16. fejezet - A vadász

Mikor anya leült az asztalhoz, Castiellel egymásra néztünk, majd próbáltunk nem nevetni. Gyorsan megterítettünk, majd mi is leültünk az asztalhoz vacsorázni.
- Na lássuk! - kóstolt bele anya a lecsóba - Hmm... - rágogatta. Mi csak kíváncsian néztünk rá, a reakcióját várva - Kicsit több paradicsom, és tökéletes. - mondta.
Belőlem hatalmas erővel tört ki a nevetés. Egyfolytába azt mondogattam vöröskének, hogy én meg mondtam. És még visszavágni se tudott, mert itt volt anya. Önelégült fejjel kezdtem el enni én is.
- Hmm! - nyögtem - Ez megint finom lett.
- Én csak finomat tudok. - kacsintott rám titokban, mikor anya nem figyelt.
- És mond csak Castiel... - kezdett bele anya a vallatásba, én pedig már előre féltem mi fog ebből kisülni - Milyen tanuló vagy? - kérdezte.
- Nos asszonyom... - törölgette meg a száját a szalvétával - Sajnos nem vagyok olyan kiemelkedően ügyes mint a lánya - pillantott rám mosolyogva - de én is megteszek minden tőlem telhetőt. - villantotta meg anya felé a legártatlanabb mosolyát.
Anya először meglepődött, de nem adta fel.
- Na és ha végeztél, hova szeretnél továbbtanulni? - kérdezte ravaszul. Szép volt, ezt még én se tudtam.
- Hm... - gondolkodott el - Azt hiszem művészeti egyetemre szeretnék majd menni. Zenei ágra. - mondta, én pedig nem voltam meglepve. Anya annál inkább.
- Zenével szeretnél foglalkozni? - ráncolta a homlokát.
- Igen. - felelte egyszerűen.
- És aból hogy fogod eltartani magad, főleg ha nem leszel sikeres? - kérdezte gonoszul.
- Nagyon jól zenél! - vágtam közbe - Van egy bandájuk...
- Egy banda? Azaz zenekar? - kérdezte teljesen elhűlve.
- Igen. Az egész országban ismerik. Nagyon népszerűek! -bólogattam, majd Castielre pillantottam aki mosolyogva ült és nézett maga elé. Azt hiszem zavarban volt.
- Ó... - mondta anya - Szóval egy rockszárral van dolgunk. - törölgette meg a száját ő is.
- Remélhetőleg igen. - mondta Castiel. Még sose láttam ezt az arckifejezését. Mint aki egyben izgul, de jól is szórakozik.
- Értem.. - kortyolt bele anya egy pohár vízbe. Inkább nem szóltam, hogy az az enyém volt.
Ezután kínos csend következett. Mikor már végeztünk a vacsorával, felálltam, hogy összeszedjem a tányérokat. Castiel segített a törölgetésben, de nem úszta meg a további vallatást.
- Na és a szüleid mivel foglalkoznak? - kérdezte anya.
- Édesapám ügyvédként dolgozik. - felelte - Anyukám pedig egy vállalat vezetője. - zárta le a témát. Nem úgy tűnt, mint aki többet akarna beszélni erről.
- Értem. Ez remek. - bólogatott anya, majd felállt, az asztalra támaszkodva. Gyorsan odaszaladtam, hogy segítsek neki - Örülök, hogy eljöttél Castiel. A vacsora is remek volt. - mondta, majd rám támaszkodva elindult - És ne maradjatok sokáig fent! Castiel érted is aggódni fognak a szüleid, szóval siess haza. - kiabálta még vissza neki a lépcső aljáról.
- Jó éjszakát! És köszönöm a vendég látást! - kiabálta Castiel.
Mikor felértünk anya szobájába, lefektettem az ágyra és bekapcsoltam a tv-t.
- Na mit gondolsz? - kérdeztem izgatottan.
- Nos. - kezdett bele bölcsen - Látszik rajta, hogy odavan érted. Efelől nincs is kétségem. De hogy rocksztár? Rebi! Miért ilyet kellet kifognod? - kérdezte.
- Nem is tudtam hogy az! És mi ebben olyan rossz? - kérdeztem csalódottan.
- Vigyázni kell az ilyen menő gyerekekkel! - emelte fel a mutató ujját - Nem akarom, hogy rossz legyen neked. - mondta megenyhült szemmel.
- Nem fog megbántani. - biztosítottam.
- Ajánlom is neki! - mondta mosolyogva - Na de most már menj, nehogy még itt hagyjon! - hessegetett ki a szobából.
- Jó éjt! - mondtam még mielőtt becsuktam az ajtót. A válaszát már nem hallottam.
Gyorsan beszaladtam a szobámba és elővettem Castiel alsógatyáját. Majd azt szorongatva szaladtam le a lépcsőn, s mikor Castiel mögé értem, aki épp mosogatott, a fejére húztam. Egyből hátratántorodott, én pedig hátulról átöleltem. Gyorsan megfordult, és levette a fejéről az alsógatyát. Bűnösen huncutul nézett rám.
- Szerinted ez vicces? - húzta fél mosolyra a száját. Én elvigyorodtam.
- Igen. - nevettem el magam.
Ledobta maga mellé a ruhadarabot, majd egyre közelebb hajolt az arcomhoz. Már becsuktam a szemem, úgy vártam, hogy megcsókoljon, de csak elengedett és lefrocskölt vízzel.
- Hé! - mondtam nevetve - Ez nem ér! Így itt hagyni. - duzzogtam.
- Te kezdted. - mondta vigyorogva.
- Ó igen? - kérdeztem, majd ráugrottam. Egyszerre estünk el, én elégedett fejjel, ő pedig meglepve.

 

Nem mondott semmit, inkább magára húzott és megcsókolt. Pár percig így maradtunk, mivel nem engedett elmenni. Majd mikor végre sikerült kiszabadulnom, felálltunk, én pedig felhúztam a földről.
- De nehéz valaki. - mondtam, és úgy csináltam, mint aki teljesen elfáradt.
- Haha. - mondta - Nem tudom ki hízott közülünk. - kacsintott.
- Hé! - mondtam megsértve - Ilyet nem illik egy lánynak mondani! - idegeskedtem.
- De hát te mondtad először! - mentegetőzött - És amúgy is, így tökéletes vagy. - csapott rá a fenekemre, miközben elindult az ajtó felé.
- Már mész is? - kérdeztem csalódottan.
- Muszáj, ha nem akarod, hogy anyukád méginkább megutáljon. - nevette el magát, majd lehajolt és megcsókolt.
- Nem is utál. - mondtam, miután elhúzódott.
- Talán nem. De akkor se bírja a fejem. - vette fel a kabátját és nyitotta ki az ajtót. Ezt már nem tudtam megcáfolni.
- Na akkor jóéjszakát. - mondta és még egy utolsót mosolygott rám. Majd kilépett az ajtón és elment.

Reggel nyűgösen keltem ki az ágyból. Hiány érzetem volt, mert nem feküdt mellettem a vöröském. Megsimogattam a mellettem lévő párnát, majd észbe kaptam, hogy ez nemigen normális dolog. Gyorsan felpattantam és bementem a fürdőszobába. A tükörképemet elnézve, jó hogy korán keltem fel. Gyorsan letusoltam, majd a vizes hajamat megszárítottam. Már kezdett lehűlni a levegő, néha már kifejezetten fáztam. Elvégre már Október van. Valami nagyon motoszkált a fejemben, és tudtam, hogy elfelejtettem valamit, de csak nem akart eszembe jutni. Végig azon az egy dolgon gondolkoztam, míg felöltöztem. Aztán egy nagyobb problémával találtam szembe magam; nem tudtam hogy kivasaljam-e a hajam vagy se? Elvégre már számít hogyan nézek ki. Bár Castielt nem érdekli annyira a hajam. Inkább úgy hagytam, hullámosan, össze-vissza kacsázva, majd felraktam egy kis sminket. Még nyugisan öltözködtem, de mikor ránéztem az órára, kis híja volt, hogy nem kaptam szívrohamot. Alig negyed órám maradt arra hogy beérjek suliba. Mivel ment el ennyire az idő? Ez a kérdés visszhangzott a fejemben, míg lefutottam, felvettem a cipőm és kiléptem a kapunk. Már teljesen ideges voltam, hogy elkések irodalomról, ahol mellesleg a tanár tök szadista és egyből adna egy igazolatlant, majd megláttam Castielt a motorjának dőlve unott képpel. Mikor kirontottam az ajtón felnézett.
- Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Á, semmi. - legyintettem, majd mikor odaértem vöröskéhez, nyomtam az arcára egy puszit, és már felszálltam volna, mikor visszahúzott.
- Ennyi? - kérdezte egy fél mosoly társaságában.
- Mi kéne még? - kérdeztem vissza, mert nem értettem mire gondol.
Egészen addig, amíg közelebb nem hajolt és megcsókolt. Fél perc múlva húzódtam el és mutattam az órámra. Csak forgatta a szemeit.
- Na jól van, ha ennyire iskolába akarsz menni. - azzal rám rakta a bukósisakot. Meglepetésemre egy újat.
- Ez honnan van? - mutattam a fejemen lévő sisakra.
- Vettem. - felelte, mintha nem lenne egyértelmű.
- De neked minek kettő? - értetlenkedtem tovább.
- Ez neked van te lökött! - nevette el magát az értetlenségemen.
- Ó... - mondtam, teljesen meglepve. Vett nekem egy saját bukósisakot! A lepkéim azonnal feléledtek, mert ez azt jelenti, hogy minden nap együtt megyünk majd.
Szorosan átöleltem, mire ő nagy zajjal elindult. Csak reméltem, hogy anya nem ébred fel, még nem tudom, hogy fogom tálalni neki, ezt az egész motoros ügyet. Tuti ki fog térni a hitéből.
Pár perc alatt megérkeztünk, és szaladva mentünk be a suliba, mivel elkezdett esni az eső. Én meg nem hoztam esernyőt. Az én szerencsém.
Kézen fogva és nevetve mentünk a teremig, mire eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a hajam. Elvégre ha vizes lett megint, majd megszárad borzalmasan fog állni. Castiel értetlen fejjel csak annyit mondott, hogy oké, majd otthagyott.
Én bementem és megvizsgáltam az arcomat. Magam se tudom mikor kezdtem el ennyire foglalkozni a külsőmmel. Biztosan mert meg akarok felelni vöröskének. Nem mintha lenne bármilyen kikötése. Megnéztem, majd megigazítottam a hajam. Szerencsére nem lett nagyon vizes. Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, majd az ajtón kilépve ismét beleütköztem valakibe.
- Nem is mondtad, hogy megvársz. - mondtam vöröskének, majd megigazítottam a ruhám.
- Mi? - kérdezte egy mély és ismeretlen hang mellettem. Azt hittem elégek, olyan vörös lett az arcom. "Ez nem Castiel". Tudatosult bennem a tény.
- Uh, bocsi. - néztem fel rá, majd egy fekete hajú, kék szemű fiút pillantottam meg - Összekevertelek valakivel. - nevettem el magam kínomban.
- Ugyan, semmi gond. - húzta érdekes mosolyra a száját - Ha már így nekem jöttél, megtudhatom a neved? - kérdezte.
- Rebi... - feleltem. Nem volt a legszimpatikusabb alak, akivel találkoztam.
- Értem. - mosolyodott el még jobban, majd a szeme lejjebb kalandozott, olyan helyekre ami miatt még jobban zavarba jöttem. Kicsit el is fordultam, mire felkapta a fejét és immár vigyorgott - Viktor. - nyújtotta felém a kezét. Idegesen megráztam, és azt kívántam, bárcsak elmehetnékvégre.
- Nos, szia Viktor. - mondtam - Örülök, hogy megismerhettelek, de azt hiszem nekem most mennem kell. - azzal elindultam a terem felé. Éreztem, hogy a tekintete lyukat váj a hátamba, és az idegességtől elkezdett izzadni a tenyerem. Csak akkor nyugodtam le egy kicsit, mikor már Castiel gyengéd érintését éreztem a kezemen.
- Minden rendben? - kérdezte aggódóan.
- Persze. - feleltem. Nem akartam neki elmondani, hogy összefutottam egy hátborzongató emberrel, amúgy se értené, hisz ebben mi olyan kiakasztó? Még én magam se tudtam, egyszerűen csak a frász kerülgetett az egész csávótól.
Castiel látta, hogy nem akarok beszélni róla, majd rám hagyta. Visszafordult a füzete felé, amibe épp a házimat másolta. Nem zavart, már év eleje óta így megy, én pedig szívesen odaadom neki.
A nap hátralévő részében nem találkoztam azzal a bizonyos Viktorral, de a kedvem nem lett jobb tőle.
- Haza tudsz menni egyedül is? - kérdezte Castiel, mikor már a kapuban álltunk.
- Persze. - feleltem - Próba?
- Ja. - forgatta a szemeit - Most duplán próbálunk mert két hét és nagy koncertünk lesz.
A homlokomra csaptam. Ez volt az amin reggel annyira gondolkoztam. Végre elmúlt az a különös hiány érzet ami egész nap bennem volt.
- Remélem meg vagyok hívva. - mondtam és lábujj hegyre álltam, hogy megcsókoljam Castielt.
- Persze. - felelte, majd ő hajolt közelebb - Jó legyél. - suttogta a fülembe, majd elment.
Még egy ideig néztem utána, majd visszamentem a szekrényemhez, hogy elővegyem a tartalék esernyőmet. Remélem senki ismerős nem fog meglátni, ugyanis ezt még kilenc évesen kaptam, és az alapból rózsaszín esernyőn kicsi cica fejek mosolyogtak. Szétnéztem, mielőtt kivettem volna a szekrényből, majd nagy sebességgel indultam el az ajtóhoz. Már a célom közelében jártam mikor egy kellemetlen hangot hallottam meg magam mögött.
- Aranyos az esernyőd. - mondta Viktor a hátam mögött nevetve.
- Tudom. - mondtam nem túl kedvesen.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
- De kis morcos valaki. - lépett közelebb - De tudod, te sokkal aranyosabb vagy mint ez az esernyő. - verte ki a kezemből.
Dühösen néztem le a mellettem heverő esernyőre, majd vissza Viktor egyre közelebb lévő arcára.
- Van barátom. - mondtam mielőtt átgondoltam volna. Nem kellett volna, mert egyből jobban elmosolyodott. És ez nem vidám mosoly volt. Inkább olyan, mint aki mindjárt elkapja a kiszemelt áldozatát.
- Ó, az sose gond kedvesem. - hajolt közelebb - Lehetek az érdek barátod is.
Mielőtt bármit mondhattam, vagy tehettem volna, lefogott és megcsókolt. Ez nem olyan volt mint Castiel csókja; ez erőszakos és rossz volt. Próbáltam elhúzódni, de csak egyre szorosabban húzott magához. Épp azon voltam hogy jó erősen tökön rúgom, mikor meghallottam a hátam mögött egy ajtó csapódást, és valaki nagyon gyorsan közeledett felénk.