Free Lines Arrow

2014. június 22., vasárnap

38. fejezet - "Kirázott a hideg. Megint"

Éppen a büféből topogtam ki Castielhez, kezemben a forró csokimmal. Vöröske a padon ült és a szájába tömte a hatalmas hamburgerét.
- Hogy fogod te azt megenni? – ültem le mellé nevetve.
- Csak figyelj és tanulj! – mondta teli szájjal, majd kivette a kezemből a forró csokit és a szájához emelte.
- Ez nem hiszem hogy jó ötlet… - nyúltam felé, de későn, mert már belekortyolt egy jó nagyot. Utána azt hittem kiköpi, majd mikor nagy nehezen lenyelte, a száját legyezte kínjában.
- Béna! – mondtam fuldokolva, és majdnem ledőltem a padról.
- Miért nem szóltál, hogy forró? – kérdezte bosszankodva, de ott volt az arcán a félmosoly – Ezért még megfizetsz. – kacsintott rám.
- Alig várom. – nyújtottam ki a nyelvem, majd áthajolva az asztalon megcsókoltam vöröskét. Vissza akart csókolni, de elhajoltam. Elvettem a forró csokim tőle és pimasz mosollyal kezdtem szürcsölgetni. Ő újra nekikezdett a hamburgerének, én pedig áhítattal figyeltem, ahogy beletömi a hatalmas húsdarabot a szájába.
- Kérsz? – kérdezte meg, de a száján ott volt a ketchup én pedig nem bírtam nem nevetni – Hát jó, ha nem, hát nem. – vonta meg a vállát és húzta vissza a kezét.
- Hé! – hajoltam megint oda, mire felém tartotta a hamburgert. Egy nagyot haraptam belé, azért hogy szívassam kicsit, meg mert éhes voltam.
- De nagy szád van! – mondta Castiel, majd mikor ránéztem hitetlenkedő fejjel, elkezdett röhögni. Megtöröltem a szám, majd visszaültem szembe Castiellel.
- Perverz. – mondtam vörös arccal.
- Te gondoltál egyből rosszra. – kacsintott rám.
Még egy ideig beszélgettünk, aztán hagytam, had egye meg a hamburgerét nyugiban. A pályát nézegettem, azon pedig Viktort és Bellát, akik egymásba karolva mentek körbe-körbe. Éppen nagyon nevettek valamit, miközben én idegesen fészkelődtem a helyemen. Oké, belátom, hogy Viktor nem annyira rossz arc, mint azt gondoltuk, de azért mégis féltem tőle Bellát. Mi van, ha csak ki akarja használni? Ha bármi rosszat tesz vele, biztos hogy nem ússza meg. Oké, ez még gondolatban is bénán hangzott. Magamban kuncogva, a saját hülyeségeimen bámultam őket, közben az ujjaimat morzsolgattam. Ha jobban belegondolok, Viktor pont Bella esete; magas, izmos, kék a szeme és a haja is fekete. Ha nem mondtam volna annyi rosszat Viktorról, tuti rástartol. De úgy tűnik, ez nem nagyon zavarja, mert éppen mélyen a szemébe néz és csábosan mosolyog.
- Szerintem ideje lenne indulni. – állt fel Castiel, majd feljebb húzta a fekete farmerét magán. Odacsoszogott hozzám, majd megfogta a kezem – Ne aggódj már annyit. – húzott fel – Viktor nem olyan borzalmas mint amilyennek mutatja magát. És ahogy elnézem – fordult feléjük – Egészen bírja a barátnőd, szóval semmitől se kell félned.
- De te is tudod, milyen volt régen. – indultunk el befelé kézen fogva.
Nem reagált semmit, csak leült a padra, és előhúzta a cipőjét.
- Máris megyünk? – biggyesztettem le a számat.
- Igen. – nézett fel rám mosolyogva, majd megpaskolta a helyet maga mellett. Kelletlenül vágódtam be mellé, majd elkezdtem kicsatolni a korcsolyámat.
- És mi lesz anyáékkal? – kérdeztem kíváncsian.
- Ha nem tűnt volna fel, már rég leléptek. – nevetett fel vöröske, majd felhúzta a lábára a bakancsát.
Meglepetten vettem elő én is a sajátomat, majd mikor felvettem, megnéztem a telefonomat. És igen, tényleg leléptek, mert anya írt egy rövid üzenetet, miszerint elmentek Józsi lakására. Hát jó, gondoltam. A részletekre nem voltam kíváncsi, így inkább eltereltem a gondolataimat. Beraktam a táskámba a korcsolyát, majd felálltam és megfogtam Castiel kezét. Még egyszer utoljára visszanéztem Belláékra, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy Viktor nem matat sehol, és nem kezd el őrültem viselkedni, egy sóhajjal elindultam, magammal húzva vöröskét. Út közben bepötyögtem Bellának üzenetbe, hogy leléptünk, és reggel hívom. Majd elraktam a telefont és az út további részén elő se vettem.
Vagy fél órát gyalogoltunk, mikor megérkeztünk haza. Belépve a meleg házba, egyből levetettem magamról a kabátomat és az egyéb meleg cuccot, amit magamra vettem. Lerúgtam a bakancsomat és elindultam befelé a konyhába, nyomomban Castiellel.
- Mit eszünk? – kérdezte miután utolért, és megfogta a fenekemet. Ahol megérintett égni kezdett a bőröm és az arcom is elpirult.
- Most ettél! – fordultam hátra hitetlenkedve.
- Az nem baj. – hajolt le az arcomhoz és csókolt meg hosszan – De ezzel is beérek. – suttogta a számba.
Doromboló hangot adtam ki, majd elnevettem magam. De ez inkább kuncogás volt, mint nevetés. Castiel elvigyorodott, majd megfogta a derekam és magához húzott. Én a könyökétől felfelé simítottam a karján, és mire a vállához értem, már tiszta libabőr volt. Megint felkuncogtam.
- Szóval így állunk? – hajolt közelebb a nyakamhoz – Már akkor is kinevetsz, ha kiráz tőled a hideg? – kérdezte meg, én pedig elnyúlt képpel néztem rá, mikor eltolt magától. Rögtön felnevetett, majd visszahúzott, és szorosan megölelt.
- Szóval kiráz tőlem a hideg? – kérdeztem elhúzott szájjal.
- Igen. – válaszolt – De csak is jó értelemben. – tette még hozzá.
- Hogy rázhat ki valakit a hideg, rossz értelemben? – néztem fel rá értetlenül. Az oké, ha a hidegtől, vagy valami ijesztőtől, undorítótól. De nem attól, hogy vigigsimítok a karján.
- Megmutatom. – indult el előre, kezével magával húzva a konyhába. Leültetett az egyik bárszékre – Csukd be a szemed. – dugta ki a nyelvét.
- Minek? – kérdeztem vissza.
- Csak csukd be! – nevetett fel halkan.
Én pedig becsuktam a szemem. Utána meleg érintést éreztem a kézfejemen. Először csiklandós volt, de utána megszoktam. Ujjai feljebb haladtak a karomon, megállva a hajlatomba, ott körözve, majd megint fel. Itt már bizsergett a karom. Hirtelen azt éreztem, valami megemeli a karomat, majd a hónom alatt folytatja az útját vöröske keze. Lassan haladt lefelé a derekamon majd a csípőmön. Nagyon fura érzés volt. Nagyokat kellett nyelnem és a levegőt is szaporábban vettem, mint kellett volna. Pihenni akartam, kicsit kifújni magam, de Castiel nem állt meg. Lefelé haladt a combomon, amitől már a hideg futkosott a hátamon. A térdemnél megállt, majd arra támaszkodva felállt térdelő helyzetéből.
- Ne nyisd ki a szemed. – suttogta. Én pedig úgy tettem, ahogy mondta.
Aztán hirtelen valami forrót és puhát éreztem az ajkaimon. A szívem kihagyott egy ütemet. Most már nem akartam kinyitni a szemem, csupán Castiel illatát akartam érezni, az érintésével együtt. Olyan volt ő nekem mint a drog. Kellett.
Egyik kezemmel beletúrtam a hajába, ami most rövidebb volt mint szokott. Közelebb húztam magamhoz, mire a fenekemnél fogva megemelt. A dereka köré fontam a lábam, és az arcát simogatva csókoltam. Nem tudom elmondani, milyen érzés kavargott bennem. A világon csak egy dolgot akartam, abban a percben, de nagyon. Castielt. Mintha hallotta volna, mit gondolok, felmordult és szorosabban magához húzott. Szinte összepréselt, de nem érdekelt, olyan közel akartam lenni hozzá, amennyire csak tudtam. Mikor elvált a szánk, mindketten lihegve vettük a levegőt, majd egymásra nevetve, megint elkezdtük volna. Ha nem szólal meg vöröske telefonja. Én egy sóhajjal ő pedig káromkodással engedett el, majd kitúrva a telefont a hátsó zsebéből, mérgesen felvette. Hihetetlen, hogy az a hatalmas telefon elfér a tenyerében. Én visszaültem a bárszékre, és próbáltam észrevétlenül rendbe tenni magam, mert biztos voltam benne, hogy a hajam egy szénakazal és a rúzsom is elkenődött. Majd Castiel hirtelen odafordult hozzám, kellemesebb arckifejezéssel.
- Anyám azt mondta, haza se menjek. – nevetett fel kínjában – Elzárták az utcában a gázt, meg a vizet is. – sóhajtott fel.
Hirtelen átfutott az arcomon egy mosoly, de le is hervadt. Elvégre nem örvendezhetek, ha vöröskének nincs otthon vize meg gáza.
- De miért zárták el? – kérdeztem értetlenül. Biztos nem azért, mert nem fizette ki az egész utca.
- Szivárgás van. – sóhajtott fel. Ennél többet nem is mondott, én pedig nem voltam rá annyira kíváncsi, hogy tovább faggassam.
Pár másodpercig csendben néztünk egymás szemébe, mikor megszólalt.
- Na és, mit akarsz csinálni? – mosolyodott el kedvesen – Mert hát gondolom, nem dobsz ki. – tágult ki a szeme.
- Dehogy doblak. – nevettem fel, majd leugrottam a bárszékből és elé álltam kiskutya szemekkel.
- Nem. – rázta meg a fejét – Nem nézünk Trónok Harcát!  - nevetett fel.
Lebiggyesztett ajkakkal indultam el felfelé a szobámba, Castiel pedig szorosan mögöttem követett. Mikor beléptem az ajtón, rögtön bevágtam magam az ágyra és szétterültem. Azt vártam, hogy Castiel mellém fekszik, de egy idő múlva se éreztem magam mellett. Kíváncsian emeltem fel a fejem, ő pedig ott állt üres tekintettel és engem bámult. Rögtön zavarba jöttem és nem tudtam mit tegyek.
- Jössz? – kérdeztem meg, egércincogáshoz hasonló hangon.
Megrázta a fejét, de csak egy kicsit, hogy ne vegyem észre. Persze ez nem jött neki össze.
- Persze. – indult el felém, majd óvatosan bedőlt mellém az ágyba – Alszunk? – kérdezte kíváncsian.
- Mi? – hőköltem hátra – Még csak fél tíz van. – nevettem fel hitetlenkedve – Milyen másik világban ragadtál te? – fordultam az oldalamra.
Végignézett rajtam és nyelt egy nagyot.
- A Rebi világban. – mondta én pedig elmosolyodtam – Vagy inkább univerzumban. – nyalta meg a száját. Felnevettem.
- Persze. – bújtam hozzá közelebb – Szóval most már saját univerzumom is van. – fogtam meg a mellkasát és felnéztem rá.
Meglepetésemre, egyre kintebb ment az ágyon, eltávolodva tőlem. Megbántva néztem rá, és felé nyújtva a kezem megszólítottam.
- Castiel… - kezdtem bele – Valami baj van? – kérdeztem, de nem ért el hozzá a kezem, mert még távolabb ment, és leesett az ágyról. A feje nagyot koppant a padlón. Legszívesebben nevettem volna, de ebben a helyzetben nem jött a számra a kacagás. Lentebb kúsztam az ágyon és ránéztem Castielre.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan.
- Persze. – fogta meg a fejét – Soha jobban. – nevetett fel erőltetetten.
Én visszafordultam a plafon felé, és azon kezdtem el gondolkozni, tettem-e valami rosszat. Elhúztam a számat. Túl rámenős voltam?
- Bocsánat. – sóhajtottam fel.
- Mi? – ült fel hirtelen Castiel – Miért kérsz bocsánatot? – húzta fel a szemöldökét meglepetten.
- Mert úgy… - fordítottam felé az arcom összeszorított ajkakkal – Rád másztam. – sütöttem le a szemem.
Pár másodpercig nem felelt semmit, én pedig egyre jobban elpirultam. Aztán hirtelen megfogta az arcom és maga felé fordította. Ott térdepelt felettem.
- Nem tettél semmi rosszat. – mosolyodott el. A világ legaranyosabb mosolya volt az övé – Én vagyok ekkora ökör. – sóhajtott fel, majd lehajolt hozzám, hogy megcsókoljon. De eltoltam az arcát.
- Mért lennél ökör? – kérdeztem meglepetten.
- Mert nem bírok neked ellenállni. – nyelt egyet.
- Sose kértem, hogy állj nekem ellent. – nevettem fel, és megnyugodtam, hogy csak ennyi volt a baj. Féltett engem saját magától. Buta-buta Castiel.
- Nem mondtad. – sóhajtott fel – De én tudom, hogy mikor tudok megállni, és mikor nem. – állt fel – És ha egyszer belekezdek, nem tudok majd leállni. – húzta el a száját, közben engem szemlélt. És nem a szememet.
- Akkor majd én leállítalak. – ültem fel, mire elmosolyodott – De ilyet még egyszer ne. – döntöttem féle a fejem.
- Megbeszélve. – ült le mellém és fogta meg a kezem.
Pár percig azon beszélgettünk, most mit kéne csinálni, mikor megakadt a szemem a régi, poros francia paklimon, és egyből beugrott az ötlet, hogy speed-ezni kéne.
- Nem tudom, hogy kell. – húzta el a száját az ötletemre.
- Megtanítalak. – pattantam fel, és odaszaladtam a pakliért – Az ágyon, vagy a földön? – kérdeztem meg.
- Mindegy. – vonta meg a vállát.
- Akkor a földön. – mondtam, mire leült velem szembe – Oké, akkor… - kezdtem bele – Úgy kell játszani, hogy mindkettőnknek van egy paklija. – bólintott – Kiraksz magad elé öt lapot, felfordítva, mert úgy könnyebb. – mondtam és megvártam míg kirakja – Aztán mindketten kirakunk középre egy-egy kártyát, de nem felfordítva. – nyújtottam a kezem középre, és ő is ugyanúgy csinált – Hármat számolok, és felfordítjuk. – mondtam, majd számoltam és fel is fordítottuk – Na, itt van egy hármas és egy király. A hármasra tudsz rakni négyest vagy kettest. – ránéztem, hogy érti e, ő pedig bólogatott – Most pedig elkezdjük rakni a lapokat. És ha kettő ugyanolyan szám van fent, akkor azt kell mondani, hogy speed. Ha én mondom hamarabb, fel kell venned az összes lapot ami középen van. – néztem rá mosolyogva – Érted? – kérdeztem meg, most már vigyorogva.
- Persze. – bólintott – Le foglak verni. – nézett rám, féloldalas mosollyal, amiben még gyönyörködtem volna egy darabig.
- Oké, akkor kezdjük. – mondtam és felvettem a kártyákat, hogy megkeverjem.
Fél óra múlva nevetve mondtam ki már sokadszorra azt, hogy speed. Castiel már a fejét fogva, kínjában nevetve vette fel a sok lapot középről. Majd hirtelen meggondolásból, levágta az egészet a földre és hátradőlt az ágynak.
- Befejeztem! – fújta ki a levegőt – Téged lehetetlen megverni. – rázta a fejét.
- Tudom. – nyújtottam ki a nyelvem – De nem vagyok azért olyan jó. – szedegettem fel a lapokat – Csak te vagy béna. – néztem fel rá vigyorogva.
- Ki a béna? – kérdezte, majd a lábamnál fogva maghoz húzott és a kezeimet a hátam mögé fogta.
- Hé! – nevettem fel.
- Megvagy. – suttogta a fülembe, majd elkezdte fújogatni a nyakamat. Mit ne mondjak, a hátamon már állt a szőr. Persze jó értelemben.
Nem akartam hagyni magam. Odahajoltam a nyakához és apró csókokat leheltem rá, mire Castiel feljebb haladt az én nyakamon, az arccsontomig. Aztán hirtelen megharaptam a nyakát, persze nem túl erősen. Felordított, de inkább meglepettségében, mint fájdalmában. Rögtön elengedte a kezem, és hitetlenkedve nézett rám. Közben ott ült az arcán a vigyor. Kapva az alkalmon rögtön felé kerekedtem, és úgy fordítottam magunkat, hogy Castiel a földön legyen. Felette térdeltem, a feje mellett pedig a kezét fogtam le. Nevetnem kellett az arckifejezésén.
- Ez szép volt. – bólogatott elismerően.
- Jó embertől tanultam. – dugtam ki a nyelvem.
- De még nem elég jó. – szólalt meg, majd a derekamnál fogva lefordított magáról és most ugyanabban a helyzetben voltunk, csak fordítva.
Elismerően bólintottam, mire felnevetett.
- Tudod, a mestert nagyon ritkán múlja fel a tanítványa. – suttogta a fülembe.
Nem válaszoltam, csak a lábammal kifordítottam az övét, mire megint ő feküdt a földön. Én viszont már nem maradtam felette, helyette elkezdtem kifutni a szobából. Már a kilincset fogtam, mikor megemelt. Sikítozva és nevetve rugdalóztam, hogy tegyen le.
- Ahogy óhajtod. – nevetett fel, és bedobott az ágyba. Szerencsére elég puha matracom volt, így nem vertem be semmimet sem.
- Te gonosz. – ültem fel, de a mellkasomnál fogva visszatolt, és újra felém tápászkodott.
- Most mit lépsz? – vigyorodott el huncutul – Angyalka. – mondta, az új kitalált becenevemet. Erre már nem is mondtam semmit.
Lassan kihúztam a kezem a szorításából, és ő azt hitte be akartam fejezni. Elengedett, én pedig az arcánál fogva közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Gyengéden visszacsókolt, majd mikor érezte, hogy felhúzom a hasán a pólót, szaporábban vette a levegőt és hevesebben csókolt. Végigtapogattam a hasát, az összes kockáját, fel a kidolgozott mellkasáig. A végén már szinte morgott, és ő kezdte el lehúzni rólam a pólómat. És ekkor úgy gondoltam, elérkezett az én időm. Úgy fordultam, hogy Castiel az ágy szélére kerüljön, és feltápászkodtam. Meglepetten nézett rám, mire felnevettem.
- Én győztem. – hajoltam hozzá közelebb.
- Ez gonosz volt. – fogta meg az arcát nevetve.
- Legalább már tudod, hogy nem vagyok angyalka. – nyomtam egy puszit az arcára.
- Ja. – mondta helyeslően és vadul bólogatott – De megérte a vereségem. – nézett rám huncutul, majd gyorsan felült, és megfogta a fenekem. Mindez olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam mit csináljak. A fenekemnél fogva húzott magához közelebb.
- Mániád, hogy a seggemet fogdosd? – ráztam meg a fejem mosolyogva.
- Egyszerűen muszáj. – suttogta a nyakamba – Olyan formás és kerek. – markolt bele, amitől kirázott a hideg. Megint – A te hibád, hogy ennyit gyúrtál rá. – nézett fel rám vigyorogva.
- Csak neked gyúrtam rá. – csókoltam meg.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése