17. fejezet - Dühroham

Próbáltam magam kiráncigálni Viktor szorításából, de a keze nem engedte el a karomat. Próbáltam megharapni a száját, de olyan erősen szorította az enyémre, hogy tehetetlen voltam. Hirtelen megfontolásból egy erőset rúgtam felfelé, és éreztem, hogy Viktor keze gyengédebben fog. Azzal gyorsan kipattantam onnan, és egy akkora pofont kevertem le neki, hogy ha nem térdel így is a földön az összetört mogyoróit markolgatva, tuti hogy elesik. Felhevülve az apró küzdelmemtől indultam meg az ajtó felé, majd felvéve a földről a rózsaszín esernyőmet és felnézve egy elhűlt arccal találtam szembe magam. Sárgás szeme kerek és nagy volt, a szája eltátva, majd egy hatalmasat nyelt.
- Szia Nat! - köszöntem neki vidáman, mintha mi sem történt volna.
Ő csak bágyadtan mutogatott hol a földön heverő Viktorra, hol rám, és összevissza dadogott.
- Mi van már? - kérdeztem nevetve és már kezdtem zavarba jönni.
Nem mondott egy ideig semmit, csak nyelt még egy nagyot. Majd elkezdett lassan bólogatni.
- Látom te sem vagy egy elveszett kiscica. - mondta még mindig elhűlt képpel.
- Hát persze hogy nem! - pattantam mellé, mire ugrott egy kicsit - Én egy harcos vagyok! -szorítottam ökölbe a kezem és belebokszoltam a levegőbe.
- Jó, jó tudom. - mondta kicsit felenyhülve - De azért jó lett volna megmenteni. - adott egy puszit a fejemre. Nekem fel kellett rá néznem, ha a szemébe akartam nézni. Még azt is megkockáztattam, hogy magasabb volt Castielnél.
Most hogy jobban megnéztem, Nat rengeteget változott az évek alatt. Szürke, feszes pólója kiemelte szálkás izmait, és a szőke belőtt haja pedig a szemeit. Nem csodálom, hogy ennyien bele vannak zúgva. Ha nem lenne az egyik legjobb és legrégibb barátom, és nem lennék fülig szerelmes Castielbe, talán, (talán!) azt mondanám hogy tetszik. De persze az előbb felsoroltak mind igazak voltak, így nem tetszett. Bár lehet el kéne kezdenem félni, hogy elhappolják a kezemről.
Elindultunk kifelé, egymásba karolva és nevetve, Viktorral nem is foglalkozva.
Mikor már a kapunál jártunk, kitört belőlem a kérdés, ami már nagyon régóta fej törést okozott nekem.
- Mond csak... - kezdtem bele, de innen már nem volt visszaút - Miért nem jöttél eddig össze senkivel? - kérdeztem - Mármint, egy csomó lány hajt rád! - kezdtem el mentegetőzni, mikor felhúzott szemöldökkel nézett rám.
Lassú mosolyra húzta a száját, és egy ideig nem mondott semmit. Én türelmesen vártam.
- Nos... - kezdett végre bele - Valaki másra várok. - mondta, bennem meg megállt az ütő. Én is megálltam vele.
- Hé! - háborodtam fel - Mi az hogy én nem tudom, hogy ki jön be neked? - kérdeztem sértetten. Próbáltam elpoénkodni, de legbelül azért rosszul esett.
Rám nézett és fura szemekkel kezdettel méregetni.
- Néha elgondolkozom, hogy lehetsz ilyen kasu. -mondta, majd flegmán megfordult és újra elindult. Gyorsan loholtam utána.
- Mi? - értetlenkedtem - Miért lennék én kasu? - bukdácsoltam utána, mert túl gyorsan ment - Állj már meg, és válaszolj! - tört ki belőlem. Tudja hogy türelmetlen vagyok, akkor meg miért csinálja ezt?
- Rebi! - fordult meg és közelebb jött hozzám - Én - kezdett bele és megfogta a két vállamat - Nem akarom elmondani. Jó? - kérdezte nekem pedig tágra nyílt a szemem.
- De hát miért nem? - kérdeztem gyerekesen.
- Mert még nem állsz rá készen. - mondta egyszerűen.
- Vagy csak te nem. - szűkült össze a szemem.
- Vagy csak én nem. - erősítette meg, majd elengedett és újra útnak indult.

Másnap reggel kipihenten és vidáman ébredtem. Még a tény, hogy ma találkozok Viktorral se lombozott le. Vígan szökdécseltem ki a fürdőszobába és elintéztem minden olyan fontos és lányos dolgot mint a smint, a haj, a test ápolás és a többi. Mikor végre teljesen elkészültem elégedetten néztem bele a tükörképembe, majd elindultam lefelé a konyhába. Anya még aludt, a kis mázlista, így magamnak csináltam két szív alakú gofrit és nutellával megettem. Fő a reggeli, mondja mindig a nagyapám. Miután végeztem gyorsan elmosogattam, majd még vizes kézzel felhúztam a cipőmet. Az ÚJ cipőmet, ami tegnap érkezett meg. Féláron vettem meg, jobban mondva rendeltem. Első látásra teljesen beleszerettem.

Miután gondosan bekötöttem és eligazgattam felvettem a szürke derékig érő tavaszi kabátomat, majd egy világoskék szatén sálat tekertem lazán a nyakam köré. Felkaptam a barna oldal táskámat és megvizsgáltam magam a bejárati ajtónál álló hatalmas tükörnél.
Elégedetten léptem ki a kapun, megnyugodva, hogy a hajam is tökéletesen áll, a sminkem se kenődött el. Majd mikor megláttam a vöröskémet lezserül nekitámaszkodva a kerítésnek ugrott egyet a szívem.
Lassan és remegő lábakkal mentem oda hozzá, majd szótlanul megálltam előtte. Ő is csendben méregetett, póker arccal, és a szeméből se tudtam semmit kivenni.
- Jó reggelt. - szólaltam meg végül.
Ő most sem mondott semmit csak lassan közelebb hajolt és megcsókolt. Igaz ezt nem tudtam mire vélni, de nem mondom, hogy nem esett jól. Visszacsókoltam, de hamar elhajolt, és beletúrt a hajamba.
Még mindig nem mondott semmit, és már kezdett kicsit zavarni.
- Na, mondj már valamit. - dőltem neki a mellkasának.
- Miért? - húzta ravasz mosolyra ajkait.
- Mert zavar ha nem beszélsz. - duzzogtam.
- Szóval szereted hallani a hangom? - karolta át a derekam.
- Azt is. - csókoltam meg újra.
Nem szólt semmit csak fogta magát és hüvelyk ujjával elkezdte dörzsölgetni a számat, majd beletörölt valami a nadrágjába.
- Így jobb. - mosolyodott el.
Aztán megértettem, hogy a rúzsra gondolt.
- De azzal szebb vagyok.
- Gyönyörű vagy. - suttogta a fülembe - Így is, úgy is. - majd megfogta a kezem és elkezdett kihúzni a kapun. Én csak ámultan mentem utána, szóhoz se jutottam az előbbi sokktól. Rám adta a bukósisakot, én pedig valahogy felültem mögé a motorra. Szorosan átöleltem és az arcom a hátára hajtottam. Egyből lenyugtatott egyenletes légzése. Vajon ő nem olyan izgatott mikor velem van? Vagy csak jól leplezi?
Hamar megérkeztünk a sulihoz, mikor leszálltam a motorról szembefordultam Castiellel.
- Nem fura, hogy ilyen korán beérsz suliba? Vagy hogy bejössz? - kérdeztem vigyorogva.
Ő úgy viszonozta a vigyorom, hogy fogta és összeborzolta a hajam.
- Hé! - simítgattam ki a haj tincseket amiket összeborzolt, de ő csak nevetett rajtam.
- Tudod valahogy muszáj eljuttatnom téged idáig, máskülönben mindig elkésnél. - kacsintott rám.
- Ez igaz. - nevettem el magam már én is.
Kézen fogva sétáltunk be a suliba, majd onnan a tanterembe. Közben arról beszélgettünk, hogy miféle házit kell ma szünetekben másolnia. Nincs szerencséje, mert két teljes fogalmazást kellett írni angolul, így tuti kap majd vagy két egyest a nap folyamán. De úgy tűnt, hogy nem nagyon zavartatja magát.
Mikor beértünk egyből leblokkoltam. Miért? Miért kell elrontania a napom már reggel? Dühösen álltam az ajtóban, a megdöbbent Castiellel az oldalamon, és átkoztam Viktort. Éppen a helyemen ült, a lábát feltette az asztalra és mindenki feszülten kapkodta a tekintetét rólam és róla. Nem tudom mikor jöhetett, vagy mi a szándéka vele, de nem is érdekelt. Hangosan megszólaltam és hangom dühösebbnek hangzott mint gondoltam.
- A tegnapi nem volt elég egyértelmű? - kérdeztem.
Nyersen felnevetett, majd lassan lerakta a lábát.
- Szét rúgás volt, meg kell hagyni. - kacsintott amitől kirázott a hideg - És az ütéseid se rosszak, de van még hova fejlődnöd cica. - vigyorodott el.
Én ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam magam lenyugtatni.
- Mi van? - kérdezte meg Castiel értetlenül, aki persze az egész csókból és tökön rúgásból semmit nem tud.
- Jaj, a drága barátod is megtisztelt? - kérdezte majd felnevetett.
- Hagyd őt ki ebből! - tettem egy lépést előre. Ő lassan közeledett felém.
- Szeretem mikor ilyen tüzes vagy. - dőlt egy kicsit előre, két hüvelyk ujját farmer zsebébe rejtette.
- Valaki magyarázza már el, hogy mi folyik itt! - ordította el magát Castiel, teljesen kikelve magából.
- A csávó lekapta tegnap miután tegnap elmentél. Rebi meg tökön rúgta, aztán felképelte. - mondta el egyszerűen Nat a hátunk mögött.
Hitetlenkedve fordultam hátra, de ha jobban belegondoltam, örültem, hogy nem nekem kellet elmondanom Castielnek.
Innentől kezdve pedig elfajultak a dolgok. Castiel ordítva tört előre és húzott be egy hatalmasat Viktornak. Ő azonnal elterült a földön, Castiel pedig rajta térdelt és csak ütötte.
- Castiel! - rohantam oda, ordítozva, és már a sírás szélén álltam - Hagy abba! - kiabáltam rekedt hangon, de oda se figyelt rám.
Szerencsére Dajan és Nat megoldották, mert leszedték Castielt Viktorról, aki véres orral és szájjal feküdt a földön és a fejét fogva erőtlenül nevetett.
Mindenki csak állt leblokkolva és bámult hol Castielre, hol rám vagy hol Viktorra.
A csendet a bejövő igazgató nő zavarta meg, aki berontott az ajtón és elkezdett veszekedni velünk. Mindenki arrébb állt, így egy körben ácsorogtunk hárman, mert már Viktornak is sikerült felkaparnia magát a földről.
Vagy fél óráig folyamatosan dühöngött és ordítozott, Castielt és engem behívott az igazgatóiba, Viktort pedig elküldte a gyengélkedőbe.
Csak remélni merem, hogy nem csapják ki vöröskét. Bár nem tudom mennyi az esélye, hogy ezt megússza.