12. fejezet - Az az egy szó

Nagyban bólogattam, közben pedig egy kígyó gumicukrot rágogattam, B pedig folyamatosan csak tolta a szöveget. Én az ágyon ülve, ő pedig előttem a földön mesélte el a randijának minden egyes apró mozzanatát.
- És a végén, miután megcsókolt és vége lett a filmnek, hazakísért! Igaz többet nem csókolt meg, de nem sajnáltam. Az ajtóban pedig azt mondta, hogy szeretné még megismételni, és hogy velem nem akarja elsietni a dolgokat! - lelkendezett Bia én pedig örömmel hallottam, hogy Lysander nem szándékozik kihasználni a barátnőmet - Most mond meg, nem ez a világ legjobb randija? - kapálózott össze-vissza.
- Nem. - nevettem el magam - Nekem a sajátom volt a legjobb. - mondtam és rákacsintottam - De azt hiszem most már menned kell, mert két perc és anya jönni fog. - néztem rá az órára, mert anya pontosan egy órát engedett meg, azt is alig, és tudtam hogy bármelyik pillanatban betoppanhat, hogy itt az idő.
- Ne már. - biggyesztette le a száját B - Még annyi mesélni valóm van! - mondta nyávogva.
- Na majd suliba elmeséled. - tápászkodtam fel - De már hallom anya lépteit.
- Jó, jó, hát dobj ki. De ezt még megkeserülöd! - mondta Darth Vader hangon, belőlem meg kitört a nevetés. Ilyet is csak ő tud alakítani.
Sajnos a nevetéstől nem igazán tudtam megszólalni, így én fulladozva ő pedig szökdécselve indult meg az ajtóhoz. Mikor kiértünk az udvarra egy hosszú ölelés során elbúcsúzkodtunk.
- Na, jó legyél. És vigyázz magadra.
- Én sose vagyok jó. - kacsintott rám, mikor elengedtem - Szia bébibuci! - mondta. Így szokott becézni.
- Heló, cuncimuncó! - én pedig így.
Még mindig szórakozottan mentem be a házba, majd onnan a konyhába. Anya éppen Szotyival kiabált, hogy ne rohangáljon össze vissza.
- Rebi! - kiabálta - Rebi!! - kiabálta még idegesebben.
- Igen? - szólaltam meg közvetlen mögötte.
- Atyám! - sikkantott egyet, majd megfordult - Nem ér így ráijeszteni az anyádra! - szidott le, szívre tett kézzel - Adok egy másfél óra kimenőt.
- Hogy mi? - kérdeztem meg és felcsillant a szemem.
- El kell vinni ezt a dögöt - bökött a kutya felé - sétálni, mert nem bír magával. - sóhajtott fel, a pultnak támaszkodva.

- Ó, hát jól van. - mondtam, természetesen beleegyezve.
- Na akkor indulás! - hessegetett ki, majd Szotyit hívva magammal, ráadtam a pórázt, és már itt se voltam. "Remek." Gondoltam. " Így találkozhatok Castiellel".
És hát igen, Castiel. Már, (vagy inkább még csak) két hete járunk, és úgy érzem magam, mint aki a fellegek fölött jár. Az elmúlt egy hét amit együtt töltöttünk szinte teljesen tökéletesnek mondható, azt leszámítva, hogy büntetésben vagyok. Gyorsan tárcsáztam is a számát, és a második csöngésre felvette.
- Szia. - köszönt bele mély hangján. Egyből megugrott a szívem, mikor meghallottam.
- Szia. - köszöntem bele, és a hangom boldogabbnak hangzott mint valaha - Rá érsz most? - kérdeztem.
- Persze. Mikor, hol? - kérdezett vissza.
- Népkert, kb 20 perc múlva. Ne késs.
Majd leraktam. Nem vagyok kompromisszum képes, így vagy eljön vagy ha nem, akkor így jártunk. Vagy inkább jártam. Kb 15 perc alatt leértem a Népkertbe, és a fűben ülve vártam. Szotyit kiengedtem, ilyenkor már senki nem volt itt, így nem kellett félnem hogy valamelyik kutyával összeverekszik. Kifeküdtem, majd lehunytam a szemem. Éreztem, hogy Szotyim mégis visszajött hozzám, és a lábam mellé fekszik. Azt hiszem elaludhattam, mert nem sokkal később felébredtem arra, hogy valaki a hajamat cirógatja. Ösztönösen vöröskémhez bújtam, és belélegeztem az illatát. Imádtam az illatát, de sajnos a kabáton már nem érződik. Muszáj lesz beszereznem egy újabb ruhadarabot.
- Ébresztő. - suttogta a fülembe.
- Mmmm... - nyögtem majd megmarkoltam a pólóját és közelebb húztam. Nem érdekelt ki néz minket és ki nem, főleg már ilyen későn. Az ég már kezdett így is besötétedni.
- Ha nem kelsz fel, felébresztelek. - mondta fenyegető, de édes hangon.
Még jobban húzzábújtam.
- Te akartad. - mondta és éreztem hogy mosolyog. Majd hirtelen felkapott és magával szembe fordított. Én csak sikítoztam, hogy le fog ejteni, mert túl nehéz vagyok.
- Nehéz? - röhögte el magát - Te? Alig vagy 50 kiló. - mondta és még mindig kiröhögött. Ránéztem, és durcás arcot vágtam.
- Híztam. - mondtam, pedig nem is. Épp ellenkezőleg, csak fogytam két kilót. És nem 50 hanem 54 kiló vagyok, de mindegy.
- Dehogy híztál. - forgatta meg a szemeit - Engem ne fárassz ilyenekkel.

Erre már nem mondtam semmit, hanem közelebb húztam magamhoz és lassan megcsókoltam.Ő visszacsókolt, majd csak akkor hagytuk abba, mikor Szotyi már játéknak nézte a lábam, és össze-vissza ugrált hogy elérje. Ekkor elhúzódtam Castieltől, aki óvatosan letett a földre, közben pedig végigsimított a combomon. Rácsaptam a kezére.
- Perverz! - mondtam játékosan.
- Én? - kérdezte vissza - Sohaa! - válaszolta, majd átkarolt a derekamnál fogva és elkezdett húzni - Menjünk, sétáljunk egyet.
- Jó, de a pórázt ne hagyjuk itt. - futottam vissza érte, majd rárakva Szotyira, visszamentem Castielhez, aki csak szorosabban ölelt magához.
- Na hova akarsz menni? - kérdezte és rám nézett.
- Nekem bárhova jó. - válaszoltam. Nem mondott semmit, csak elmosolyodott.
Elkezdett húzni a szökőkút felé. Azt hittem megállunk, de nem csak cselesen félrevezetett. Fogalmam se volt hozá megyünk éppen, de a játszótérre biztosan nem, mert kutyák nem mehetnek be. Nemis oda mentünk, hanem ki a Népkertből, egy egyenes úton. Ezt a helyet már nagyon ismertem.
- Itt lakik Nat. - mondtam, és egyből rosszabb lett a kedvem. Elég volt csak rágondolni, hogy rosszba vagyunk.
- Ja, biztos. - válaszolta flegmán. Látom ez neki se a kedvenc témája.
- Összevesztem vele. - mondtam csüggedten, mire már jobban érdeklődött.
- Min? - kérdezte immár kíváncsiabban.
- Rajtad. - válaszoltam.
- Most komolyan? - húzta fel a szemöldökét, majd elnevette magát - Ő is magának akar, vagy mi? - kacsintott rám, mire oldalba böktem.
- Dehogy! - nevettem fel - Csak félt tőled. Azt mondja nem vagy nekem elég jó. - feleltem, de rögtön megbántam, mert Castiel elkomorodott.
- Lehet igaza van... - mondta, majd elfordult. Megálltam.
- Mi van? - kérdeztem értetlenül - Miért lenne igaza? Ki más lehetne nekem jobb mint te? - kérdeztem, de elengedte a kezem.
- Akárki más, akiben semmi közös nincs bennünk. - válaszolta. Belenéztem a szemébe.
- Ezt meg mégis honnan veszed? - kérdeztem egy grimasz társaságában, és már kezdtem ideges lenni.
- Nézd. - fordult felém - Megbuktam. Nem járok be órákra, a tanárok utálnak, a szüleid is. Világ életembe nem tartoztam azokhoz, akik megbecsültek volna bárkit is. Túl sok embert vertem már át, mielőtt megismertelek. Túl sok embert bántottam meg. Te pedig nem ezt érdemled. - mondta, majd az ujjai közt végighúzta az egyik hajtincsem. Csak leesett állal hallgattam. Most szórakozik?
- Na most te figyelj ide! - szóltam, talán kicsit élesebben is mint szándékoztam. Kíváncsian nézett rám - Nem számít miket csináltál, milyen voltál vagy vagy most, hogy kiket vertél át, vagy bántottál meg. Nem az számít. A lényeg, hogy mellettem vagy. És nem érdekel, hogy megbuktál, hogy lógsz, nem érdekel kik szeretnek. ÉN választottalak téged, neked pedig nincs jogod kétségbe vonni azt, amit akarok. Az márpedig te vagy.- mondtam idegesen. Hosszú ideig csak nézett, aztán elém állt, megfogta a két kezem végigsimított rajtuk, majd magához vont.
- Rebi... - kezdett bele, de megakadt.
- Érted ugye, hogy mit érzek? - öleltem át én is.
Belefúrta az arcát a nyakamba, és olyan halkan mondta ki azokat a szavakat, hogy alig hallottam.
- Rebi... Te vagy az első és az utolsó, akit szeretni fogok. Akit szeretni akarok.
Ezekre a szavakra nem tudtam reagálni. Éreztem, hogy a testem magától mozog, és még szorosabban magához öleli Castielt. A szemem csípett, pedig nem voltam szomorú, mégis elkezdtem könnyezni. "Ennyire érzékeny lennék?" kérdeztem magamtól. Valószínűleg, ha egy filmbe láttam volna ezt a jelenetet, azt mondtam volna, hogy nyálas. De átélni teljesen más volt. A szívem majd kiugrott, a gyomromban feléledtek, és eszeveszettül repdestek a lepkék, a térdem pedig megremegett. Mindeközben pedig olyan boldognak éreztem magam, hogy azt hittem belehalok az érzésbe. Még sokáig így álltunk, egymást ölelve, Szotyi meg mint aki tudja mit kell ilyenkor tennie, csendben ült mellettünk és figyelt minket. Majd pár perc elteltével Castiel eltolt magától, és megfogta a vállam.
- Szeretlek. - mondta. A szeme csillogott, de nem a könnyektől - Lehet hogy elhamarkodott ilyet mondani, de nem érdekel. Csak érzem amit érzek, és azt akarom hogy tudd. Érted már? Ezért hiszem, hogy nem vagyok elég jó neked. Tudom, hogy nem vagyok. De képes se vagyok elengedni téged valaki másnak, és talán ez túl önző tőlem, de nem is foglak. - mondta mindvégig komolyan a szemembe nézett.
Lassan megfogtam a kezét, majd leeresztettem magunk mellé. Elnéztem a távolba és próbáltam feldolgozni, mindazt amit hallottam. Sose gondoltam volna, hogy egyszer átélek egy ilyen élményt. Lassan ránéztem, ő még mindig az arcomat vizslatta.
- Örülök hogy megértetted. - mondtam, de csak kíváncsi tekintettel nézett rám - Hogy én is szeretlek.