20. fejezet - Mélység

- Castiel? - kérdeztem és kicsit eltoltam magamtól. Le nézett rám komoly tekintettel - Mi történt?  kérdeztem újra.
Nem válaszolt rögtön, csak sóhajtott egyet, majd megfogta a kezem és kihúzott a folyosóra.
- Rebi... - állt meg szembe velem és megdörzsölte az arcát.
- Igen? - kérdeztem egyre türelmetlenebbül.
- A diri... - kezdett bele újra, és én megajándékoztam a kérdő tekintetemmel - Kirúgott.
Tátva maradt a szám és elfogott a szédülés. Mi az hogy kirúgta? Nem rúghatta ki. Nem lehet! Éreztem hogy könnyek gyűlnek a szemembe és megráztam a fejem.
- Ne hülyéskedj ilyenekkel... - mondtam elcsuklott hanggal.
- Nem hülyéskedek. - simított végig az arcomon, majd letörölte a könnycseppet róla - Nem lesz olyan rossz. - mondta mire felnevettem, de nem vidám nevetés volt. Inkább "na persze" féle - Mindig elhozlak meg hazaviszlek majd. Suli után is találkozhatunk. - lépett mellém és ölelt át.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. - tört ki belőlem a sírás, immár véglegesen, és belekapaszkodtam Castiel kabátjába.
-  Dehogy nem. - simogatta meg a hajam - Minden rendben lesz.

Pár óra múlva zombiként léptem ki a suliból. Castielt kizavarta a portás, így egész nap eltévedve tengődtem és imádkoztam, hogy ne találkozzak Viktorral. Bár igaz hogy Biáék próbáltak felvidítani, de nem igazán jött össze nekik. Hazafelé ballagtam, mert Castiel már nem jött vissza értem. Egyből megszegte az ígéretét. Lassan sétáltam szomorúan és lassú zenéket hallgatva. Ebben a pillanatban elképzelhetetlen volt, hogy nekem valaha jó kedvem lesz. Éreztem hogy negatív energiát sugárzok ki magamból.
Hazaérve ledobtam a táskám és bementem a konyhába. Anya már javában lábadozott és már is elkezdte a papírmunkát pusztítani. Sóhajtva rogytam le mellé a székre.
- Milyen napod volt? - kérdezte fel se nézve a laptopból. A szemüvege kicsit lecsúszott az orrára.
- Hm, elment. - mondtam - Nem volt semmi különös.
Erre felkapta a fejét és aggodalmasan elkezdett méregetni.
- Rebi. Mi történt? - kérdezte komolyan.
Mély levegőt vettem és éreztem, hogy megint sírni fogok.
- Castielt... - kezdtem bele, de ha elmondom, anya csak jobban fogja utálni. De ha már felhoztam, mondjam végig - Kirúgták. - mondtam halkan.
- Mi?! - hökkent meg anya tátott szájjal és a hangja fel szökött pár oktávval magasabbra - Mit csinált az a fiú? - kérdezte megilletődve.
Én pedig elregéltem neki mindent, elejétől a végéig. Ha nem lettem volna letargiába, biztosan nevettem volna az arckifejezésein. Bár a szeme büszkén csillant meg mikor mondtam, milyen sikeresen leszereltem Viktort.
- Te jó ég. - fogta meg a fejét - Én erről miért nem tudtam? - kérdezte sértetten.
- Sajnálom. - sóhajtottam - Legközelebb mindent elmondok.
- Ajánlom is! - válaszolta mosolyogva, hogy oldja a hangulatot.
Pár percig még Viktorról beszélgettünk, majd megéreztem valami égett szagot.
- Anya... Azt hiszem valami ég. - néztem körbe szimatolva.
Anya hirtelen felpattant, a papírok mind kiestek a kezeiből.
- Úr isten! - csapott a homlokára - A hús! - szaladt a sütőhöz, majd mikor kinyitotta egy enyhe füst felhő szállt ki belőle. Elhűlve néztem, ahogy anya gyorsan kivette és lerakta az asztalra. Nem volt vészes, csak kicsit megbarnult...
- Végül is... - kopogtattam meg a kemény húst - Meg lehet enni. - vágtam egy grimaszt.
Anya vágott egy grimaszt, majd a húst elkezdte tálalni. Hamar megvacsoráztunk, de láttam anyán, hogy valami aggasztja. Gondoltam, várok addig, amíg magától el nem mondja, ha valami nagyon komoly, akkor úgyse vár vele sokáig. Felballagtam a szobámba, majd mikor benyitottam enyhe szívrohamot kaptam. Castiel feküdt az ágyamon keresztbe tett lábbal és a tv-t nyomogatta. Mikor beléptem felnézett.
- Te meg mi a halált keresel itt? - tört ki belőlem, de azonnal halkabbra vettem, nehogy anya meghalljon minket.
- Féltelek egyedül hagyni, ilyen állapotba. Még a végén öngyilkos leszel. - mondta pimasz vigyorral.
- Ch, ugyan. - mondtam lenézően, de nem tudom mennyire jött össze - Miattad? - kérdeztem, mire még jobban elvigyorodott, majd felpattant és odajött hozzám. Laza farmer nadrág volt rajta és egy szürke póló.
- Ó igen? - kérdezte. Én csak bólogattam - Hát ha így állunk, akkor... - nem fejezte be, csak felkapott és hozzányomott az ajtónak. Vadul csókolni kezdett, nekem pedig olyan hirtelen jött, hogy nem tudtam mit tegyek. Végül csak beletúrtam a hajába és visszacsókoltam. Egy idő után viszont nyomni kezdte a hátam az ajtó, ezért Castiel letett a földre, és eligazgatta a kesze-kusza hajamat.
- De még is hogyan jutottál be? - kérdeztem, mert nem bírtam felfogni.
- Hát felmásztam. Nem tudtad? - húzta fel a szemöldökét - Én vagyok pókember! - mondta és elkezdett úgy csinálni, mintha kijönne a kezéből a háló és össze vissza ugrált a szobában.
- Halkabban már! - röhögtem el magam.
- Bocs, bocs. - hagyta abba, majd belehuppant az ágyba.
- Felőlem maradhatsz, de nekem még dolgom van.
Felhúzta a szemöldökét, mire csak kivettem a szekrényből egy törölközőt, meg a pizsimet és erőteljesen ránéztem, hogy legyen halkan. Kimentem a szobából, a mellettem lévő fürdőbe és elkezdtem lezuhanyozni. A tudat, hogy vöröske és köztem egy vékony fal van, fura szorongásra késztetett. Gyorsan megtörölköztem, majd felvettem a pizsamámat. Megfésültem és megszárítottam a vizes hajam, majd fogat mostam.
Lesiettem anyához, hogy elköszönjek, nehogy feljöjjön még este a szobámba. Majd szaladva mentem fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Mikor berontottam, Castiel ugyanúgy feküdt még mindig. Bevágódtam mellé az ágyba mire megfogta a kezem.
- Mit fogunk most csinálni? - kérdeztem.
- Ez nem akkora probléma. Alapból megismerhettelek volna úgy is, hogy nem egy helye járunk. - fordult felém.
Sóhajtottam. Igaza volt, de akkor is nehéz volt elfogadni.
- De a próbák miatt nem lesz időd.
- Rád mindig szakítok időt. - szorította meg a kezem.

- Remélem is. - fordultam oldalra, hogy hozzábújjak Castielhez. Ő átkarolta a derekam és megpuszilta a fejem - Itt maradsz? - kérdeztem fáradtan.
- Persze. - simogatta meg a hátam. Majd leoltotta a mellette lévő kis lámpát. Az utolsó amire emlékszek az Castiel megnyugtató kezei a vállamon.

Mikor reggel felébredtem nem volt mellettem vöröske. Biztosan hazament már korábban. Kikászálódtam az ágyból, majd lementem a konyhába a szokásos kávémért. Miközben iszogattam megnéztem a leveleket, hátha én is kaptam egyet. Bár sose szoktam, csak a messze élő barátaimtól néha néha. Ám most meg akadt a szemem egy neven. Elővettem fél kézzel a kupacból, majd megnéztem alaposabban. Annyi volt rá írva, hogy Bell.