13. fejezet - A sokk

Bocsi hogy eddig kellett várni, de egy kissé beteg vagyok és nincs energiám..://

Miután kimondtam azt az egy szót, amitől már régóta féltem, hogy soha nem monhdatom senkinek, főleg nem viszonzottan, Castiel közelebb hajolt és hosszasan megcsókolt. Lehet így fogom magam érezni mikor eljegyeznek? Vagy akkor mit fogok? Elájulni.  Ha már ettől ennyire felvillanyozott lettem és boldog, mi lesz, a továbbiakban? A szívem hevesen megdobogott. Még hogy mi lesz. Ennél többet nemis kívánhatnék. Akármilyen hamar történtek a dolgok köztem és Castiel között, akármennyire szokatlan két hét után szerelmet vallani, és akármennyire furcsálják az emberek, engem akkor sem érdekel. Én csak teszem a dolgom, hallgatok az ösztöneimre, és legfőképp a szívemre. Abba pedig bele se gondolok, hogy a továbbiakban megbánom a döntésem, mert tudom, hogy nem fogom.
- Lassan indulni kéne. - suttogtam, mire sóhajtott.
- Nem akarok. - mondta, és nem engedett el. Elmosolyodtam.
- Ha nem akarod, hogy anya végképp eltiltson a külvilágtól, azt hiszem muszáj lesz. - mondtam neki, és eltoltam magamtól. Kedvesen rámosolyogtam, ő pedig megfogta a kezem.
- Hát jó, de bepótoljuk majd az elmaradt délutánokat. - kacsintott rám. Örülök hogy egy ilyen beszélgetés után is önmaga maradt. Ha most túl komoly lenne, nem tudnék mit mondani.
- Gondolom lenne elképzelésed miket csinálhatnánk délutánonként. - mondtam sokat sejtően. Meglepetten nézett rám, mire elnevettem magam. Megbökött az összekulcsolt kezeinkkel. Én visszaböktem. Már megint belementünk egy kisebb birkózásba, és egymást csikizve forgolódtunk az utca közepén. Közben Szotyi össze vissza ugatott és ugrált körülöttünk, mert azt hitte játszunk. Játszottunk is úgymond, csak nem vele.Végül addig tekeregtünk, míg a pórázban meg nem akadt a lábunk és fel nem estünk. Castiel fölöttem támaszkodva nézett kitárt szájjal. Én szintúgy. Egymás szemébe néztünk pár másodpercig, majd egyszerre nevettük el magunkat.
- Na jó... - tápászkodott fel, majd felsegített engem is - Jól vagy? - kérdezte nevetve.
- Persze. - mondtam - Soha jobban! - mondtam, bár egy kicsit szédültem.
- Nem lenne jó, ha megint miattam lenne agyrázkódásod. - ráncolta a szemöldökét, és furán méregetett.
- Jól vagyok, na! - montam és megböktem a vörös fejét. Ő ismét megfogta a kezem és együtt indultunk végre el.
- Több ilyen kutya sétáltatást is megejthetnénk... Kutya nélkül. - mondta majd oldalra fordított fejjel rám nézett. Elképzeltem ahogy kitátott szájjal nyálcsorgatva és csillógó szemmel bámulom.
Felnevettem.
- Igen, nem lenne rossz. - feleltem - Majd anyának azt mondom, hogy futni megyek. És majd futunk együtt, hogy azért ne hazudjak... - mondtam és büszke voltam magamra, hogy ekkora kis zseni vagyok.
Castiel felnevetett.
- Felőlem mehetünk futni. - felelte és megszorította a kezem.
- Na akkor ez megbeszélve! - kezdtem el lelkesen himbálni kettőnk között az összekulcsolt kezünket.
Beszélgetve sétáltunk egymás mellett nyugodtan, de a szívem még mindig zakatolt. Egészséges ez egyáltalán? Nemigazán tudtam eldönteni, de már nem is érdekelt. Ha meghalok szívrohamba, legalább boldogan halok meg. Sose gondoltam volna, hogy összeszedek egy pasit, nem méghogy egy ilyet. Arról nem is beszélve, hogy kölcsönösen szerencsés vagyok. "Hah!" gondoltam, és mielőtt észrevettem volna magam, ököllel amolyan "ez az!" mozdulatot tettem, mire vöröske megállt és kérdőn nézett rám.
- Jól vagy? - kérdezte?
Nem néztem rá, egy felrándítással kivittem a hajam a szememből, majd felszegett állal és egyenes háttal feleltem.
- Ja! - aztán elindultam, magam után húzva Castielt. Nem kérdezett többet, lassan úgyis ideje lesz megszoknia a furcsaságaimat.
Mikor beértünk az utcánkba inkább elkezdtünk búcsúzkodni, nehogy lebukjunk anya előtt. Már jócskán besötétedett, így nem lett volna jó tovább húzni a sétát.
Odajött hozzám és megölelt. Fejem a mellkasára fektettem és belélegeztem az illatát. Olyan volt nekem mint a drog, elkábultam tőle. Ő szorosan ölelte a derekam, közben a fejét a vállamra hajtotta. Ha bárki erre jön, tuti megszól minket.
- Mennem kell. - suttogtam, de csak még szorosabban öleltem át.
- Tudom. - válaszolta.
De ezt figyelembe se véve álltunk tovább ugyanúgy, amíg Szotyi meg nem unta és nem kezdett el nyüszögni. Csoda hogy eddig kibírta egy helyben. Lassan elhúzódtam Castieltől és a szemébe néztem. Ő visszanézett az enyémbe. A szürke szeme most élénkebbnek tűnt mint valaha.
Nem mondott semmit csak lassan odahajolt hozzám és hosszasan megcsókolt. Egyik kezével elengedte a derekam, majd beletúrt a hajamba, úgy közelebb húzva magához. Én a két kezemmel átkulcsoltam a nyakát és próbáltam jobban lábujjhegyre állni. Tévedtem. Akkor szólnának meg, ha most látnának meg minket. Tuti elküldenének szobára, vagy valami hasonló.
Pár perc után kelletlenül húzódtunk el egymástól. A hajam össze vissza állt, és éreztem, hogy vörös vagyok. Castiel szintúgy, a vörös haja nagy kesze-kuszaságban meredezett.
- Bevezethetnénk ezt jóéjt puszinak. - mondta két levegő vétel között.
Én csak bólogattam, a karom még mindig a vállán pihent. Nem nagyon ment a beszéd abban a pillanatban. Nyeltem egy nagyot, mire elmosolyodott.
- Na akkor holnap. - nyomott még egy puszit a számra majd elment.
- Szia. - mondtam halkan. Mint máskor, most se húzta hosszúra a búcsúzkodást... Annyira.
Kelletlenül indultam el Szotyival a ház felé. Mikor beléptem az ajtón finom illat fogadott. Gyorsan levettem a kutyáról a pórázt, majd lerúgva a cipőmet a konyhába siettem.
- Makaróni? - kérdeztem.
- Az bizony. - felelte, majd a tűzhelytől felém fordult mosolyogva. Nyami.
Megnyaltam a számat, jelezve, hogy tetszik az ötlet.
- Na milyen volt a séta? - kérdezte sokat sejtően.
- Hát, ő... Remek. Miért? - kérdeztem. Most akkor üldözési mániám van, vagy mi van?
- Gondolom senki ismerőssel nem futottál össze... - mondta. Áh, ez borzalmas. Utálok hazudni anyának.
- Hm, nem. - mondtam földre szegezett szemmel. A követ nézegettem elmélyültem, mintha bármi érdekes lenne benne.
- Nem tudsz hazudni nekem. - mondta szinte énekelve. Felnéztem és egy hatalmasat sóhajtottam.
- Bocsánat. - biggyesztettem le a számat.
- Ó drágám, semmi baj. Tudom én milyen szerelmesnek lenni. - mondta dúdolgatva.
- Mi van? - kérdeztem mert ebből semmit nem értettem.
- Tudom, hogy mennyire tombolnak ilyenkor a hormonok, és elismerem, én nem engedtelek hazajönni szombaton. Csak azt szeretném, ha vigyáznál magadra. - mondta majd lerakva a kifőtt tésztát elém megpaskolta a fejem és elindult kifelé - Más szóval a büntetés eltörölve. - mondta immár tényleg énekelve. Csak leesett állal bámultam magam elé. Majd hirtelen ötlettől vezérelve lepattantam a székről és elkezdtem eszeveszettül ugrálni és táncolni, majd léggitáron játszottam életem zenéjét, ami persze vöröske zenekaráé volt, és a headbengeltem egy kicsit. Mikor észbe kaptam, akkor már anya állt előttem elfojtott nevetéssel és egy fényképezőgéppel. Gyorsan kiegyenesedtem, majd kiabálva elkezdtem kergetni.
- Héj! - szóltam utána - Nehogy feltöltsd bárhova! És mutasd már meg! - kiabáltam nevetés és lihegés közben. Majd még kergettem egy kicsit. Meg kell hagyni, anyám elég jó kondiban van.
Mikor már öt perce rohangáltam utána, feladtam, és inkább elmentem zuhanyozni. Miután végeztem, gyorsan lementem vacsizni, és anyával farkas szemet nézve ettük meg a makarónit.
- Na és mi történt közted és hős szerelmes között? - kérdezte, majd bekapott egy nagy adag falatot.
- Nos... - mondtam teli szájjal, majd mikor lenyeltem belekezdtem - Azt mondta, hogy szeret.
Anyám erre félrenyelt, és nagy szemekkel elkezdett fulladozni. Gyorsan odapattantam és megütögettem a hátát. Mikor jobban lett megszólalt.
-Nem haladtok egy kicsit gyorsan? - húzta fel a szemöldökét aggódóan.
Forgattam a szemeimet.
- Miért mondja mindenki ezt? Úgy haladunk ahogyan nekünk jól esik. - vontam meg a vállam - Még SZŰZ vagyok. - mondtam már idegesen, jól kihangsúlyozva azt a bizonyos szót, mivel anyám kicsit lefehéredett a gondolattól, hogy "gyorsan haladunk". Erre kicsit lenyugodott. Majd mikor már nyitotta a száját, közbe vágtam - És ez még jó sokáig így is fog maradni! Jó? - mondtam gyorsan, majd felmentem a szobámba.
- Jóéjt! És köszi a vacsit! - kiabáltam még le a lépcsőről.
Majd mikor felértem fáradtam dőltem be az ágyba. Nagyon szépeket álmodtam...:)

Reggel mikor felkeltem, úgy készültem el mint a villám; seperc alatt. Már a kapuban álltam készenlétben, és a kiengedett hajam csak úgy szállt a levegőben. Mivel már kicsit hűvösebb volt, így egy cicanadrágot és egy virágos pólót vettem fel. A kedvenc barna táskám az oldalamon csüngött, teljes kényelembe, benne meg az a rahedli tankönyv amit cipeltetnek velünk. Sajnos már elkezdtek dogákat íratni a tanárok, és ma is felelek irodalomból. Szombaton egész nap azt tanultam.
Miután már megbámultak az emberek, hogy terpeszben és csípőre tett kézzel állok az ajban, úgy mint aki csatába készül, inkább fogtam magam és elindultam. Szórakozottan sétálgattam, mikor elhaladt mellettem egy öreg bácsi, nép öltözékben. A bajusza viccesen kikunkorodott, és a szeme körül már mély ráncok húzódtak. Aranyos bácsi volt. Egyből el is kezdtem gondolkodni, hogy milyen régiesen beszélhet. Erről a témáról átszállingóztam a káromkodásokra; elvégre ők is beszéltek csúnyán, nem? Szóval az út további részében olyanokon gondolkoztam, mint a "a teremburádat" vagy "a nyavaja enné meg" de még olyan is eszembe jutott, hogy "azt a láncos,lobogós teringettét". Ilyeneken elmélkedtem, államat dörzsölgetve és mélyen gondolkodva mint az okosok, mikor nekimentem valaminek.
- A ménkűbe! - tört ki belőlem jó hangosan, majd bosszankodva simogattam meg a helyet, ahol nekimentem az oszlopnak. Hangos nevetést hallottam meg magam mellett. Kíváncsian fordultam oda, ki lehet az. Majd észbe kapva hirtelen elvörösödtem.
Castiel állt, jobban mondva görnyedt előttem a nevetéstől, és a hasát fogva fuldoklott. Vagy tíz pedig folyamatosan nevetett. Már elég kínos volt, de mikor végre abba hagyta és rám nézett egyből megint elkezdett nevetni.
- Jó, jó elég volt már. - mondtam már én is nevetve, és elkezdtem a kezénél fogva magam után húzni vöröskét. Behúztam az iskola kapuján, mert természetesen a suli előtt kell nekimennem egy oszlopnak. Még jo hogy korán volt és nem láttak sokan.
Castiel még mindig kuncogva haladt mellettem, én meg az idegességtől egy jó nagyon ütöttem a vállára.
- Aú! - simogatta meg a helyet ahol megütöttem. Jó nagyot csattant - Ezt most mért kaptam? - kérdezte kiskutya szemekkel.
- Mert kiröhögtél - fordultam szembe vele.
Megint elkezdett nevetni. Én pedig fogtam magam és elindultam az osztályterembe. Mindössze Kentin volt ott, aki puskát gyártott. Köszöntem neki, majd bevágtam magam a helyemre. Vöröském vigyorogva jött be az ajtón és ült le mellém. Nem foglalkoztam vele, csak egyenesen előre bámultam.
- Hé... - bökött meg. Nem érdekelt - Ne haragudj... - fogott egy tincset az ujjai közé, és megbánó hangon beszélt, de éreztem hogy belül mosolyog. Felé fordultam. Nem mondtam semmit, csak adtam egy gyors puszit a szájára.
- Hmmm... - motyogta csukott szemmel és elkezdett csücsöríteni, és egyre közelebb hajolni hozzám. Én csak néztem, hogy mit akar, mikor hirtelen megnyalta az arcom.
- Hé! - kiabátam, majd elkezdtem törölgetni az arcom - Fúj! - mondtam, de már nevettem. Gyorsan lefogtam vöröske fejét és megnyaltam a homlokát. Nem kellett volna, mert elkapott és belenyalt a nyakamba. Borzongás futott végig az egész testemen.
- Hékás! - törölgettem ezőttal a nyakamat, és meglöktem. Még egy ideig így szórakoztunk, persze már nem hagytam, hogy többet megnyaljon, na meg szegény kicsi Kentin még nincs erre felkészülve. Addig szórakoztunk, míg mindenki beszállingózott a terembe. Majd mikor becsengettek előrefordultunk. A pad alatt összekulcsoltuk az ujjainkat és így jegyzeteltünk. Azaz én. Castiel csak engem nézett. Már az óra felénél járhattunk, mikor egy néni rontott be a titkárságról kipirult arccal.
- Tóth Rebeka ide jár? - kérdezte én pedig egyből felkaptam a fejem.
- Igen? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Az anyukája... - lihegte. Lefehéredtem - Az anyukájának súlyos balesete volt, és most a korházban van. - Mondta én pedig ledermedtem.