22. fejezet - Egy jó délután

Castielerős karjai öleltek át, és ha nem teszik elájulok.
- Oh, én csak közöltem vele a remek hírt. - mondta Viktor gúnyosan.
- Milyen hírt...? - hőkölt hátra vöröske - Nee! Te seggfej! - engedett el Castiel és tört előre Viktor felé, hogy behúzzon neki egyet.
- Nocsak, de népszerű lett valaki? Pasik verekednek érted? - mondta egy kellemes hang mögöttem. Castiel azonnal leállt és hátranézett, ugyanolyan kíváncsi tekintettel mint Viktor. Lassan megfordultam, és volt barátnőmmel találtam szembe magam. Szőke haja kontyban pihent és tekintete figyelmet parancsoló volt. Vörösre rúzsozott szája mosolyra húzódott.
- Nem is örülsz nekem? - tárta ki a karját, ami eddig a csípőjén pihent. 

Én a számra tettem a kezem és kitört belőlem a sírás. Odaszaladtam Bellához, akinek már inkább aggódó volt a tekintete. Szorosan magához ölelt, simogatta a hátam és csitítgatott. Majd gyilkos tekintettel felnézett a fiúkra.
- Nagyon ajánlom, hogy hagyjátok békén! - mondta dühösen, és még mindig meg volt az a rémisztő tulajdonsága, hogy sokkban tartja az embereket. Megfogta a kezem és magával húzott. Én még egyet utoljára hátrapillantottam Castiel döbbent arcára.

- Á, szóval egy hónapja vagy együtt azzal a vörössel... - bólogatott megértően, én közben az orromat fújtam. Nagy nehezen abbahagytam a sírást - És most elköltözik külföldre... Hova is? 
Csak megráztam a fejem.
- Nem tudom. - mondtam halkan.
Bella egy nagyot sóhajtott előttem és közelebb csúszott hozzám az ágyon.
- Figyelj. - kezdett bele - Minden a legnagyobb rendben lesz. Nem úgy néz ki a csávó, mint aki itt hagyná a barátnőjét a szülei miatt. - mondta egy grimasz kíséretében - Inkább mint aki széttör mindent és mindenkit, hogy maradhasson. - nevette el magát.
Nos igen, Bella könnyen meg tudta állapítani ezeket, elég volt csak ránéznie Castielre.
- Biztos vagy benne? - néztem fel rá, mire ő kedvesen elmosolyodott.
- Hát persze. Ha meg nem így tesz, akkor nem éri meg sírni miatta. - törölte le a könnyeket az arcomról. Egyből jobb kedvem lett - Most pedig... - kezdett bele elhúzva az utolsó szót - Gyümisalit fogunk csinálni! - pattant fel, nekem pedig mosolyra húzódott a szám, és én is felálltam.
- Olyat mint régen? - kérdeztem gyerekesen.
- Olyat. - ölelt át szorosan.
Letrappoltunk a lépcsőn, egészen a konyháig, majd a hűtőből kipakolva az alapanyagokat, neki is kezdtünk. Rengeteg banánt meg epret tettünk bele, és a mandarint se sajnáltuk. Végig egymásra kentük a mézet és rengeteget nevettünk. Mikor végeztünk, nagy nehezen összekavartuk az óriás tálban lévő gyümölcs salátát, majd két kis tálba belerakva, rengeteg körömlakk társaságában bementünk a nappaliba. Benyomtuk az MTV-t háttér zenének és elkezdtünk enni. Én a saját körmömet festettem pasztell színűre, ő pedig a lábujjait tűz pirosra. Rengeteget nevettünk. Nagyon hálás voltam neki ezért a délutánért.
- Na és mi volt veled Miskolcon? - kérdeztem miközben épp a mutató ujjamat festettem.
- Hát... - kezdett bele - Rengeteg helyes csávó volt ott. Az egyikkel együtt voltam másfél évig. - mondta vidáman. Te jó ég, mikről nem maradtam én le!
- Nem hiszem el! - dobtam meg egy párnával nevetve - Csak én vagyok olyan béna, hogy öt év alatt nem volt pasim? - kérdeztem kétségbe esve.
- De hát most is van! - mondta rámutatva a lényegre.
- Ja, de el fog költözni. - mondtam csüggedten és lehajtottam a fejem.
- Mondom hogy nem fog! - kiabálta és dobta vissza az előbb nekivágott párnát.
- Jó, jó! - védtem meg magam nevetve.
- Na és... - húzta ravasz mosolyra a száját - Történtek már "érdekességek"? - kérdezte pimaszul?
Rögtön elvörösödtem.
- Nem még nem... De amúgy is csak egy hónapja vagyunk együtt! - mondtam mikor felhúzta a szemöldökét.
- Komolyan? Egy ilyen jó pasi és te? Semmi tipi-tapi, smaci-laci? - kérdezte megdöbbenve mire felnevettem.
- Persze hogy már smároltunk. És sokszor kalandozik el a keze itt-ott, de mindig leállítom. - fejeztem be a körmöm festését.
- Na és hogy csókol? - kérdezte kíváncsian kicsit előredőlve.
- Hú, hát... - mosolyodtam el bambán és eszembe jutott amikor félmeztelenül feküdt rajtam és úgy csókolt - Elég jól. - mondtam végül egyszerűen.
Bellának rögtön összeszűkült a szeme.
- Láttad már meztelenül? - húzta fel a szemöldökét.
- Nem! - válaszoltam hitetlenkedve - Mondom, semmi nem történt.
- De én látom rajtad hogy igen! Mond el! - mászott hozzám közelebb, és egy kicsit megijesztett.
- Oké, na, levetkőztem előtte melltartóra.
- Csak melltartó volt rajtad? - lepődött meg.
- Neem! - nevettem el magam és beletemettem az arcom a tenyerembe.
- Jó, jó értem. - nevetett fel ő is - És ő nem vetkőzött félmeztelenre? - kérdezte huncutul.
Én is perverz vigyorra húztam a számat.
- Ó dehogynem. És azok az izmok! - dőltem hátra a kanapén.
- Fényképezd már le! - ugrott rám lelkesen.
- Dehogy is! Megtartom magamnak a látványt. - nyújtottam ki rá a nyelvem és lelöktem magamról, ami annyit eredményezett, hogy karba tett kézzel elkezdett duzzogni.
- Kapd be - mondta durcásan mire nagyra nyitottam a szám. Már ő se bírta tovább, felnevetett - Ha lefeküdtök, nekem mond el elsőnek! - mondta mutatóujját mutogatva.
- Rendben. - nevettem el magam. Akkor még egy ideig várnia kell, gondoltam magamban.

A nap hátralévő részében róla és a volt barátjáról beszéltünk. Megtudtam, hogy azért váltak szét, mert Zoli - így hívták - egyetemre ment. Kicsit ledöbbentem, hogy már ennyi idős. Bár az is igaz, hogy közte és Bella között nem volt sok év különbség, mivel már ő is betöltötte a 17-et. Igen, egy évvel idősebb nálam, és úgy lett az osztály társam, hogy másodikban súlyos műtéte volt, és hónapokig nem járt suliba. Így inkább évet ismételt. Sose mondta, hogy megbánta volna. Egészen estig beszélgettünk, mire anya megérkezett. Leszaladtunk hozzá a konyhába, hogy megnézzük, hozott-e valami finomságot.
- Bella! - esett kianyám kezéből a szatyor, majd odament barátnőmhöz és szorosan átölelte. Aztán eltolta magától és jól megszemlélte - Jajj de sokat nőttél, te lány! 
- Oh, hát köszönöm. - válaszolt mosolyogva Bella. Mindig jól kijöttek anyával.
- Nem akarsz maradni vacsira? - kérdezte anya - Fokhagymás csirkét csinálok. - mosolyodott el kedvesen.
- Ó, de ha nem zavarok. - fordult felém Bella széles mosollyal az arcán.
- Dehogy zavarsz! Olyan rég láttunk már. Mesélj mi van veled? - kezdte el faggatni, miközben előpakolta az edényeket.
Aztán jött az a rész amikor ültem csendben és hallgattam anya lelkes kérdéseit és Bella udvarias válaszait. Kicsit már untam magam, mikor valamin megakadt a figyelmem.
- Egyedül élsz? - döbbentem le teljesen.
- Aha. - fordult hozzám, mintha ez nem lenne elég normális.
Én csak bólogattam elismerően, anyával együtt. 

Miután megvacsiztunk Bella le is lépett. Nem csodálom, hogy maradt elvégre jobb olyat enni amit más csinált, ahelyett, hogy te szenvednél a konyhában. Segítettem elmosogatni anyának, majd felszaladtam a lépcsőn a szobámba. Bezártam magam mögött az ajtót és bekapcsoltam a gépem. Castiel üzent egy csomót, de nem volt hozzá olyan lelki állapotom, hogy most megnézzem. Kikapcsoltam és nekiálltam este hétkor tanulni. Mindig ekkor szoktam, de most valahogy nem ment. A gondolataim mindig elkalandoztak. aztán mikor már a tizenhetedik üzenetet kaptam Castieltől, inkább feladtam és elmentem letusolni.
Vagy húsz percig csak álltam a víz alatt és szinte éreztem, ahogy lemossa rólam a víz a nap összes fáradalmát és a megelytett könnyeket. Hiába voltam már makulátlanul tiszta, mégis az az érzésem volt, hogy az egész életem kezd szétesni. Ilyen lenne a depresszió? Ön sajnáltatás ezerrel? Mert már megint azt csinálom. Felsóhajtottam és elzártam a vizet. Abba kell ezt hagynom. A körülöttem élő emberekre is rá fogom ragasztani a negativitásom. Zombiként kezdtem el fogat mosni és a tükörképem teljesen megijesztett. Sápadt arc, karikás, fakó zöld szemek. Mit lát bennem Viktor? Vagy mit akar tőlem. Egyszerűen nem értettem. És azt se, hogy Castiel miért nem hagyott már itt hamarabb; még ha nem is hagyott még itt, de itt fog. Erre a gondolatra, újra letargiába estem. Inkább gyorsan beszaladtam a szobámba és lekapcsoltam minden villanyt. 
Vagy fél óráig folyamatosan forgolódtam, és nem bírtam kiverni a fejemből Viktor szavait. Castiel el fog menni... Külföldre költözik... Kedvem lett volna egy hatalmasat sikítani, vagy leugorni egy szikla tetejéről. Vagy csak sírni. Igen sírni, kisírni magamból minden eddigi sérelmemet és felgyülemlett frusztrációt. Kitörtek a szememből a könnyek és patakként folytak le az arcomon. Folyamatosan szipogtam és markoltam a takarót magamhoz. Már éppen álomba sírtam volna magam, mikor kopogást hallottam az ablak felől. Egyből megfagyott bennem a vér és majdnem felsikoltottam.