14. fejezet - A támasz

Hihetetlen gyorsasággal pattantam fel a helyemről és rohantam oda ahhoz a nőhöz, aki a hírt közölte.
- Mi történt anyámmal? - kérdeztem teljesen kikelve magamból.
A nő kicsit hátrahőkölt, de válaszolt.
- Autó balesete volt... - mondta félénken.
Kábultan álltam előtte, és éreztem hogy könny gyűlik a szemembe. Csak álltam és azt vártam, hogy valaki segítsen. De csak ürességet és hideget éreztem.
- Majd én elviszem! - mondta Castiel és megfogva a vállamat kivezetett a teremből. Nem figyelve az osztályfőnök ordítozásával elhagytuk a sulit és felszálltunk a motorra. Az egészre nem emlékszek, az útra se, arra se hogyan jutottunk el anyám szobájáig, csak azt érzékeltem hogy patakokban folynak a könnyeim. Mit sem törődve azzal hogy kórházban vagyok, beszaladtam anyához és bevágódtam a mellette ülő székre. Kicsit megtörölgettem a szemem, hogy jobban lássak, majd szemügyre vettem anyát. Infúzióra volt kötve, a feje be volt tekerve gézzel és a karja gipszben volt. Nem tudtam eldönteni hogy a baleset miatt eszméletlen e, vagy csak simán aludt.
Megfogtam a kezét és próbáltam erőt meríteni. Nem ment volna ha nincs ott Castiel, és nem simogatja a vállam megértően. Tudtam hogy ebben a helyzetben csak rá támaszkodhatok. Végig azt suttogta a fülembe, hogy minden rendben lesz. Mire nagyjából lenyugodtam, Castiel már elment az orvosért, aki gondterhelt arccal jött be a kórterembe.
- Maga lenne...?
- A lánya. - néztem anyámra majd vissza.
- Értem. Akkor hadd magyarázzam el a történteket. - mondta, majd félrehívott. Hátrafordultam Castielhez, de csak bíztatóan kihessegetett, hogy menjek. Majd megeresztett egy mosolyt. Nagy nehezen visszamosolyogtam.
Kiérve a teremből, a doki megállított és elmondta a történteket.
- Az édesanyjának súlyos autó balesete volt. Ha nem hívják a mentőket gyorsan, és nem kezelik azonnal, biztos, hogy meghalt volna. - mondta én pedig lefehéredtem, már csak a gondolatra is - Stabilizáltuk az állapotát, de az összes eredmény még nem érkezett meg. A jobb karja szilánkosra tört, a feje pedig szétnyílt. Ennyit tudtunk megállapítani, de folynak a vizsgálatok. - mondta. - Nem fogok köntörfalazni... - nézett egyenesen a szemembe - Lehet, hogy súlyosabb a probléma mint mi azt jelenleg hisszük, és ebben a pillanatban nem mondhatom, hogy nem lesz az édesanyjának komolyabb baja. De jelenleg - nézett az ajtó felé - jól van, bealtatóztuk és infúzión van. Egy ideig biztosan nem ébred majd fel. Én azt ajánlom, hogy menjen haza és pihenjen. Írok egy igazolást az iskolának, ha szeretné, tudom, hogy így nem lehet koncentrálni. - mosolygott rám. Én a sokktól teljesen elkábultan bámultam rá.
Majd mikor észbe kaptam válaszoltam.
- Köszönöm... Az nem lenne rossz.
- Rendben. - villantott felém még egy bíztató mosolyt, azzal megfordult és elment. Én lassan bementem a szobába és vázoltam Castielnek a helyzetet.
- Akkor most hazamész? - kérdezte a végén.
- Nem tudom. Ha itt maradok, csak sírok, ha hazamegyek csak aggódok folyamatosan.
Végigsimított a hajamon, majd magához vont.
- Akkor hazaviszlek. - mondta.
- De neked vissza kell menned... - kezdtem, de közbe vágott.
- Nem fogok. - eltolt magától - Veled maradok. - mondta ellentmondást nem tűrően.
Én csak könnyes szemmel bólogattam. Mikor kezdtem el megint sírni? Muszáj lesz megnyugodnom.
- Ott maradsz? - kérdeztem félve. Ha nem, nem tudom, hogy élem túl a mai napot. Megemésztene az idegesség.
- Persze. - simított végig az arcomon.
Bólintottam egyet, majd odamentem anyámhoz és nyomtam egy puszit az arcára. Castiellel kézen fogva hagytuk el a kórházat.
Mikor hazaértünk türelmetlenül dobtam le a táskámat a földre. Bementem a konyhába, vöröske pedig követett. Elővettem egy üveg kólát és próbáltam lecsavarni. Castiel mindvégig engem figyelt, rákönyökölve a pultra, és mikor már vagy két perce babráltam a kupakkal, odajött és mosolyogva letekerte.
- Tessék. - nyújtotta felém. Láttam, hogy direkt nem röhög ki.
- Kösz. - vettem el - Nyugodtan kinevethetsz, már jobban vagyok. - nyújtottam ki rá a nyelvem.
Majd felpattantam a pultra, így végre egy magasságba kerültem Castiellel. Közösen megittuk a kólát, közben arról beszélgettünk, mikor engedik ki anyát a kórházból.
- Még biztosan sokára. - mondta majd megitta az utolsó csepp kortyokat is. Lassan kidobta a kukába.
- Inkább maradjon bent tovább, minthogy itthon legyen rosszul. - húztam el a számat.
- Na igen. - mondta, majd ismét odajött hozzám és egészen közel állt meg előttem.
- Azon gondolkozom, hogy mit fogok enni... - mondtam elgondolkodva. Ez egy olyan probléma, amit sehogy se tudtam orvosolni.
- Majd én főzök neked. - mondta Castiel én meg meglepetten pillantottam fel rá.
- Te? - kérdeztem - Tudsz főzni?
- Igen, és nem is rosszul. - válaszolta.
- Hű. - mondtam - Akkor majd egy kötényben fogsz nekem főzni? - kérdeztem, és felhúztam a szemöldököm.
- Ha szeretnéd... - kacsintott rám - De csak akkor, ha te is csak egy szál kötényben leszel. - mondta és közelebb hajolt hozzám.
- Perverz! - nevettem el magam, de nem toltam el.
- Te vetetted fel az ötletet! - mondta hitetlenkedve.
- De én csak vicceltem! - mondtam. Sikerült jobb kedvre derítenie. Mosolyogva néztem rá, majd kitörtek belőlem a szavak.
- Köszönöm. - mondtam és éreztem hogy vörösödök - Örülök, hogy itt vagy.
Nem válaszolt csak mélyen a szemembe nézett, aztán lassan közeledett és megcsókolt. Éreztem, hogy azt gondolja, bármikor itt lesz nekem.

Pár perc eltelhetett, és még el is telt volna, ha nem csörren meg a telefonom. Castiel kelletlenül húzódott el tőlem.
- Haló? - kérdeztem, mert a szám ismeretlen volt.
- Rebi! - szólalt meg Nathaniel a telefon túloldaláról.
- Igen? - kérdeztem félénken.
- Hogy vagy? - ez a kérdés meglepett.
- Hogy lennék? - kérdeztem ismét kíváncsian.
- Nézd, nem kell, hogy szóba állj velem, de már nagyon régóta ismerlek, és tudom, hogy most éppen egy idegroncs vagy. Csak aggódtam.
- Ó... - értettem meg - Meg vagyok. Azaz nem, de majd jobban leszek. - azzal elmeséltem neki mi történt anyával, és az állapotát. Csendben hallgatott.
- Remélem jobban lesz. - válaszolta - És te is.
- Köszönöm. És, hogy gondoltál rám. - mondtam meghatottan.
- Ha szükséged van rám, hívj fel nyugodtan.
- Úgy lesz. - mosolyodtam el. Remélem ismét hamar jóba leszünk.
- Szia.
- Szia... - mondtam, majd letettem.
Ránéztem Castielre. Csendben és türelmesen várt, közben engem vizslatott.
- Nathaniel. - mondtam egyszerűen a fel nem tett kérdésére.
- Szóval mégis érdekled? - húzta fel a szemöldökét.
- Castiel! - néztem rá - Csak aggódott értem. Igazából a semmin vesztünk össze. - sóhajtottam, és a homlokomra tettem a kezem
- Nem baj, ha a barátod, nem kéne melletted lennie? - kérdezte idegesen
- De. De amíg te mellettem vagy, addig nem érdekel. - fogtam meg a kezét.
- Akkor még jó sokáig nem fog érdekelni. - puszilta meg a fejem búbját.
Lepattantam a pultról, és elindultam a hűtő felé.
- Akkor szerintem meg is mutathatnád a remek főzési tudományodat. - kacsintottam rá.
Rám nézett és lassan elmosolyodott.
- Na és mit szeretnél csinálni? - indult el felém.
- Én ugyan semmit! Majd te. És rántotta nem lenne rossz.
- Rántotta? Are you kidding me?* - kérdezte, olyan hangnemben, hogy muszáj volt nevetnem.
- De nagy angol zseni lett valaki! - mondtam vigyorogva.
- Of course.** - kacsintott rám ismét.
- Na jó, hagyjuk ezt meg angolra. Inkább haladjunk a kajával mert hulla vagyok.
- Jól van. - bökött meg nevetve.
Elvővettünk minden hozzávalót, majd elkezdtük csinálni vöröske híres rántottáját. Meg kell hagyni profin csinálta. Én mindig leégetem vagy túlsózom. Vagy csak azért tűnt profinak mert én halálosan béna vagyok? Hát mindegy, a lényeg az, hogy a végeredmény fantasztikus lett.
- Mmmm... - nyögtem teli szájjal és csukott szemmel.
- Finom lett? - kérdezte önelégültem.
- Ühüm..- mondtam majd lenyeltem a megrágott darabot - Legközelebb is ilyet fogsz csinálni nekem. - böktem felé a villámmal. Elnevette magát.
- Rendben. Főleg ha hallak még így nyögdécselni. - mondta majd el kezdte fel le húzogatni a szemöldökét.
- Naa! - mondtam - Nem is nyögdécselek.- duzzogtam.
- Akkor dorombolsz? - kérdezte és még nagyobb mosolyra húzódott a szája - Grr cica. - na itt kacsintott egyet, én meg majdhogynem megfulladtam a narancslevembe.
- Áh, te... - kezdtem.
- A teringettét, ne hogy megfulladj! - mondta eltúlzott tájszólással. Ez nem fair.
- Hé! Az egyszeri eset volt! - mondtam és felálltam. Castiel a hasát fogva kétrét görnyedt a nevetéstől. Vajon ezt még hányszor kapom meg tőle...
- Oké, oké... - mondta és legyintett egyet, de a szeme könnyezett.
Én alsó ajkamat kitolva duzzogtam tovább, és karba tett kézzel álltam felette, bocsánatkérésre várva.
- Nem fogok bocsánatot kérni. - találta ki mire gondoltam.
Én erre csak fújtam egyet, és megfordultam. Már épp mentem volna, mikor felkapott és felvitt a szobámba. Közbe fégig a hátát ütögettem meg sikítoztam, hogy le fogok esni, de nem zavartatta magát. Lerakott a szoba közepén és elkezdett keresgélni a szekrényembe. Mikor odamentem ellenkezni, egyszerűen felemelt és beledobott az ágyba. Tátott szájjal néztem, ahogy turkál a melltartóim között.
- Te perverz! - dobtam meg idegesen a legkeményebb párnámmal. Pont a fejét találtam el.
- Aú! - dörzsölgette meg a fejét, ahol érte a párna - Ezt most miért? Csak pizsomát keresek neked! - mondta és felém forult kitárt karokkal.
- Akkor se! Te fiú vagy! - mondtam felháborodva.
- Te meg lány. Na és mit szoktak ilyenkor csinálni a fiúk ésa lányok? - dugta ki oldalt a nyelvét és a mai nap már nem tudom hanyadjára kacsintott rám.
- Ne is álmodj róla! - szóltam vissza - Mondom álmaidban se! - térdeltem fel mutatóujjamat mutogatva, mikor felhúzta a szemöldökét.
- Na jó. De akkor legalább vedd fel ezt. - dobott nekem egy hálóinget. Meglepetésemre semmi kihívó nem volt benne. Amúgy is, miért olyan biztos benne, hogy ő látni fog engem pizsomában?
- Felejtsd el hogy külön szobába alszom. - mondta.
Csak hüledeztem.
- Ez az én házam hékás! Akár ki is dobhatlak! - fenyegettem meg, de persze nem komolyan. A szemem mosolygott.
- Igen? Akkor megyek is. - indult neki.
- Hé, várj már! - szaladtam utána, mire megfordult és elkapta a kezem.
- Na most menjek vagy se? - kérdezte mosolyogva.
Én oldalra néztem és megint duzzogtam. Úgy nyögtem ki a következő szavakat, mint egy óvodás akit akkor szidtak le.
- Ne. - mondtam és éreztem hogy vörösödök.
Ő csak megpuszilta az arcom.
- Jó, nem mentem volna el. De ha ennyire aranyos vagy nem fogok tudni leállni. - mondta majd elengedett.
Kíváncsian néztem rá, mert ötletem se volt mire gondolhat.
- Lemegyek elmosogatni, addig zuhanyozz le és öltözz át. - adta ki a parancsot, majd mosollyal az arcán kisétált.
Én pedig nekiálltam letusolni. Vagy húsz percig álltam a víz alatt, majd mikor megszárítkoztam, felöltöztem és bementem a szobámba. Castielt kifeküdve találtam az ágyamon vizes hajjal. Biztos ő is lezuhanyozott miután elmosogatott. Akkor lehet, hogy nem is húsz percet voltam benn... De már mindegy. Bevetettem magam vöröske mellé, mire kinyitotta a szemét és felém fordult.
- Csak hogy kész vagy. - csókolt meg.
Én meg hirtelen ásítottam egy hatalmasat. Elnevette magát.
- Aludjunk. - jelentette ki, majd lekapcsolta a lámpát.
Egymást átkarolva aludtunk, legalábbis Castiel. Nekem anya körül járt az eszem. Megint kezdett elfogni a félelem, hogy valami komolyabb és súlyosabb baj van vele. Hálás vagyok vöröskének, hogy így el tudta terelni a figyelmem, de az sem tarthat örökké. Elkezdtem forgolódni idegességemben és olyan borzalmas dolgokon járt az agyam mint a halál.
- Jól vagy? - dünnyögte a fülembe.
- Pe-Persze. - dadogtam. De nem voltam jól.
- Anyud? - kérdezte aggodalmasan.
Én csak bólintottam, majd hozzábújtam.
- Minden rendben lesz. - ölelt át.
- Remélem. - sóhajtottam fel.
Próbáltam lenyugodni de nem ment. Majd Castiel hirtelen fogta magát rám gördült és a számra tapasztotta az övéit. Egyből elterelődött a figyelmem és már másféle idegesség vett hatalmába. Éreztem hogy piros az arcom, és egyre jobban elvesztem az eszem.

* Are you kidding me? - hülyéskedsz velem? azaz szószerint nem ezt jelenti, de ő így értette.:))
** Of course - természetesen. :)