tanárra néztem.

- Elnézést, tanárnő. Többet nem fordul elő. - értetlenül nézett rám.

- Jól, van, ne is. Nem küldelek az igazgatóhoz titeket, de büntetést kaptok...

- Mi? Én miért? Ő esett nekem! - vágott közbe Castiel aki közben felállt és most dühösen méregetett. Egy gonosz mosolyt villantottam felé. Ahol megütöttem,egy piros folt égtelenkedett. Legalább volt értelme.

- Rebeka nem csinálna ilyen minden ok nélkül.

- Dehát... - kezdett bele.

- Nincs dehát. Eldöntöttem. Óra után a termet foglyátok takarítani. Felszerelést a takarítónőktől kérjetek. Majd elintézem, hogy néha rátok nézzen valaki, nehogy - és itt jelentőségteljesen Castielre nézett - ellógja a büntetést.

Bólintottam egyet majd leültem. Castiel dühösen leült mellém, és végre minden elcsendesedett. Kínos csendben ültük végig az órát. Csengetéskor Castiel ment ki elsőnek a teremből, még a tanár előtt. Mikor az ofő is kiment, az egész osztály hangos tapsviharban tört ki, és mind mellém tömörültek. Elmeséltem mi történt, és folyamatosan nevettük. Sokan megveregették a vállam, még Viola is, aki az erőszak ellen van mosolygott. A nap hátralévő része gyorsan eltelt. Castiel viszont nem jött vissza, de egyáltalán nem tudtam sajnálni. Még akikkel tegnap beszélt, Dakota és Dajan is kiröhögték. Persze ők fiúk, valahogy máshogy gondolkodnak. Nap végén elbúcsúztam a többiektől, és elmentem megkeresni az egyik takarítő nőt. Gyorsan megtaláltam, majd egy "szégyelld magad, rossz gyerek" pillantással még a felszerelést is megkaptam. Bementem a terembe, de Castielt sehol nem találtam. Gondoltam nem várok rá órákig, inkább elkezdtem egyedül. 20 perc után Castiel sétált be az ajtón.

- Heló, lógós. - köszöntem. Rám nézett. - Nem fogok bocsánatot kérni, ha erre vársz.

- Nem, csak azt hittem nem szólsz majd hozzám. - vigyorodott el. Hirtelen eszembe jutott az álmom és kirázott a hideg. Visszafordultam az ablakhoz amit éppen áttöröltem. Ez volt az utolsó előtti.

- Mit csináljak? - kérdezte.

- Mondjuk söpörj fel. Vagy töröld le a táblát. - Nem mérlegelt sokáig, odament a táblához és gyorsan letörölte. - Ne már, ez így tök ronda! - hitetlenkedtem. - Először vizezd me, majd egymás mellett húzd le fentről.

- Ennek külön technikája van? - kérdezte értetlenül. Felsóhajtottam. Igaz még mindig haragudtam rá, de ahogy elnéztem ezt a nagy embert egy szivaccsal a kezében, valahogy alábbhagyott a mérgem. Sőt már akkor mikor bejött az ajtón, ugyanis nem vártam volna hogy eljön. Odamentem hozzá, közben ő tetőtől talpig végigmért.

- Ugye nem akarod megint végigcsinálni? - szóltam rá fenyegetően mire elmosolyodott. Bevizeztem a szivacsot majd lábujjhegyre állva elkezdtem letörölni a táblát. Majd a felénél megálltam és odaadtam neki. - Tessék. - mondtam - Így kell ezt csinálni - és rámosolyogtam.

- Hogy-hogy most ilyen kedves vagy? - kérdezte.

- Kiadtam magamból a feszültséget. - válaszoltam míg visszamentem az ablakokhoz.

- Igen azt éreztem. - nevette el magát és megdörzsölte az állát. - Szép ütés volt. - bólogatott.

- Köszönöm! - mondtam én is mosolyogva. Ezután csönd következett. Castiel már kezdett felsöpörni, mikor megszólalt.

- Bocs amúgy. Az én hibám hogy itt vagy.

Na ezen meglepődtem. Hitetlenkedve fordultam felé, mire széttárta a karjait.

- Mi van? Szerinted én nem tudok bocsánatot kérni?

- De... Csak meglepett. - válaszoltam nevetve. - De ha már ennyire jószándékú lettél, szerintem kezdhetnénk tiszta lappal. Odamentem hozzá és megálltam egy fél méterre előtte. Kitártam a karom. - Tóth Rebeka. Örülök a találkozásnak - mondtam egy széles mosollyal az arcomon. Ő is elmosolyodott majd megfogta a kezem.

- Castiel Maddox. Örvendek -  azzal kezet ráztunk. Most hogy jobban megnézem, elég aranyosan mosolyog. És van egy gödröcskélye. Jajj a gödröcskék. A gyengéim.

A büntetés további részében mindenféléről beszéltünk, és folyamatosan nevettünk. Rájöttem, hogy ha Castiel normálisan viselkedik, egészen türhető. Bár még van hova fejlődnie. És hogy miért adtam neki egy esélyt? Nem tudom, még magam se jöttem rá, lehet hogy csak egy öklös kellett ahhoz hogy lenyugodjak. Elvégre én se voltam vele a legkedvesebb. És természetesen azért is mert bocsánatot kért. Pedig nem lehetett egyszerű egy ilyenfajta fiúnak.

Az idő gyorsan elrepült, és a termet csillogva hagytuk magunk után. Nevetve léptünk ki az épületből, egyenesen beleütközve Natanielbe.

És hogy ezután mi történt, azt a kövi részben megtudjátok.^^