23. fejezet - Vége

Hevesen dobogó szívvel másztam ki az ágyamból.A hideg padló nem segített a borzongásomon. Lassan tettem meg a lépéseket a sötét ablak felé, amin újra kopogást hallottam majd egy mély sóhajt. Megálltam előtte és pár másodpercig mérlegeltem. Aztán eltökéltem magam és egy gyors mozdulattal megragadtam a függönyt és elhúztam. Kinyitottam az ablakot megnyugodva, mikor megláttam, hogy vöröske van a túloldalon.
- Azt hittem soha nem engedsz be. - mászott beljebb a szobámba. Egy vékony sötétzöld pulcsi volt rajta ami kiemelte a haja és szeme színét, fekete farmere pedig éppen eléggé feszült rajta. Beletúrt a hajába és rám nézett. A szellő pont befújt az ablakon felborzolva Castiel és az én hajamat is egyaránt. Csak álltam és próbáltam gondolatban összeszedni a szívem apró darabjait, amik ma kiestek belőle. Majd a felgyülemlett energiától ami bennem tombolt, akaratlanul is odaszaladtam Castielhez aki eddig csak komolyan a szemembe nézett és szorosan megöleltem. Rögtön éreztem a hátamon vöröske erős karjait és megnyugtató tenyerét, ami elkezdett simogatni. Már nem bírtam sírni, csak még egyszer magamhoz akartam szorítani, még egyet lélegezni finom illatából és elbúcsúzni. Ha elmegy, hát menjen én nem fogom vissza tartani. Ott legyen ahol neki a legjobb és ahol a legboldogabb. Csak ez lebegett a szemem előtt, de a szívem egészen mást mondott.
Sokáig álltunk egymást ölelve a szobában, és az ablakon beáradó hideg levegő hűtött le minket. Már a hosszú hajamat simogatta gyengéden és a fülembe suttogta, hogy nem lesz semmi baj. Nem válaszoltam, hanem csak szorosabban megöleltem. Annyira lenyugodtam akkor, hogy képes voltam elhatározni magam. Lassan eltoltam magamtól és belenéztem a szemébe. Majd mikor szóra nyitottam a szám, megelőzött.
- Beszélnünk kell valamiről. - mondta komolyan. Én csak bólintottam egyet komolyan, nem tudtam eldönteni, könnyebb e ha ő csinálja. De valami azt sugallta, hogy nem. Nem az ő szájából akartam hallani. Megfogta a kezem és odavezetett az ágyhoz. Leültem mellé, majd mikor éppen belekezdett, feltartottam a szemem. Nem neki kell ezt a döntést meghoznia. Én pedig nem lehetek önző, hogy itt tartsam. Meghasadt a szívem, de könnycsepp és minden érzelem nélkül belekezdtem a mondandómba.
- Állj! - tartottam hát fel a kezem - Először én hadd mondjam el. - vettem egy mély levegőt, mire bólintott - Először is azt jegyezd meg, hogy soha nem szerettem még ennyire embert, mint téged. - simítottam gyengéden végig az arcán, ő pedig becsukta a szemét - Tudom mekkora áldozat ez neked, és nekem is, de akárhogyan fáj, meg kell tennem ezt a lépést. - itt kinyitotta a szemét - Nem láncolhatlak magamhoz. Nem engedhetem, hogy miattam elrontsd az életed. Nem akarom, hogy akár egy lehetőséget is elpazarolj miattam. - fogtam meg a kezét és lenéztem összekulcsolt ujjainkra - Nem hagyhatom, hogy miattam itt maradj. Ez egy remek lehetőség, külföldön, akárhova is mész, biztosan nagyobb esélyed van egy zenekart találni, amivel később sokra viheted. - nevettem itt fel keserűen. Belül már kegyetlenül sírtam, és a szívem is vérzett. De semmit nem mutattam ki - Castiel, el kell menned. - itt szóra nyitotta a száját, de elcsitítottam - És tudom, nagyon is jól, hogy ez mivel jár. - néztem rá komolyan - Tudom, hogy a mi történetünknek most van vége. - mondtam ki az utolsó szavakat, és akármennyire próbálkoztam könnybe ábadt a szemem. Közelebb hajoltam az egyre komorabb Castielhez és egy csókot leheltem az arcára. Majd lassan felálltam és kimentem a fürdőszobába. Vissza se néztem.

A következő egy órában csendben ültem a fürdőszobában és anya megmaradt martinis üvegének a maradékát megittam, ami nem volt kevesebb mint egy fél üveg. Csendesen szenvedtem és átkoztam magamat, Castiel szüleit és Viktort, hogy elvették tőlem vöröskét. A szívem darabokban hevert valamelyik közeli sikátor szemétdombján, ahol kóbor kutyák rágcsálták széjjel. Úgy éreztem az egész világ fordított nekem hátat, és azt kívántam bárcsak elnyelne a föld, az összes fájdalmammal és sérelmemmel. Mindig bevillant Castiel döbbent arckifejezése, amikor ránéztem, a gyönyörű szép szürke szemei, amelyek akkor tágra nyíltak, és az íves ajkai melyeket szóra nyitott, de nem hagytam végig mondani. Könnyebb volt nekem elmondanom, mint tőle hallanom. Szinte láttam a fürdőben a negativitásom fekete ködét, ami engem is körbelengett, majd úgy gondoltam ideje lesz végre lefeküdni. Gyorsan felálltam, ami nem tett jót, mert iszonyatosan megszédültem és meg kellett támaszkodnom. Leraktam a mosógépre az üres martinis üveget, majd a falat fogva indultam el kifelé a szobából, az enyémbe. Valahogy sikerült átszenvednem magam, majd mikor megnyitottam szörnyű üresség lengte be a szobát. Csak úgy mint engem. Csalódottan becsuktam magam mögött az ajtót. Azt vártam, hogy vöröske az ágyamon fog feküdni félmeztelen, lábát keresztbe rakva egy hatalmas mosollyal az arcán. Mint régen. Amikor még az enyém volt. Előrementem az ágyhoz, amikor valamire figyelmes lettem. Az éjjeli szekrényre egy fehér rózsa volt fektetve. A szívem ismét hevesen megdobogott, odamentem és beleszagoltam, majd észrevettem rajta egy kis fecnit. Letekertem és ez állt rajta: "Örökké szeretlek. Castiel". A szívem újra meghasadt, és már nem bírtam tartani magam. Összeestem a térdemre, a rózsát szorosan magamhoz ölelve, és kitört belőlem a sírás. Aztán csak jöttek a könnyek, patakokban folytak, közben pedig sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, csak apró nyögések, amikor próbáltam visszatartani a sírást. 

Vagy tíz percig ültem a térdemen a rózsát markolgatva és a levelet, amikor elkezdtem csuklani. Inkább fogtam magam és lefeküdtem aludni, mielőtt hányni fogok. Magamra húztam a takarót és álomba sírtam magam.

Másnap reggel borzalmas fejfájással ébredtem, és forgott velem a világ. Azt hittem ott nyomban kidobom a taccsot. Kikeltem az ágyból és a nap szörnyen bántotta a szemem. Ránéztem az éjjeli szekrényre, és a rózsámat egy átlátszó üveg vázában láttam, mellette két darab fájdalom csillapító és egy pohár víz. A víz alatt egy papír. Gyorsan bevettem a gyógyszereket, és rájöttem, hogy az egyik hányinger csillapító, a másik pedig fejfájásra. Mikor lenyeltem őket és kiittam a pohárból a vizet, felvettem a levelet és elolvastam.

Drága Egyetlenem!

Fogalmam sincs mi történt tegnap, de reggel akárhogy keltettelek, nem voltál hajlandó kinyitni a szemed, így ezt a napot leigazoltam. De ezért dupla napi mosogatás jár! 

Láttam, hogy megittad a Martinemet - ezért még számolunk!

 Amikor ezt olvasod, én valószínűleg már munkában leszek. Felhívtam Castiel szüleit, akik elmesélték mi történt. Nagyon sajnálom, kicsim, de hidd el, túl fogod tudni tenni magad rajta. Pihengess, ebéd a hűtőben van.

Puszi, anya.

Könnybe lábadt a szemem. Hogy lehet nekem ilyen nagyszerű anyukám? Remélem érzi, hogy most minden erőmmel köszönetet sugárzok felé. A levele egyből feldobott, már amennyire fel tud dobni  bármi is jelen állapotomban. Kinyújtózkodtam, majd felálltam és elkezdtem öltözködni. Kirángattam a kupis szekrényemből egy mackó nadrágot egy rózsaszín pulcsival. Igaza van anyának, túl fogom tenni magam rajta. De vajon mikor? Hát nem most, ebben biztos voltam. Majd belegondoltam, hogy van négy barátom, akik a legjobbak a világon, és ők biztos segíteni fognak. Tudom. Felöltöztem és bementem a fürdőszobába. Vagy kétszer fogat mostam, majd megmostam az arcom, és felkötöttem kontyba a hajam. Aztán erőt vettem magamon, és belenéztem a tükörbe. Mit gondoltam ezelőtt, mikor azt mondtam, hogy szörnyen nézek ki? Mert az nagyon távol állt az igazságtól. MOST néztem ki szörnyen. A szemem piros, feldagadt, a szám kiszáradt és véres a harapdálástól, az arcom szürke mint a holtaknak és a szemem alatt hatalmas karikák. 
- Mint egy drogos. - mondtam ki hangosan amire gondoltam. Talán el fogok kezdeni magamba beszélni. Talán megőrülök. Most jut eszembe! Gyorsan beszaladtam a szobába és elkezdtem túrni a szekrényem legalsó polcát, ahol már használhatatlan holmik voltak. 
- Hogy is felejthettelek el! - húztam ki a plüss delfinemet a sok lom alól. Lesöpörgettem a régi darabot, majd kicsit megpüföltem, hogy szálljon belőle a por. Szorosan magamhoz öleltem és elkezdtem a régen kitalált énekünket, amit még Nat tanított nekem.
- Vidd el a baajt, űzd el a rosszat, bármi törtéént, nem sírnak a jobbak, hagyd aa múltat, küzd a jelenéért, bármii történt ne csüggedjéél. - énekeltem a régen alkotott kis dalunkat. Tudom, nem a legjobb, de mindig segített. Egyből éreztem, hogy jobb kedvem lesz, majd még egyszer magamhoz öleltem Klaust- így neveztem el - és adtam egy puszit a fejére. 
- Na Klaus, mit akarsz ma ebédelni? - kérdeztem még mosolyogva. Egy plüss delfintől.