42. fejezet - A vacsora

Kedves Olvasók!

Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy vagy három hónap lemaradással, meghoztam az új részt, amit sokan vártatok, mégsem lett kiemelkedően jó, sőt még jó se. Okot nem mondok miért nem írtam. Talán azért, mert az egész életemben zavar volt az elmúlt hetekben, nuku életkedv, nuku kreativitás nem még hogy én jót is írjak. Viszont! kezdem összeszedni magam, visszatér belém a jókedv és az írni akarás. Ezt azt hiszem költői válságnak is lehet nevezni, habár én közel nem vagyok, költő, de ez mellékes. Ne haragudjatok, amiért ennyit késlekedtem, azonban nagyon szépen köszönöm azoknak, akik ezekben a hetekben is kitartottak mellettem.<3 Imádlak titeket

Ja és még valami. Csináltam egy Ask-ot a blognak, hogy ha valakinek kérdése van, véleménye, kritikája, vagy bármilye, azt oda leírhatja:)
http://ask.fm/avorosmindenarnyalata

December 26

Éreztem, hogy a lábujjaimon átjár a hideg, és megborzongtam. Behúztam a lábam a nagy paplan alá, és jobban összegömbölyödtem. Nem akartam felnézni, de már éreztem a fényt, ahogyan behatol a redőny résein. Elhúztam a számat és a másik oldalamra fordultam. Már éppen visszaszenderedtem volna, mikor gyengéd érintést éreztem meg az arcomon. Nem kellett kinyitnom a szemem, így is tudtam ki az, aki kényeztet. Elmosolyodtam, amire vöröske egy még gyengédebb csókkal válaszolt. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, úgy kerestem meg a kezemmel Castiel derekát a paplan alatt, és így húztam magam hozzá közelebb. Éreztem a frissen mosott hajának és a tusfürdőjének illatát. Nem volt rajta póló, így volt lehetőségem végigsimítani kidolgozott mellkasán, mire ő a derekamnál fogva közelebb húzott és megölelt.

- Jó reggelt álomszuszék. – suttogta a fülembe, közben a hajamat cirógatta. Mormogtam valamit nemtetszésem jeléül, és megfordultam, hogy háttal lehessek Castielnek.

Pár másodpercig mozdulatlanul feküdtünk egymás mellett, aztán vöröske megragadta a combomat, és magára húzott. A meglepettségtől egyből felpattant a szemem, és Castiellel néztem szembe, ahogyan elővillantja fehér fogsorát.

- Ez gonosz volt. – mondtam neki sértődött arckifejezéssel.

- Úgy gondolod? – húzta ravasz mosolyra a száját, és nekem már rossz előérzetem volt. Viszont vöröske nem csinált semmit – jobban mondva semmi hirtelen mozdulatot. Csak végigsimította a combomat, egészen a fenekemig, majd a hátamat simogatta. Kirázott a hideg az érintésétől.

- Most próbálsz kiengesztelni? – húztam fel a szemöldököm, majd odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de ő elkapta a fejét, és lelökött magáról. Meglepve néztem fel rá, ahogy feláll és magára kap egy pólót.

- Nem. – fordult meg vigyorogva – Csak fel akartalak kelteni. – mondta, azzal megfogta a lábam, és elhúzott az ágy széléig – Apádék el akarnak menni egy étterembe, és van kb. fél órád elkészülni. – hajolt hozzám közelebb, hogy megcsókoljon.

- És ezt csak most mondod? – pattantam fel hirtelen, és csak akkor jöttem rá, hogy nem kéne ilyen féle mozdulatokat tennem, ha nem akarom, hogy a kezem megint megfájduljon.

Még aznap este elmentünk a kórházba, családostul, és meglepően gyorsan sorra kerültem. A doki megállapította, hogy a kezem nincs eltörve, csak megrepedt. Nem tudom, ez mennyivel jobb, de mindenki megkönnyebbült a hír hallatára, csak én meg Castiel nem. Szóval ha nincs benne a dologban a csonttörés, akkor már nem is lehet semmi gáz, igaz? Ezt máig se értem, elvégre nekem annyira fáj néha a karom, mintha el lenne törve.

Felálltam és elindultam a bőröndöm felé, hogy keressek valami ruhát magamnak. Nem volt egyszerű fél kézzel kotorászni, és amikor megtaláltam a kék egybe ruhámat, aminek hosszú ujja van, egyszerre örültem meg és fehéredtem le. Elvégre ez volt az egyik kedvencem, de nem tudom, hogy fogom felvenni a ruhát a bekötözött karomra. Nem volt begipszelve – hála Istennek – de a géz amit rátekertek és a vas elég vastag volt még így is, szóval az öltözködés minden reggel nagy galibát okozott.

Pár perc múlva a kék ruhám alá húztam fel a fekete harisnyámat. Castiel furcsán nézett rám, nem tudom azért-e hogy fekete harisnyát veszek fel, vagy hogy nem azt vettem fel elsőnek. Én magam se értettem miért a ruha után próbálom magamra aggatni. Egyébként Castielnek meg van az a sajátos dolga, hogy végignézi ahogy felöltözök – most még inkább szórakoztatónak találta, mivel a kezem miatt nem ment túl zökkenőmentesen. És igen, a harisnyával is megküzdöttem, de a vádlimnál totál el volt csavarodva. Kb. a térdemig bírtam felhúzni, majd utána feladtam és felegyenesedtem. Kétségbeesetten néztem Castielre, aki jót mulatott rajtam. Felhúztam a szemöldököm, mire felpattant az ágyról és odajött hozzám.

- Segítek, na. – röhögött – Csak ne ficánkolj.

Felsóhajtottam, és hagytam, hogy Castiel elforgassa a lábamnál a harisnyát. Belegondoltam, milyen vicces látvány lehetünk egy kívülállónak, és hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy nem tudok egyedül felöltözni. Éppen lenéztem, amikor vöröske elkezdte feljebb hámozni rajtam a vékony ruhadarabot, majd egészen a derekamig felhúzta, utána megigazgatta a ruhámat, és végigmért. Arcán mosoly bujkált.

- Köszönöm. – mondtam zavaromban, mert nem voltam hozzászokva ehhez a bizarr helyzethez, hogy Castiel öltöztessen fel.

- Na menj készülj el, én lent megvárlak. – bökte meg a homlokom, majd mosolyogva kiment a szobából. Mikor becsukódott utána az ajtó, egyből megigazítottam a harisnyámat, csak hogy legyen benne az én kezem is.

10 perc múlva kivasalt hajjal és füstös szemekkel sétáltam le a magas sarkúmban. Mikor leértem apa büszkén végigmért.

- Kész nő lettél! – mondta meghatottan, én pedig nevetve megforgattam a szemeim.

- Ne kezdd el ezt a klisét, légy szíves. – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Az ember már meg se dicsérheti a lányát. – rázta ő is a fejét.

- Készen vagytok? – viharzott ki a lenti fürdőből Rita, egy 15 centis magas sarkúban, és egy fehér koktélruhában. Nem nagyon foglalkozott vele, hogy kint rohadt hideg van, és befagy majd a feneke. Hosszú szőke haját ő is kivasalta, és erős vörös rúzst kent az ajkaira. Ha egy buliba ment volna, valamikor nyár közepén, még elfogadható lenne a kinézete. Apával pár percig beszélgettek, én pedig Castielt kerestem a szememmel. Aztán megláttam, ahogyan kisétál a nappaliból, két oldalán két lánnyal. Nem foglalkoztam velük, csak az tűnt fel, hogy vöröske mennyire eszméletlenül szexi öltönyben, nyakkendővel, és felkötött hajjal. Valószínűleg elbambultam, mert Castiel időközben megérkezett, rám mosolygott sejtelmesen, majd leemelte az akasztóról a fekete bélelt blézeremet, és felém nyújtotta. Megfordultam, és beledugtam a kezem az egyik ujjába. Ő felhúzta rá a blézert, közben gyengéden végigsimítva a karomon, amitől a hideg kezdett futkosni a hátamon, de közben pedig elöntött a forróság, itt-ott. Ezt megismételte a másik kezemmel is, majd megfogta a hajamat, ami beszorult a blézer és a hátam közé, és gyengéden kihúzta, közben hüvelykujjával megcirógatva a nyakamat. Nagyot kellett nyelnem, hogy elrejtsem az előtörő sóhajomat, amit az érintése okozott. Megfordultam és azt kívántam, hogy ez az érzés soha ne múljon el. Mikor felnéztem rá, két szürke szempár fogadott, ami most egyenesen a bensőmig hatolt, ahogy a szemembe nézett. Éreztem, hogy elönt a pír. Ebben a pillanatban, csak én és Castiel voltunk, a mi saját világunkban, egy kis buborékban, a világtól és mindenkitől messze, ketten. Már éppen átléptem volna azt a kevés helyet ami köztünk van, mikor valaki megfogta a vállam. Egyből eltűnt az a varázslatos érzés, és kissé ijedve néztem hátra Deborah-ra.

- Indulhatunk? – kérdezte kedvesen.

Pár pillanatig meredten bámultam rá, majd feleszméltem.

- Öö, persze! – ráztam meg egy aprót a fejem, és elmosolyodtam.

Deborah belekarolt az ép kezembe, és kivezetett a házból, közben megdicsérve a sminkem és a ruhám. Castiel szorosan mögöttünk jött, és éreztem a tekintetét a hátamon.

Mikor kiértünk kénytelenek voltunk ketté válni, ugyanis nem fértünk el egy kocsiban. Így Castiel vezette a másikat, mi pedig beültünk hátra Deborah-val. Lányos dolgokról fecsegtünk egész úton, és az hallgattuk, Deb mennyire odavan egy híres színészért, akiről én még életemben nem hallottam. Róla áradozott egész úton, ami legalább fél óra volt. Az út közben Castiellel lopott pillantásokat vetettünk a tükrön keresztül, nyugtázva, hogy Deb egy kicsit bolond, de attól még nagyon szeretnivaló.

Mikor megérkeztünk az étterem előtt, egy egyenruhába öltözött elegáns fiú pattant oda hozzánk, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Utána rögtön Castielhez ment, de ő már rég kint állt, és odadobta a fiúnak a kocsit, hogy parkolja le. Elismerően bólintottam, elvégre ilyet még csak filmekben láttam, és nem hittem, hogy valaha átélem.

- Apáék hol vannak? – néztem körül az elegáns étterem előtt, aztán megakadt a szemem egy szőke kislányon. Naomi ibolyaszínű ruhájában pörgött és ugrált, a hajába pedig gyengéden belekapott a szél. Elmosolyodtam, és belegondoltam, mennyire egyszerű még az ő élete. Persze az enyémmel sem volt semmi bajom, senkivel se cseréltem volna el.

Fél óra múlva a pincér eltávozott, mihelyt felvette a rendelésünket. Én töltött csirkemell filét rendeltem, krumplival és paradicsomsalátával. A többiekre nem figyeltem, csak azt tudtam, hogy vöröske valami sertésbordát, Rita meg kacsamájat rendelt. Csöndben ültem a helyemen, nézelődtem az elegáns étteremben. Fantasztikusan nézett ki. Ki volt dekorálva, kimutatva, hogy van pénzük ilyesmire, de nem volt se giccses, se sznob. Az asztaloknál egytől-egyig ültek, a férfiak öltönyben, a nők meg ilyen-olyan drága ruhákban, gyöngynyaklánccal a nyakukon. Hirtelen elfogott az irigység, hogy valaki ezt minden nap megengedheti magának.

Az elmélkedésemből egy, az asztal alatti láb zavart meg. Felnéztem, hogy ki bökhetett meg, amikor Deborah-val találkozott a tekintetem. Sejtelmesen mosolygott, én pedig kérdőn felhúztam a szemöldököm. Fejével a mosdó felé intett, én pedig még mindig zavartan figyeltem, ahogyan feláll.

- Kimegyek a mosdóba. – mondta, majd megigazította a szoknyáját – Rebi, elkísérsz? – nézett rám kifejezésteljesen.

Pár pillanatig rábámultam.

- Őő, persze. – álltam fel én is, közben Castiellel találkozott a tekintetünk. Kérdőn nézett rám, én pedig kérdőn néztem vissza rá.

Deb máris elindult a mosdó irányába, nekem meg gyorsan utána kellett tipegnem. Hátulról volt időm megszemlélni fekete ruháját, aminek a háta végig csipkés volt, egészen a derekáig, láttatva csupasz sápadt bőrét. Hirtelen megirigyeltem az alakját. Sajnos a tetkója nem látszott a ruha ujjától, csak az egyik madár szárnya.

Mikor beértünk a fürdőbe, Deb megállt a tükör előtt és megigazgatta a sminkjét. Kérdőn néztem rá pár percig, majd felsóhajtottam.  Deb a tükrön keresztül mosolygott rám.

 - Gondolom – kezdett bele, majd megfordult, hogy szembe nézhessen velem – nálatok Magyarországon is vannak bulik. – vigyorodott el.

Értetlenül néztem rá.

- Vannak, persze.

- Házibuli? Szórakozóhely? Vagy esetleg esti iszogatások valakinél? – kérdezte kíváncsian.

- Nos, mikor mi. - mondtam, belegondolva, hogy a felsoroltak közül mindegyiket meg szoktuk ejteni időnként.

- Hát itt házibulik vannak. – lépett hozzám közelebb – És ma este a suli legjobb arca tart egyet, ahova mi is hivatalosak vagyunk. – vigyorgott.

Meglepve néztem rá.

- Nem hiszem hogy apa elengedne – ráncoltam a szemöldököm.

- Ah, ugyan. – forgatta a szemeit – Apád olyan mint egy macska. Amíg megkapja amit akar, addig nem fog piszkálni. – mondta ravaszul.

- És mi az amit az apám akar? – rémültem meg.

- Hogy benyaljunk neki. – kacsintott rám, majd kiindult a mosdóból, én pedig utána. Mikor beértem megkérdeztem, hogyan tudnék benyalni a saját apámnak.

- Egyszerű. – állt meg, majd körbenézett – Dicsérd meg a haját, az öltönyét, a kölniét, stb. és máris a te embered lesz. – indult el újra.

Még kérdeztem volna pár dolgot, de pont odaértünk az asztalhoz. Gondolkozva ültem le a helyemre, Castiel mellé. Megigazgattam a ruhámat és baljós tekintettel pillantottam fel Deb-re. Ő csak rám kacsintott, majd megköszörülte a torkát.

- Apa? – nézett rá kedvesen, engem pedig meglepett, hogy az apjának hívja. Bár miért ne tenné, elvégre már egy ideje együtt élnek, de akkor is. Fura volt.

- Igen kedvesem? – fordult hozzá, elővillantva Hollywoodi mosolyát.

- Milyen kölnit használsz? – kérdezte jámboran, majd közelebb hajolt – Eszméletlen illata van, és az egyik barátomnak most lesz a születésnapja. Biztos örülne, ha olyat kapna tőlem, mint amilyen neked van. – mosolygott szélesebben.

Ámultan figyeltem, ahogyan Apa arckifejezése megváltozik. Enyhén elöntötte a pír, majd egy szégyenlős mosoly kíséretében elmondta a nevét annak az izének amit használ. Nem értettem mit mondott, valamit franciául motyogott, de úgy látszott Deb tökéletesen felfogta.

- Óh, értem! – húzta ki magát – Köszönöm. Már azt hittem sose találom meg a megfelelő ajándékot.

- Ó, bármikor szívesen segítek drágám. – kortyolt bele apa büszkén a borába, majd visszafordult Ritához, és elmélyedtek egy nem túl érdekesnek tűnő beszélgetésbe. Elismerősen Deborah-ra pillantottam, aki kacsintott egyet, majd apa felé bökött hogy én jövök. Nagyot nyeltem, és el kezdtem gondolkozni, mivel rukkolhatnék elő. Aztán eszembe ötlött. Még a minap az újságban láttam apámat az egyik oldalon, egy felsorolásban, miszerint "Kik működtetik legjobban a cégüket, és miként? Most megtudhatja!". Elég rossz címet választottak neki, és az interjúban sem hangzott el semmi érdekes vagy hasznos dolog. Viszont apám benne volt, egy külön képpel, amin bambán vigyorog a kamerába, eljátszva hogy az egész így teljesen rendben van.

Éppen jött a pincér, meghozva az ételt amit rendeltünk. Végre elhallgatott Rita is, így mikor a pincér elment alkalmam nyílt megemlíteni neki a cikket.

- Képzeld apa! – kezdtem bele, miközben kezembe vettem a villát és a kést – Láttalak egy magazinban. – mosolyogtam rá bután, mire ő kihúzta magát ültében.

- Így van, benne voltam. Külön felhívtak, hogy lennék-e hajlandó részt venni egy interjún. Szerencséjükre be tudtam szorítani a naptáramba. – mondta fontoskodva, itt pedig hárman akartuk visszafojtani a nevetésünket; én Castiel és Deborah.

- Elolvastam. Az összes ember közül te voltál a legjobb. – villantottam rá egy bájos mosolyt – És az a kép! – sóhajtottam fel – Esküszöm, mintha csak a bátyám lennél. – nevettem fel, mire ő is felkacagott.

- Na, szépen néznénk ki, nem de bár? – pirult el megint, majd elkezdett beszélni a cégének egy fontosabb ügyéről, és hogy mekkora bevétel származhat belőle, stb. Én itt már rég nem figyeltem, helyette tekintetem Deborah elismerő arcán pihent, aki tényleg úgy nézett rám mintha megváltottam volna a világot. Vagy legalábbis megtettem valamit amit soha nem nézett volna ki belőlem.

Majd ránéztem Castielre. Értetlenül felhúzott szemöldökkel méregetett minket, én pedig eltátogtam neki, hogy majd elmondom, mire furcsa grimaszt vágott, és inkább fojtatta az evést. Elhúztam a számat. Rá nem is gondoltam izgalmamban. Mi van, ha nem is akar jönni?

Vagy másfél órával később már a rosszullét kerülgetett, mikor kisétáltunk az étteremből. A karom is megfájdult attól, ahogy folyton mozgattam, bár ez hülyeségnek tűnhet, de tényleg. Komolyan megfájdult. A fejem is elkezdett sajogni, fáradt is voltam hirtelen. Mit nem tesz az emberrel ha degeszre kajálja magát? Hát erre biztosan nem számítottam. Egyébként a kaja fantasztikus volt, de tényleg. Megérte a pénzét.

- Na mi legyen? – jött oda hozzám Deb, de az arcán neki is furcsa arckifejezés ült. Mintha kicsit zöldebb árnyalatú is lett volna.

- Hát nem tudom. – nyögtem fel és megfogtam a hasam – Azt hiszem én kihagyom ezt a bulit. – húztam el a számat.

- Oh, Istenem, de reméltem, hogy ezt mondod! – nyögött fel ő is – Nem megyünk inni,viszont valahova akkor is el foglak rángatni.

- Hova? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.

- Gondolom láttad már a tetkót a vállamon. – mosolyodott el.

- Hm, igen. – mondtam, felidézve a madarakból álló tetkót a vállán – Nagyon szép. – dicsértem meg.

- Igen, tudom. – vigyorodott el.

- És hogy jön ez ide? – kérdeztem értetlenül.

- Ez egyszerű. – vigyorgott rám – Neked is lesz egy.

41. fejezet - Londoni kiruccanás

Kedves olvasók! :D Azt hiszem ezt a részt már ideje volt hoznom, mert szinte egy hónapja nem volt új. Nos igen, Angliában voltam 12 napot, megfordulva Belgiumban és Franciában is. :D Nem akarok dicsekedni, ezért nem említem meg, hogy voltam Londonban és Párizsban is :3. Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy végre valahára befejeztem ezt a fejezetet. Nem az volt a baj, hogy nem volt ihlet. Most nem. Most az volt a probléma, hogy túl sok volt. Három napig találgattam, és változtatgattam, mire végre elnyerte eredeti formáját ez a rész, és most tettre készen áll szembe veletek, hogy elolvassátok:D Remélem tetszeni fog! :)

December 22.

- Vigyázz magadra! – ölelt meg szorosan anya, közben próbálta kipislogni szeméből a könnyeket.

- Ígérem. – pusziltam meg, de közben azt ordítottam magamban, hogy bár ne engedett volna el.

Mikor apa felhívott – amit egyébként egy hónapban maximum kétszer ejt meg – közölte velem, hogy két hónappal ezelőtt elköltöztek Londonba. Teljesen lehidaltam, aztán kizökkenve a döbbenetemből, dühös lettem. Miért nem szólt nekem? Londonba költözött? Te jó Isten. Te jó Isten! LONDONBA! Sőt, még anya se vette a fáradtságot, hogy szóljon, elvileg azt gondolta, jobb ha nem tőle tudom meg. Persze.

 Igazság szerint annyira nem bánom, hogy elment, inkább Bálint fog hiányozni Debrecenből. De nem ez volt a legrosszabb az egészben. Mellékesen azt is hozzátette, hogy éppen HÁZASODNI készül, valami Rita nevű, negyvenes nővel, akinek van két lánya. Hát jó. Oké, elviselem, elvégre megérdemli, hogy boldog legyen, nem? Én csak annyit akartam, hogy hagyjon ki a mézes-mázos életéből az új feleségével meg az új csemetéivel. De természetesen ez a kívánságom se talált fülekre, mert rögtön nekikezdett, hogy el kell mennem hozzájuk Karácsonyra. Rögtön elkezdtem tiltakozni, de azt monda, anyával már megbeszélte, muszáj mennem, mert már a jegy is meg van. És itt lecsaptam a telefont, aztán többet nem is hívtam. Anyát árulónak tituláltam, és a végletekig haragudtam rá, az első egy-két napban még hozzá se szóltam. De ahogy mindig, most is alább hagyott a haragom, mert megsajnáltam a két kiskutya szemei miatt. Csak egyetlen jó dolog volt az egészben. Hogy elvihettem magammal Castielt.

- Mennünk kell. – szólalt hát meg mögöttem, és felvette az egyik utazó táskát a vállára, másik kezével pedig a kezem után nyúlt. Elléptem anyától, és megfogtam Castiel kezét.

- Szia anya! – mosolyogtam rá kedvetlenül.

- Szólj, ha megérkeztetek! – kiabált utánunk.

- Úgy lesz! – szóltam vissza neki, aztán komor arccal elindultam felfelé a repülőre.

Mikor felértünk, elfoglaltuk a kijelölt helyünket, majd letelepedve a kényelmetlen ülésekbe, próbáltunk ellazulni. Na jó, annyira nem volt kényelmetlen, de annyira dacosan akartam otthon maradni, hogy már mindenben a rosszat láttam. Sóhajtottam. Megfogtam Castiel kezét, és rámosolyogtam, de a keze izzadt volt és hideg, arca pedig falfehér. Szemét lecsukva döntötte hátra a fejét az ülésnek, és nyelt egy nagyot. Szegény szörnyen nézett ki. Csak nem…?

- Castiel. – mondtam kedvesen, és megszorítottam a kezét. Visszaszorította, és úgy válaszolt, hogy nem nyitotta ki a szemét.

- Igen? – mondta rekedt hangon.

- Csak nem… - kezdtem bele – Csak nem félsz a magasban? – kérdeztem meg, és próbáltam gyengéden, de annyira abszurdnak tűnt a gondolat, hogy Castiel bármitől is féljen, hogy a hangomban csengett egy kis jó kedv.

Castiel felsóhajtott.

- Jól vagyok. – nyitotta ki a szemét, és mosolygott rám. Mosolya halvány volt, és az arca színe is kezdett elzöldülni.

- Szólj, ha tehetek valamit. – ráncoltam a szemöldököm, és minden jókedv elillant belőlem.

- Altass el. – fordította felém az arcát, és úgy dőlt megint neki az ülésnek – Vagy tereld el a figyelmemet. – suttogta.

- Hm… - kezdtem el gondolkozni, majd megpillantottam Castiel nyakát, amin most tisztán kivehető volt az Ádám-csutkája, haja pedig a nyakához ragadt az izzadságtól. Szerencsére leghátul ültünk, így volt merszem felállni, majd beleülni az ölébe. Meglepetten pillantott fel, de amint kinyitotta a szemét, megcsókoltam. Próbáltam nem nevetni, annyira izgatott voltam, hogy valaki esetleg megláthat. Pedig csak csókolóztunk. Ajka először merev volt, aztán egyre puhább, majd a végén már ő csókolt engem hevesen. Akaratlanul is beletúrtam a hajába, ami most a kelleténél hosszabb volt egy kicsit, de ez csak szexibbé tette. Ő megfogta a derekamat, és ahol az ingem felgyűrődött, éreztem hideg ujjainak tapintását. Érintése után égni kezdett a bőröm, közben pedig kirázott a hideg. Elhúzódtam tőle, mert egy hang megszólalt felettünk. Arra kért, hogy kapcsoljuk be az öveinket a felszállás miatt, meg a hasonló fontos dolgok. Miután minden csat a helyére került, megfogtam Castiel kezét és megszorítottam. Rám nézett, aztán kivillantotta tökéletes fogsorát. Talán csak annyi baj volt vele, hogy az egyik metszőfogából letört egy apró darab. Azt mondta, egy verekedésnél szerezte – és erre felettébb büszke volt.

Az út végén elernyedt lábakkal kászálódtunk le a gépről, Castielből pedig akarva-akaratlanul is kicsúszott egy megkönnyebbült nyögés. Nyújtózkodtam egyet, majd elindultunk a csomagjainkért.

- Na, nem is volt olyan rossz! – mondtam neki lelkesen.

- Nem, annyira tényleg nem. – húzta el a száját komoran, és nem szándékozott többet erről a témáról beszélni. Helyette megragadta hatalmas bőröndömet – amit igen, kb. csak egy hétre hoztam - majd a kezemet is megfogva elindultunk kifelé a reptérről.

- Szerinted már itt… - kezdtem bele, majd egy hangos dudaszó szakított félbe. Odakaptam a fejem a hang irányába, és apámat láttam meg kiszállni egy vadonatúj kocsiból. Ha jól láttam Ford volt. És a legjobb tudomásom szerint Ford Focus. Nem tudom, apám honnan szerzett ennyi pénzt, de az tuti, hogy nem tisztességes úton. Legalábbis nem akartam elhinni. Elvégre sose volt egy szegény ember – Debrecen legjobb környékén lakott, egy háromemeletes, kétgarázsos és egy medencés házban – egyedül persze. De ez akkor is meglepett. Megigézve indultam el a fehér, csillogó autó felé, majd megtorpanva előtte, ránéztem apámra. Mint aki most jött Miamiból. Napbarnított bőr, ami tuti mesterséges, belőtt őszülő haj, egy újnak tűnő Digel öltöny – amit onnan tudok, hogy mikor apám lehajolt a bőröndömért, beláttam a nyakába és oda volt írva – egy pár fekete – és undorító – lakkcipő, és egy pilótaszemüveg, amit éppen ebben a pillanatban rántott le a fejéről, és csúsztatott be a zsebébe. Ez közel sem volt olyan menő mint ahogyan David Caruso csinálja a CSI Miami helyszínelőkben. Az egész apám mű volt.

- Rebeka! – mondta lelkesen, majd fél kézzel magához húzott és úgy ölelt meg, mintha minden apró rezzenéstől széthullanék.

- Szia apa! – mosolyodtam el, de legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Na és hogy vagy? – kérdezte olyan hangon, mint akiből éppen kiszorítják a szuszt. Éppen akkor tette be az új kocsijába a bőröndöket. Úgy látszik, még sincs olyan jó formában, mint amilyennek beállítja magát.

- Megvagyok, köszi. – feleltem feszült hangon, és direkt nem kérdeztem meg, mi újság vele. Nem érdekelt. Biztosan jól megvan az új családjával és a giccses életével – Londonban mellesleg.

Miután lecsukta a tetejét a kocsinak, odafordult Castielhez és röpke öt másodperc alatt végigmérte. Próbáltam elfojtani a mosolyom, miközben meghökkent arcát láttam. Castiel nem az a fajta fiú volt, akihez apám odakívánt volna. Vörös haja kuszán a szemébe lógott, komor arckifejezése ellenszenves volt, fekete dzsekije alatt egy metálbanda énekesének képe vicsorgott vissza az emberre, fekete farmerja szűk alját pedig egy acélbetétes bakancs takarta el. Kezét lazán a zsebébe vágta és úgy méregette apámat. Majdnem elnevettem magamat.

Apa megköszörülte a torkát.

- Üdv! – nyújtotta felé a kezét.

- Örvendek. – húzta gunyoros mosolyra ajkait Castiel, majd megfogta a felkínált kezet és megrázta. Apa elfehéredett miközben kezet fogtak. Vöröske talán túl erősen szorította meg a kezét – ami valószínűleg nem volt az – csak az én gyenge apám karja nem bírta elviselni. Vagy Castielnek tényleg nem jött be az én sznob, politikusra emlékeztető apám.

Miután elengedték egymás kezét, apa zavart mosollyal motyogott valami olyasmit, hogy szálljunk be a kocsiba. Castiellel egymásra néztünk, és mosolyogva bevágódtunk a hátsó ülésre. Megdöbbenve vettem észre, hogy valaki ül az elülső helyen – az én helyemen – és a tükörben szájfényezi a más így is abban úszó száját. Miután végzett, párszor összeszorította a száját, aztán nagy cuppanással abbahagyta és hangosan felnevetett. Kirázott tőle a hideg. Platinaszőke haja még ülve is a dereka alá ért, manikűrözött franciakörme pedig kiszúrták a szememet. Talán az volt az egyetlen szép rajta. Ránéztem az én – félig már lekopott – feketével kifestett körmeimre és feltettem magamban a kérdést, hogy én miért nem manikűröztettem még. Aztán ezt a gondolatot abban a pillanatban elhessegettem. Tekintetem visszatért a nőre – Ritára – a rövid és szűk, rikítóan fehér ruhájára, a bolyhos babarózsaszín pulcsijára – ami tuti nem az volt, akkor viszont ötletem sincs mi – majd végignéztem hosszú, szolizott lábain, aminek a végén egy hatalmas sarkú – tűsarkú – cipőéktelenkedett.

- Mi tartott eddig drágám? – fordult oda apámhoz, a hangjától pedig kirázott a hideg. Azt hittem ilyen ember csak a kertvárosi sorozatokban szerepel. Nos, most már tudom, hogy tévedtem. Apa meghunyászkodva pillantott rá, majd megszólalt mézes-mázos hangon.

- Ne haragudj szívem. – hajolt oda hozzá – Sok volt a cuccuk a gyerekeknek. – mondta azzal nyomott egy csókot a nő szájára. Undorodva hőköltem hátra.

- Ah, a gyerekek. – mondta fura hangsúllyal, amitől megint csak kirázott a hideg – Mindig a baj van velük. – sóhajtott fel elégedetlenül, aztán feltette a fejére a fél arcát kitakaró, fehér keretes napszemüveget. Undorral néztem végig megint rajta, majd Castiellel egymásra pillantva próbáltunk nem hangosan nevetni.

Negyven perc múlva apám leparkolt egy hatalmas, háromemeletes téglaépület előtt. Az ajtóhoz egy keskeny lépcső vezetett, és be volt süllyesztve a falba, egészen mélyen. A korlátok végén pedig két fehér oszlop tartotta meg a tetőt. Elámulva néztem végig az utcán – minden ház így nézett ki, végtelenig húzódó téglaépületek, virágokkal díszített ablakok, és a kiálló lépcsők. Elmosolyodtam. Egyszer angol civil órán a tanár mutatott képeket Londonról – hogy milyen házakat építettek a 20. században az előkelő emberek. Azt is elmondta, ilyen házat szerezni, ilyen közel a belvároshoz nem éppen olcsó mulatság. Sőt.

Szemem visszakalandozott a házhoz, majd felemeltem a tekintetem és végigmértem a tetejét is. Nagy ablakok mögött fehér függönyök takarták el a ház belsejét. Maga az épület nem volt széles, éppen csak 5-6 méter, és a házak között nem volt egy apró résnyi hely sem. Castiel füttyentett mellettem.

- Amikor legutóbb itt voltam, ezek ugyanúgy néztek ki. De még így is lenyűgöznek. – mondta egy halvány fél mosollyal az arcán.

- Várj! – néztem rá döbbenten – Te már voltál Londonban? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Ja, párszor. – nézett rám olyan természetes arckifejezéssel, mintha ez tök átlagos dolog lenne. Bár ha jobban belegondoltam, Castiel egy kő gazdag család sarja – nem csodálom, ha néha csak kedvtelésből leugrottak Anglia legszebb városába.

Elismerősen biccentettem felé, majd követtem apámat felfelé a lépcsőn. Elővette a kulcsát a márkás öltönyéből, és egy kis szerencsétlenkedés után sikerült kitárnia az ajtót előttünk. Megfordult és megfogta a legnehezebbnek tűnő csomagomat.

- A legfelső emeleten lesztek. – tette hozzá – Sajnos csak egy vendégszobánk van, így együtt kell majd lennetek. – mondta, és nem úgy hangzott, mint aki repesett az örömtől. Huncut mosolyra húztam a számat. Mennyit törhette a fejét ezen a megoldatlan problémán.

- Nekünk jó. – mondtam egyszerűen, hogy fokozzam a kínlódásait. Akármennyire nem viselkedett úgy mint az apám, azért mindig is meg akart tartani a régi, copfos, aranyos kislányának. Nem igazán tudta megemészteni, hogy Castiellel vagyok. Vagy, hogy bárki mással.

Mormogott valamit, majd nagy nehezen felküzdötte magát a lépcsőkön. Bentről jóval tágasabbnak hatott a ház – nagy konyhával és tág nappalival. És sokkal hosszabb is volt, mint én azt gondoltam. Mikor felértünk a szobánkhoz, apám bedobta a bőröndömet a szobába és kifújta magát.

Pakoljatok ki, aztán lent találkozunk, oké? – kérdezte még mindig lihegve, habár próbálta eltusolni.

- Rendben. – mondtam szórakozottan, aztán figyeltem, ahogyan apa kimegy a szobából, hátrahagyva engem és Castielt. Becsuktam utána az ajtót.

- Nos. – tettem csípőre a kezem – Londonban vagyunk. – mosolyodtam el és felemeltem a tekintetem a bőröndökről, Castiel szemébe.

- Nos, igen. – ajándékozott meg az egyik legszívdöglesztőbb mosolyával.

- Ideje kipakolni. – fordultam el, hogy ne lássa piros arcomat.

- Nekem vannak jobb ötleteim is. – lépett hozzám közelebb, és megfogva a derekamat, magához húzott – Azaz csak egy. – suttogta a nyakamba, majd gyengéden beleharapott. Kirázott a hideg. Eltoltam magamtól, majd megfogva az állát gyengéden megcsókoltam.

Húsz perc múlva nevetve löktem le magamról az ágyon.

- Most már tényleg ideje lenne kipakolni. – mondtam mély levegőt véve, de a szívem nem akarta abbahagyni a heves dobogást.

Miután nagyjából elrendeztük a dolgainkat, kézen fogva baktattunk le a lépcsőn. Hirtelen nem tudtam merre forduljak, majd a leghangosabb hang irányába kezdtem el menni, magam után húzva Castielt. A nappaliban egy barna hajú, nagy mellű, tetováltatott lány nézte az MTV-t.

- Szia! – köszöntöttem, mire felénk fordította a fejét, és ránk szegezte vakítóan kék szemét.

- Helló. – tette hozzá, majd szélesen elvigyorodott és feltápászkodott – Biztosan te vagy Rebeka. – fogta meg a vállam és nyomott az arcomra két puszit.

- Csak Rebi. – mondtam zavartan és éreztem, hogy elöntött a pír – Te pedig…?

- Deborah. – fejezte be a mondatot helyettem és elővillantotta a fehér fogsorát – A barátod pedig Castiel, ha jól tudom.

Vöröske csak ráncolta a szemöldökét, én pedig meglepetten válaszoltam.

- Igen.

- Hát akkor remélem, jól fogtok itt szórakozni! – mondta gyorsan és észrevettem a halvány akcentusát a beszédében.

- Itt születtél Londonban? – csúszott ki a számon a kérdés, utána pedig meghunyászkodva vártam a válaszát. Kedvesen rám mosolygott.

- Nem, Budapesten születtem. – mondta – Aztán költöztünk Londonba anyámmal és a hugommal. Utána pedig 13 évesen Debrecenbe. Most pedig – tárta szét a karjait – megint itt vagyok. – nevetett fel, de kihallottam belőle a keserűséget. Hirtelen szánalmat éreztem utána. Nm lehet jó ennyit költözni.

- Ne sajnálj. – mondta mosollyal a száján, mintha kitalálta volna, mire gondolok – London csodálatos hely, imádok itt élni. Örülök, hogy eljöttünk Debrecenből. – ült vissza megint a kanapéra.

Úgy tűnt nem igazán akar többet beszélni, így Castiellel egymásra néztünk, majd kihátráltunk a szobából. A konyhából már finom illatok csapták meg az orrunkat – makaróni, ha jól sejtem. Milyen elavult. Miért hiszi azt minden felnőtt, hogy ezzel meg lehet fogni a gyerekeket?

Fél óra múlva elégedetten tettem le a villámat az üres tányérra, és kedvem lett volna lenyalni róla a maradék szaftot. Isteni volt. Tudtam, hogy apám nem tud főzni, így ez csak Rita lehetett. Máris jobban kedveltem.

- Ez nagyon finom volt Rita. – jegyeztem meg egy önelégült mosollyal – mint egy jóllakott majom.

- Ó drágám, ez nem az én érdemem. – nevetett fel hisztérikusan, mire megint visszatért az ellenszenvesség iránta. Arcomról lekerült a mosoly, helyette értetlenség vette át a helyét.

- Én voltam. – mondta halkan a Rita mellett ülő kislány. Naomi, ha jól emlékszek. Most, hogy jobban megnéztem, nem is tűnt olyan kicsinek – legalább 13-14 éves lehetett.

- Így tudsz főzni? – szaladt fel a szemöldököm. Castiel is döbbenten méregette a szőke kislányt. Az anyjával ellentétben, ő természetes szőke volt, fürtjei pedig loknisan hullottak a vállára. Felnézett rám kedves kék szemével és mosolyogva megvonta a vállát. Éreztem, hogy vele nagyon jóba leszek.

A nő – Rita, de nem volt kedvem így hívni – büszkén mosolyodott el. Mintha az ő érdeme lenne. Bár ki tudja, lehet ő tanította meg főzni, hogy annál kevesebb dolga legyen.

Miután mindenki végzett, összeszedtük a tányérokat és beraktuk őket a mosogatógépbe. Hirtelen nagyon megörültem, hogy ilyen is van a házban, végignézve az üres tányérokon. Miközben bementünk a nappaliba a vacsorán gondolkoztam. Egész kellemes volt – engem is és Castielt is kérdezgették, őszinte érdeklődéssel, és hagytak minket beszélni. Apa szeme pedig mindig felcsillant mikor a nőre nézett. Örültem hogy boldog, de nem értettem, hogy bír egy ilyen nő mellett meglenni. Leültem az üvegasztal mellé a fehér pamutszőnyegre és akaratlanul is végigsimítottam rajta a kezemmel. Olyan puha volt! Hirtelen megfordul a fejemben, hogy meglógok vele.

- Nos akkor… - állt meg felettünk Naomi egy monopoli társasjátékkal, és mikor látta, hogy mindenki elhelyezkedett letette a dobozt az asztalra, és ő maga is leült – Kezdjünk el játszani.

- Én leszek a lilával! – kapta ki a dobozból Deborah a lila bábut és diadalittasan a markába zárta.

- Igen, tudjuk. – forgatta a szemét Naoimi, aztán felsikoltott mikor Deborah arcon találta az egyik díszpárnával. Nevetve egymásra néztek és osztották tovább a bábukat közöttünk. Hirtelen megirigyeltem őket. Mindig is akartam egy testvért. Akivel hülyülhetek, aki megnevetett, aki felidegesít, akire számíthatok. Ki tudja, talán Józsi és anya elintézi a kistesót. Erre a gondolatra felcsillant a szemem.

- Melyiket szeretnéd? – tartotta felém a ét bábut Naomi, mert már csak mi maradtunk.

- Nekem mindegy. – mosolyogtam rá.

- Nem-nem! – rázta meg a fejét – A vendég választ.

Mosolyogva sóhajtottam és elvettem a fehéret. Naominak maradt a halványkék.

- Igen! – kiáltottam fel, amikor már a hetedik alkalommal dobtam hatost – Ééééés… - lépkedtem a táblán a bábummal – Nyertem! – nevettem fel.

Mindenki elismerően kezdett el tapsolni, Deborah pedig adott egy pacsit. Naomi először lebiggyesztette a száját és könnyek szöktek a szemébe. Majdnem nyert, már csak három lépés választotta el. Rögtön elhallgattam és próbáltam gyengéden megérinteni a karját.

- Hé, legközelebb te… - mondtam gyengéden, amikor nem bírta tovább és hangosan felnevetett. Hasát fogva dőlt hátra a szőnyegen.

- Bevetted! – mondta fuldokolva. Gonoszan összeszorítottam a szemem és megragadtam a lábát. Elkezdtem csiklandozni, mire rúg-kapálva, visítva próbált szabadulni. Végül már könnyes szemmel fogtam és csikiztem volna meg utoljára, mikor egy párna talált arcon.

- Hagyjad csak a húgomat! – mondta Deborah látszólag dühösen, aztán ő is felnevetett és még egy párnát nekem vágott. Én tettre készen felpattantam és egy csatakiáltással megfogtam az ellendített párnát, és azzal az erővel neki is vágtam Deborah fejének. Sikoltva vágódott be a mögötte lévő fotelba.

Hitetlenkedve emelte fel a párnát a fejéről, aztán elnevette magát. Naomit közben már a röhögő görcs kerülgette, és fetrengett a földön. Apáékat hirtelen nem láttam, biztos kitértek a csatából. Visszanéztem Deborárah, arra számítva, hogy hirtelen megint megdob valamivel, ehelyett csak bólintott egyet, elnézve a fejem felett. Azonnal megpördültem, de már késő volt. Castiel Felkapott álló helyzetemből, és a vállára lendített. Elkezdtem ütlegelni a hátát, hátha letesz, közben pedig hangosan sikítottam és nevettem egyszerre.

- Naomi! – kiáltottam oda neki – Segíts! – mondtam megjátszott kétségbeeséssel, mire ő felpattant és rávetette magát Castielre. Ő hátratántorodott és röhögve dobott le a kanapéra. Majd fogta magát és elkezdte kergetni Naoimit. Ő sikítva kiáltott a nevem után.

- Rebiiii! – mondta pár oktávval magasabb hangon, közben pedig fuldoklott a röhögéstől. Nem bírtam azonnal felállni, annyira rám tört a nevethetnék – sőt inkább már kacagtam. Majd mikor felálltam, valami puhát éreztem meg az arcomon. Visszaestem a kanapéba és meghallottam Deborah hangos nevetését előttem.

- Te! – mondtam ádáz tekintettel, mire azonnal lefagyott az arcáról a mosoly, és hangos sikítással kezdett el menekülni előlem. Én párnával a kezemben futottam utána, egészen addig amíg a vastag zoknim meg nem csúszott a padlón és el nem taknyoltam. Egy mély nyögés tört elő belőlem, és kiszorítottam magamból a szuszt is. Nagyon fura pózba sikerült érkeznem. Karom a hátam alatt, és mikor elestem határozottan hallottam, hogy valami reccsent. Lefehéredtem és akkor már éreztem. A karom eszeveszettül szúrni kezdett, és pedig nem bírtam felülni. Elfojtott kiáltás tört elő a torkomból, mire mindenki megállt és rám pillantott. Castielnek a többieknél is jobban elkerekedett a szeme. Elengedtem Naomi karját és odaszaladt hozzám.

- Rebi! – mondta falfehér arccal – Jól vagy? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, miközben letérdelt hozzám.

- Nem nagyon. – mondtam erőtlenül, a fájdalomtól már bekönnyezett szemem miatt homályosan láttam – Azt hiszem eltört a karom.

40. fejezet - Bizsergés

Lassan nyitottam ki a szemem, mert még mindig bántotta a beszűrődő nap fénye. Mikor végre megszoktam a világosságot, körülnéztem a halványsárga szobán, a világosbarna szekrényeken, aztán megállapodott a szemem az ablakon. Mosolyra húztam a számat és elkezdtem nyújtózkodni. Úgy éreztem magam, mint aki tegnap futott le egy maratoni futást. Minden végtagom sajgott és bizsergett egyszerre, de nem akartam, hogy ez az érzés valaha is elmúljon. Lassan felültem és beletúrtam kócos hajamba. Nem tudtam nem mosolyogni. Lenéztem csupasz felsőtestemre, majd kirázott a hideg, mert a fűtés nem volt felvéve egész este. Megdörzsöltem a karomat. Minden érintésre megrezzentem, sokkal érzékenyebb voltam, mint máskor. Lecsúsztam az ágyról a hideg padlóra, majd egy köntöst kaptam fel magamra, ami a kanapén pihent mindeddig. Magamra tekertem, majd mielőtt beléptem volna a fürdőbe, hátrapillantottam Castielre. A hasán feküdve aludt, háta lassú ütemre emelkedett és süllyedt. Szaggatott mély levegőt vettem, majd beléptem a fürdőbe. Megálltam a hatalmas tükör előtt és pár másodpercnyi habozás után ledobtam magamról a köntöst. Pár percig meredten álltam és bámultam magamat a tükörben. Semmi érdekes nem tűnt fel; csak az arcom volt pirosabb, a szemem nagyobb, ami különösen csillogott. Még pár percig forgolódtam, aztán feladtam, hogy bármi változást találjak magamon. Majd megláttam a nyakamon tátongó vörösséget, és a vállam alatti harapásnyomot. Rögtön elvörösödtem, amikor visszagondoltam azokra a percekre, mikor ezt kaptam. Végigsimítottam rajta, de nem fájt. Még egy nagyot sóhajtva álltam be a zuhanyzó alá, és megengedtem a forró vizet, hogy kicsit frissebbnek érezzem magam. Most az egyszer nem azért zuhanyoztam reggel, hogy élénkebb legyek. Már így is elég élénknek éreztem magam.

Pár perc elteltével kiszálltam a zuhanykabin biztonságos melegéből, a nyirkos hidegbe. Rögtön lekaptam egy törölközőt a pultról és a hajam köré csavartam, a másikkal pedig megtörölköztem. Miután végeztem, kiakasztottam a szárítóra a vizes törölközőt, majd arról levettem egy fekete francia bugyit és egy kék inget. Ezt még Castiel vetette le tegnap este, de nekem most muszáj volt felvennem.  Belebújtam a rám két mérettel nagyobb ruhadarabba, és háromszor is fel kellett hajtanom az ujját, hogy legalább a kézfejem kilátszódjon. Felvettem még egy pár zoknit is, majd törölközővel a fejemen nekiálltam fogat mosni. Már voltam olyan okos, hogy hozattam Castiellel egy fogkefét, így nem kellett az enyémet használnia. Nem mintha bármelyikünk ügyet csinált volna belőle. Éppen öblögettem csukott szemmel, majd mikor kiköptem a vizet és megtöröltem a számat, valaki gyengéden megfogta a derekamat. Egyből elvörösödött az arcom, egészen a vállamig. Vöröske érintése áramütésként ért, és arra késztetett, hogy vegyek egy mély levegőt. Lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy Castiel megcsókolja a nyakamat és kezével egyre előrébb araszol a derekamon, egészen addig, amíg már magához ölel szorosan. Lassan megfordultam mosolyogva, majd oldalra döntöttem a fejem, mintha így jobban szemügyre tudnám venni Castiel vonásait. A törölköző a fizika törvényeibe kapaszkodva hullott le a még mindig vizes hajamról, ami így a vállamra hullott. Castiel lenézett a törölközőre, majd felkuncogott. Odahajolt a fülemhez, aztán szorosabban megölelt.

- Jó reggelt hercegnő. – suttogta rekedt hangon, amitől felállt a szőr a hátamon, és azt kívántam, hogy ez az érzés bárcsak örökké tartana.

- Jó reggelt királyfi. – kúszott feljebb a kezem a csupasz mellkasán, majd körbefontam a nyaka körül. Aztán végre felnéztem a szemébe, ami engem vizslatott. Felnevettem.

- Mi ilyen mókás? – vigyorodott el.

- Semmi-semmi. – ráztam meg a fejem majd lábujjhegyre álltam, hogy elérjem Castiel ajkait, de neki még így is le kellett hajolnia.

Lágy csókot lehelt a számra, mire borzongás futott át rajtam. Muszáj volt mosolyognom, de így sajnos nem ment vele a csókolózás. Elhúzódott, mire megint felnevettem.

- Min nevetsz? – nevetett fel ő is, és a homlokát az enyémnek támasztotta.

- Nem tudom. – nevettem fel újra, most már hangosabban – Boldog vagyok. – néztem fel rá, ami ugyan nehézkesen ment, mert a szemem befókuszált, így valószínűleg keresztben is állt.

- Hát még én mennyire boldog vagyok. – puszilta meg a nyakam a fülem alatt. Imádtam az érintését.

Imádtam amikor kedves és gyengéd volt, amikor épphogy csak végigsimított a bőrömön, perzselő forróságot hagyva után, és imádtam amikor szenvedélyesen és erősen vont magához. Mindenét imádtam.

Még egy ideig elszórakoztam volna vele, de sajnálatomra megkordult a gyomrom. Sajnálkozva lesütöttem a szemem és megint elnevettem magam.

- Na gyere. – húzott le a pultról Castiel, amire valahogy felkerültem. Kézen fogva indultunk el kifelé, majd le a lépcsőn. Megálltunk a hűtő előtt, majd én lehajoltam, hogy megnézzem van-e bármilyen elemózsia számunkra. Ám a hűtő most üresen állt és nevetett az arcomba. Anya ma akarja megejteni a nagy vásárlást, de addig nem lesz semmi kaja. Ezt felegyenesedve kínosan közöltem Castiellel, mire pár percig kínosan álltunk.

- Szóval… - kezdtem el nézelődni, hátha eszembe jut valami ötlet – menjünk el egy kávézóba. – vontam meg a vállam.

- A kávézókban adnak ki kaját? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem, de közben betérhetünk a mekibe. – nevettem fel.

- Akkor menj és öltözz fel. – nézett végig rajtam – Ezt a látványt szeretném megtartani magamnak. – harapta be a száját, majd újra felnézett a szemembe. Az arcom égett, majd csak egy bólintással elindultam felfelé.

A fürdőben gyorsan magamra kaptam a tegnap levetett ruháimat, majd mikor készen voltam, próbáltam kezdeni valamit a fejemmel. Többször is beletúrtam a hajamba, de sehogy se állt úgy, ahogy én akartam. Aztán mikor már csak feladva álltam a tükör előtt, dühösen kifújtam a levegőt, és elindultam lefelé. Lent Castiel várt rám felöltözve, gondolom több ideig időzhettem el a fürdőben mint gondoltam. Gyorsan felhúztam én is a bakancsomat, majd a bőrdzsekimet magamra kapva fogtam meg Castiel kezét. Kinyitottuk az ajtót, és azonnal csípős hideget éreztem az orromon. Előkotortam a fekete kesztyűmet a kabátomból és felhúztam az ujjaimra. A sapka alatt reméltem nem nézek ki nagyon hülyén, és reméltem, hogy a nem normálisan álló hajamat is eltakarja. Felnéztem Castielre, aki az eget nézte kifejezéstelen arccal.

- Mi az? – tettem fel a kérdést.

- Szerintem esni fog a hó. – vigyorodott el, majd megindult a kapuhoz.

Gyorsan utánamentem, mert elidőztem én is az eget bámulva, és ha nem fogom meg éppen Castiel kezét, egy hatalmasat esek a jégen.

- Huh! – nevettem fel, majd mikor megint egyensúlyban éreztem magam, összekulcsoltam az ujjaim Castielével és elindultam kifelé.

Vagy húsz percet sétálhattunk a belvárosig, majd betértünk a meleg, otthonos, jó illatokat árasztó, öreg mekibe. Beleszippantottam a levegőbe, és egyből éreztem a finom almás pite és a kávé illatát. Elmosolyodtam. De régen voltam a mekiben.

- Na mit kérsz? – álltunk meg a pultnál, én pedig leadtam a rendelésem, és egy  cseppet sem bántam rá feláldozni a maradék pénzemet.

- Ja és egy almás pitét. – szóltam még oda – Meg egy… - kiáltottam fel, mert a kávét elfelejtettem, mire az eladó csajszi türelmetlenül nézett fel rám – Egy kis kávét szeretnék. – tettem hozzá halkan és gyorsan, majd lesütöttem a szemem.

Castiel is elmondta, mit szeretne aznap reggelizni, majd mikor fizetni kellett, szó nélkül odanyújtotta az ötöst a csajnak, nekem még időm se volt elővenni a pénztárcámat. Ami egyébként nem is volt, mert a zsebemben tartottam a pénzemet. Hitetlenkedve meredtem rá, majd leejtettem magam mellé a kétezresem.

- Kifizettem volna. – tettem hozzá durcásan.

- Ne most kezdd el a feminista ünnepi beszédedet kérlek. – nézett rám mosolyogva, miközben elvette a megpakolt tálcát a csajtól. Leültünk a legközelebbi asztalhoz, de bárhova ülhettünk volna, mert alig voltak még itt ilyen korán.

Leültem szembe vele és elvettem a tálcáról a saját reggelimet, és elkezdtem kibontani. Csendben ettünk és kortyolgattuk a magunk italát, közben pedig gondolkoztunk. Én legalábbis biztosan, mert az agyam össze vissza cikázott, és nem bírta kiverni a tegnap este történteket. Igen, az az este volt az én piros betűs estém, amit sehova nem fogok feljegyezni, de soha nem felejtek el. Életem egyik legjobb estéje. Megint libabőrös lettem a gondolatra, hogy tartott szorosan magához Castiel, és hogyan simított végig a hátamon. Rögtön elvörösödtem és félve Castielre pillantottam. Éppen egy darabot tört le a zsömléjéből. Mintha megérezte volna, hogy figyelem felpillantott rám, majd mikor meglátta a vörös arcom, elmosolyodott. Nem az a fajta kedves mosoly volt. Ez az a fajta volt, amikor huncutul tudta min forog az eszem, és ez teljesen elégedetté tette őt. Visszanézett a tálcájára az elégedett mosolyával, és tovább evett. Én leraktam a sajátomat, és mély levegőt vettem. Végignéztem Castiel makulátlan arcán, erős arccsontján és nagy szürke szemein, amit fekete szempillák díszítettek. Az íves orrára és vékony szájára, a tökéletes ívben jövő állára. Nyeltem egyet. A tekintetem tovább haladt, le a nyakára, majd a mellkasára, amit ugyan eltakart a kockás piros inge, jól magam elé tudtam képzelni. Nyeltem egy nagyot, és kezdett melegem lenni. Lenéztem a kezére, ami most megint letépett egy darabot az ételből, és elkezdte morzsolgatni az ujjai közt. Megint nyeltem egy nagyot, és megigézve néztem, ahogy a hosszú ujjait a szájához emeli és bekapja az ételt, kicsit megnyalva ezzel az ujja hegyét is. Éreztem, hogy lángol az arcom, és nehézkesen ment a lélegzés is. Hirtelen buktak ki belőlem a szavak, amiket reméltem, hogy senki nem hallott meg.

- Akarlak. – mondtam rekedt hangon, bár inkább úgy hangzott mint egy fenevad morgása az áldozatára.

Felnézett rám.

- Mi? – kérdezte meglepetten, én pedig nem tudtam levenni a szájáról a szemem.

- Most. – szorítottam össze a sajátom, majd kinyitottam és mély levegőt vettem.

Castiel mosolyra húzta a száját, és felém hajolt.

- A mekiben vagyunk. – nevetett fel halkan.

Aztán, mint aki épp kiesett a transzból ráztam meg a fejem, és rájöttem mit követeltem. Rögtön elvörösödtem – már ha lehetséges volt jobban – és lesütöttem a szemem.

Castiel nevetve hajolt át az asztalon és nyomott egy csókot a számra.

- Türelem rózsát terem. – kacsintott rám.

- Neked is ilyen volt? – kérdeztem vékony hangon.

- Rosszabb. – ráncolta össze a szemöldökét egy pillanatra, majd újra normálisan nézett rám.

Elnéztem és azon tűnődtem, min mehetett keresztül Castiel a hónapok alatt. Meglepetten kifújtam a levegőt. Erre nem számítottam. Újra ránéztem, de most már a csokis fánkját eszegette. Én is felvettem a saját félbe hagyott reggelimet és elkezdtem lassan rágcsálni. Éhesnek éreztem magam, de alig bírtam nyelni, és a gyomrom is összeszorult. Hirtelen csak otthon akartam lenni. Castiellel. Egy zárt szobában. Megráztam a fejem, majd elképedtem saját magamon. Hogy lehetek ilyen… Nem is tudom milyen. Nem tudtam mi ez, még sose éreztem így ezelőtt. Még mindig égett az arcom, és kedvem lett volna levenni a fekete blúzomat, olyan melegem lett hirtelen. Felnéztem Castielre és megint forróság öntött el. Rájöttem mit éreztem. Aztán a szavak hirtelen előtörtek a számból.

- Szeretlek. – mondtam ki gyorsan, és nem voltam biztos benne, hogy meghallotta. De felemelte a fejét és meglepetten nézett rám. Pár másodpercig csak pislogtunk egymásra, majd hirtelen ledobta a tálcára a fánkot és kitolta a széket, hogy felálljon.

- Tűnjünk el innen. – mondta komolyan, és a hangja egyszerre volt mély és rekedt. Megőrjített. Hevesen bólogattam, majd otthagyva az almás pitémet, megfogtam Castiel kezét, és kiviharzottunk a mekiből.

DÉLUTÁN

Már fél kettő lehetett, mikor elhagytam Castiel házát. Egy nagy sóhajjal indultam el, teli hassal hazafelé. Rendeltünk két sonkás kukoricás pizzát és közben Nagyfiúkat néztünk. Meg egyéb fontos dolgokat csináltunk. Felvillanyozódva szökdécseltem végig a befagyott úton, remélve, hogy senki nem lát meg, de ha még is, nem néz teljesen őrültnek.

Húsz percembe telt mire hazaértem, és elcsodálkoztam, hogy a város és a lakásom is ugyanannyi távolságra van Castieltől. Viszont a belváros hozzám vagy harmincöt percre van, így mikor onnan indulok haza, jobb ha inkább Castielhez megyek, nem? Elvégre este nem biztonságos több mint fél órát kint tölteni az utcán; főleg egy lánynak nem. Mikor beléptem az ajtón kellemes meleg csapott meg, és mikor beleszagoltam a levegőbe, finom almás pite illatát éreztem meg. Aztán beljebb mentem levenni a cipőmet és az egész téli öltözékemet, mikor nevetést hallottam meg. Józsi hangja volt, ahogy anyának mond valamit vidáman, anya pedig végig kacagott. Lassan odacsoszogtam a konyhába nyíló ajtó alá, és bekukucskáltam. Anya éppen Józsi orráról törölt le valamit nevetve, majd odahajoltak egymáshoz. És akkor elfordultam, mert ár imádtam a szerelmeseket, de ezt nem akartam végignézni. Gyorsan feliszkoltam a szobámba, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Behuppantam az egyik babzsákomba és kifújtam a levegőt. Majd olyat tettem, amit senki előtt nem mernék felvállalni. Elkezdtem ülve táncolni, és kapálózni a kezemmel, közben azt az egy sort énekeltem, hogy "I believe I can fy" és csak reméltem, hogy anyáék nem hallják meg. Ha igen, akkor legalább felnéznek. Hirtelen felpattantam és elkezdtem össze-vissza ugrálni a kicsi szobámban, fel az ágyra, majd ott eljátszani, hogy énekes vagyok, leugorva róla, aztán gördülve párat a földön mint egy ninja, egészen addig, amíg be nem vertem a lábam az ágyam lábába. Próbáltam nem ordítani, így csak halk nyüszögés jött ki az összepréselt számon, közben pedig a felhúzott lábamat szorítottam. Mikor enyhült a fájdalom, kiterültem a puha szőnyegen és felnevettem. Beletúrtam a hajamba és becsuktam a szemem. Egyből eszembe jutott az éjszaka, az érintések és a halk sóhajok, Castiel hangja és keze… Egyre mélyebb levegőket kellett vennem, és megint éreztem, hogy elvörösödök. Kinyitottam a szemem, és tudtam, hogy valakivel beszélnem kell. Hirtelen ültem fel, annyira, hogy beleszédültem. De nem foglalkozva vele, odakúsztam az asztalomhoz és felvettem a régi, átlátszó vezetékes telefonomat, amiben színes zsinórok gabalyodtak össze. Szerettem ezt a telefont. Bepötyögtem Bella számát, és a második csöngésre felvette a telefont.

- Haló? – kérdezte izgatottan.

- Hé, Bella! – köszöntöttem lelkesen.

- Ó, szia Rebi! – mondta, most már nem olyan lelkesen. De aztán megerőltette magát és folytatta – Mi újság? – kérdezte és tényleg kíváncsinak tűnt a hangja.

- Valami fontosról kell veled beszélnem. – mondtam neki, közben beharaptam a számat, és próbáltam nem figyelni a gyorsan verő szívemre, vagy az egyre jobban összeszoruló gyomromra, vagy bármire, ami az idegességre utal.

- Oké, mondd. – válaszolt egyszerűen.

- Nem, ezt személyesen szeretném elmondani. – vettem egy mély levegőt – Át tudsz most jönni? – kérdeztem izgatottan.

- Ő, most? – kérdezte zavartan, és szinte magam előtt láttam, ahogy ráncolja a szemöldökét –Bocs Reb, de most tényleg nem tudok. – mondta könyörgő és szánakozó hangon.

- Ó. – lepődtem meg – Jól van, ha dolgod van, akkor nem olyan fontos. – mondtam csalódottan, mert tényleg el akartam neki mondani.

- Holnap találkozhatunk, oké? – kérdezte félénken, én pedig elkezdtem bólogatni. Majd rájöttem, hogy ő ebből valószínűleg semmit nem érzékel, szóval hozzátettem, hogy nem gond.

- Akkor szia! – köszönt el kedvesen.

- Szia! – köszöntem el én is, majd csalódottan raktam vissza a telefont a helyére.

Kifeküdtem az ágyba és azon tűnődtem, mit kéne kezdenem magammal. Beletúrtam a hajamba, majd eszembe jutott valaki. Megint hirtelen ültem fel, de most sem foglalkozva a szédüléssel, előrenyúltam az ágy végébe Klausért.

- Klaus. – mondtam komolyan, és az arcom elé tartottam – Valamit mondanom kell. – hadartam. A plüss delfin gülü szemekkel meredt rám, azt sugallva, hogy "mi van?", de én átláttam rajta. Igazából érdekelte a téma. Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem a mondókámba. Hamar végeztem, majd a levegőt kifújva tettem le Klaust az ágy szélébe. Megint beletúrtam a hajamba, és hátradőltem. Az ágy össze volt túrva, és ez eszembe jutatta az előző estét. Akárhogy akartam volna, sehogy sem tudtam volna kiverni a fejemből. De nem is akartam. Mosolyogva néztem a plafont, azon tűnődve, mikor láthatom újra Castielt. Valószínűleg holnap. Elfordítottam a fejem, és ránéztem a falra kiakasztott naptáramra. Már csak egy hét van karácsonyig. Elmosolyodtam, ahogy belegondoltam, hogy együtt díszítjük a fát anyával, aztán kalácsot sütünk és kakaót főzünk. Majd belegondoltam, mit adok anyának ajándékba. Igazából, már elterveztem. Egy méregdrága parfümöt fogok, amit már megrendeltem egy hónappal ezelőtt. Nem igazán értettem, miért olyan drága, de hát biztos jó volt az illata. Vagy nem tudom. Nevetve megráztam a fejem, és megint a plafont néztem. Már azon agyaltam, vajon Castielnek mit kéne vennem. Összeráncoltam a szemöldököm, mert halvány lila fogalmam se volt.

Még egy ideig ezen gondolkoztam, amikor megcsörrent a telefonom, és felzendült a Trónok Harca dala. Benyúltam a zsebembe, és előhúzva a telefonomat, döbbenten meredtem a képernyőre. Apa hívott.

Nézegetem az oldalt... És hirtelen megakad a szemem...

Kedves olvasók!:D
Nem új rész, de az is hamarosan jönni fog.:)
*Lö megint érzelgősködni fog.
Már meghaladtuk az 50 ezer megtekintést.<33 Köszönöm :D
Mikor megláttam, kb kiesett a szemem. De nem ez a lényeg.:D
Nagyon hálás vagyok nektek, amiért szeretitek és egyáltalán olvassátok az én kis nyomi történetem.:)
Ha nem vagytok, szerintem nem is folytatom.
Köszönöm a rengeteg pozitív visszajelzést, és hogy kitartottatok mellettem.^^ Remélem ez továbbra is így marad.:33

Ennyit szerettem volna elmondani:D Ha van erről bármi nemű véleményetek, nyugodtan lehet írni egy megjegyzést, vagy csetbe pár szót.:)

Sziasztok!:)<3

39. fejezet - Az este

- Gyere már! – próbált meg felhúzni nevetve az ágyról Castiel, de még nem akartam felkelni.

- Nem! – nyafogtam tovább, majd ravasz mosolyra húztam a számat, és megrántottam vöröske karját. Majdnem rám esett, ha nem támassza meg magát a karjával.

- Ez nem volt vicces. – nevetett fel.

- Mégis nevetsz. – mondtam mosolyogva, majd megfogtam az arcát és közelebb húztam a sajátomhoz.

Nem válaszolt, hanem pár másodpercig a szemembe nézett. Aztán lassan megcsókolt. Mint minden egyes csókjánál, most is borsódzott a hátam. Többet akartam ebből az érzésből. Átöleltem és közelebb húztam magamhoz. Éreztem csupasz hasát, az én hasamon. Valahogy lekerült róla a pólója, nekem meg valahogy felgyűrődött. Éreztem, ahogy lélegzik, emelkedik és süllyed a mellkasa. A csípője köré fontam a lábam, mire belenevetett a számba.

- Mi van ma veled? – suttogta, miközben lejjebb haladt a nyakamhoz és azt kezdte harapdálni.

- Semmi. – mondtam csukott szemmel – Csak szeretlek. – tettem hozzá, mintha mi sem lenne egyértelműbb.

Mikor kimondtam, egy nagyot harapott a nyakamba.

- Aú! – kiáltottam fel, mire elhúzódott és rémült tekintettel rám nézett.

- Bocsánat! – hűlt el a képe, ami nevetésre késztetett.

- Semmi baj. – dobtam hátra a fejem, és úgy nevettem tovább az arckifejezésén.

- Én is szeretlek. – monda, aztán nyomott egy csókot az állam alá. Csiklandozott az érintése.

Még sokáig maradtam volna, így, ezzel a tevékenységgel foglalkozva, de a gyomrom elkezdett korogni, jelezve, hogy talán enni kéne valamit. Castiel nevetve állt fel, legnagyobb sajnálatomra.

- Na gyere. – tartotta felém a karját. Kelletlenül megragadtam, ő pedig felhúzott. Még nagyobb sajnálatomra, felkapta a pólóját a földről, és felvette, eltakarva a kidolgozott felsőtestét. Én is megigazítottam magamon a pólóm.

Kézen fogva ballagtunk le a konyhába, majd elővéve hat tojást nekiálltunk a tojásrántotta magas fokú elkészítéséhez. Körül belül tíz perc múlva már az asztalnál ettük a saját adagunkat csendben, de az asztal alatt heves lábcsatát vívtunk. Néha majdnem kiköptem a falatot a számból, az elfojtott nevetéstől. Mikor végeztünk elmosogattuk a tányérokat. Azaz én mosogattam, Castiel pedig törölgetett. A hónapok során kiderül, hogy jók vagyunk a csapatmunkában is. Miután minden tányér tisztán állt a helyén, a polcon, elindultam felfelé a szobámba, arra számítva, hogy Castiel követ majd. De ő nem akart utánam jönni. Megragadta a karomat és kimutatott, az ajtó felé.

- Miért nem megyünk el sétálni? – húzta fel a szemöldökét.

Pár másodpercig bambán álltam előtte, azon gondolkozva, hogy most viccel-e. Majd mikor nem mutatta semmi jelét annak, hogy nem gondolná komolyan, egy vállrándítással beleegyeztem.

- Menjünk. – húztam el a számat, azon gondolkozva, mit tervezhet.

- Nem muszáj, ha nem akarsz. – mosolyodott el kedvesen.

- De, menjünk. – erősködtem – Úgy se tudunk itthon mit csinálni.

- Nos ebben nem értek egyet. – indult el a kabátok felé, majd visszafordult és kacsintott egyet. Rögtön elvörösödtem a gondolatra, hogy miket tudnánk itthon csinálni. Aztán megáztam a fejem, hogy kitisztuljon.

Elindultam utána, majd elkezdtem felhúzni a bakancsomat a lábamra. Ő szintén így tett, majd felvette a dzsekijét is, utána odanyújtva felém a sajátomat. Felvettem a sálamat is, majd megálltam, és vártam hogy vöröske elkészüljön.

- Rosszabb vagy mint egy lány. – állapítottam meg – Lassabban készülődsz, még nálam is. – nevettem el magam, karba tett kezekkel.

- Az nem baj. – nézett rám, miközben a cipőjét kötötte. Nem jöttem rá, miért azután csinálja, hogy felvette a kabátot – Én legalább jól nézek ki. – vigyorodott el.

Először csak bámultam rá, majd szép lassan eljutott a tudatomig, hogy mit mondott.

- Te…! – nyílt nagyra a szám, és elindultam felé – Ilyet mondani egy… - hüledeztem.

Ő csak nézett rám és nevetett. Kedvem lett volna megcsapni a vállát, de tudtam, hogy akkor ő nyer. Így nem tettem semmit, csak elnéztem oldalra és vártam, hogy elkészüljön.

- Mehetünk, durci. – fogta meg a kezem nevetve, mire megenyhültem.

- Nem vagyok durci. –biggyesztettem le a számat. Nem válaszolt, csak tovább nevetett. Kilépve a házból, bezártam magam mögött az ajtót. Kézen fogva elindultam jobbra, a suli felé.

- Merre megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Még nem tudom. – vonta meg a vállát, majd a zsebéből előkotorta a cigis dobozát.

- Jellemző. – mondtam undorral, mert nem bírtam elviselni, ha valaki cigizett mellettem.

- Gyors leszek. – ígérte meg mosolyogva. Nem szóltam semmit, csak durcásan haladtam tovább mellette. Meggyújtotta a cigit, majd egy jó mélyet beleszívott. Kíváncsian néztem az arcát, de nem vettem észre semmilyen változást rajta. Direkt az ellenkező irányba fújta a füstöt, hogy véletlenül se jöjjön rám. Erre elmosolyodtam és megszorítottam a kezét. Visszaszorította, majd egy fél mosollyal felém fordult. Egyből rossz érzés kerített hatalmába, a hatalmas, kihalt helytől. Már rég sötét volt, és tizenegy órakor már senki sem járt az utcán. Egyedül voltunk az egész parkban, csak a békák brekegését lehetett hallani a tó felől. Odabújtam Castielhez és szorosabban fogtam a kezét.

- Félsz? – nézett rám pimasz mosollyal.

- Nem, dehogy. – húztam fel a szemöldököm, de a hangom remegett. Csak sejtelmesen mosolygott, majd eldobta az elszívott cigijét, és megtaposta – És innen hova? – kérdeztem, és egyre csak körbe-körbe nézelődtem, gyanús alakok után kutatva, de senkit nem láttam.

- Menjünk a tóhoz? – kérdezte meg, én pedig csak bólintottam egyet, át se gondolva, hogy milyen rémisztő lehet este az a hely. DE miután már majdnem ott voltunk, nem akartam azt mondani, hogy inkább menjünk máshova. Leültünk az egyik padhoz, én pedig felhúztam a lábam, mert féltem, hogy valami, vagy valaki megfogja a sötétben. Mindenféle alakokat képeltem be magamnak, és minden egyes kis zajra ugrottam egyet.

- Ne félj. – hajolt oda hozzám, majd átkarolta a derekam és magához húzott.

- Nem félek. – mondtam, még mindig ragaszkodva a büszkeségemhez.

Castiel csak sóhajtott egyet.

- Hát persze hogy nem. – majd nyomott egy puszit az arcomra – Gyere. – állt fel, majd magával húzott a tó felé.

- Ugye, nem akarsz megfürdeni? – nyúlt el a képem.

- Dehogy. – nevetett fel, majd fogta megát és kifeküdt a fűbe. Leültem mellé én is, majd összekulcsoltam a karommal a lábam.

- Gyere már. – nevetett fel Castiel hitetlenkedve, és lehúzott maga mellé a fűbe. Egymás mellett feküdtünk és néztünk egymás szemébe. A hold megvilágította arcát, és szempillái árnyékot vetetek az arcán. Gyönyörű látvány volt. Megnyaltam a számat, majd ránéztem az övére. Ő éppen összeszorította, majd elkezdte harapdálni. Újra a szemébe néztem, majd a kezem vakon elkezdte keresni az övét. Mikor megtalálta összekulcsolta ujjait vele. Castiel keze lassan megindult az arcom felé, én pedig éreztem hogy elpirulok, mikor gyengéden végigsimított rajta. Közelebb kúsztam hozzá, és egy csókot leheltem a szájára.

Még pár percig így feküdtünk egymást nézve, mikor az ég felé fordult.

- Nézd. – mutatott fel, mire odafordítottam a fejem. Az ég tiszta volt, tele csillagokkal -  Ott van a Göncöl szekér. – nézett vissza rám mosolyogva. Még egy ideig kerestem, de sehol sem találtam a szememmel.

- Hol? – néztem vissza rá.

Megfogta a karom, és felemelte az ég felé. Kinyújtottam a mutató ujjam, mire elkezdett rajzolni valamit az égbe. És akkor megláttam a Göncöl szekeret. Nem volt benne semmi érdekes, de megmosolyogtatott. Visszanéztem Castielre, aki engem nézett csillogó szemekkel.

- Félsz még? – kérdezte halkan.

Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem. Majd lassan felemeltem a kezem, ami most ólom nehézségűnek tűnt, és kisimítottam az arcából egy hajtincset. Ő a saját kezével felnyúlt az arcához, és megfogta a kezem. Egymásba kulcsoltuk az ujjainkat. és leeresztettük magunk mellé. Visszanéztem az égre, és elkezdtem szemlélni a csillagokat.

- Most már... – kezdtem bele – Ha felnézek az égre este, te fogsz eszembe jutni. – néztem rá mosolyogva, őt pedig elöntötte a pír. Elmosolyodott és megszorította a kezem.

- Most már… - kezdett bele, és visszanézett az égre – Ha ránézek a holdra, vagy a napra, te fogsz eszembe jutni.

- Miért pont a hold meg a nap? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Hirtelen az ugrott be, hogy olyan gömbölyű vagyok mint azok, de próbáltam arra gondolni, hogy nem így értette.

- Mert bearanyozod az életemet. Még a sötétségben is. –suttogta, nekem pedig elnehezedett a szívem, aztán hevesen verni kezdett. A szemeimbe könnyek gyűltek, és csak arra gondoltam, hogy nem akarom elveszíteni Castielt magam mellől. Soha.

- Oké, ez nagyon nyálas volt. - nevetett fel, mire én is felocsúdtam a rózsaszín ködből.

- Hát, fura volt hallani a szádból. – vigyorodtam el – De örültem neki. – tettem hozzá.

Nem mondtuk többet semmit, csak csendben bámultuk az eget egymás kezét fogva. Már kezdtem fázni, mikor Castiel megszólalt.

- Szerintem ideje indulni. – ült fel – Még a végén megfázol.

- Oké. – sóhajtottam egyet, majd a sóhajtásból ásítás lett. Felálltam és elindultunk kifelé a parkból, egyenesen haza.

Mikor megérkeztünk, belépve a meleg házba, elkezdtük levenni a kabátunkat. Lerugdosva magamról a cipőt,elindultam befelé a konyhába, hogy töltsek valami innivalót.

- Kérsz valamit? – kiabáltam ki Castielnek.

- Egy kis bor jól esne. – szólalt meg mögöttem Castiel, mire ugrottam egyet ijedtemben.

- Bocsánat. – nevetett fel, majd megfogva a derekam, adott egy puszit a homlokomra.

- Ugyan. – mondtam és kínosan felnevettem – Akkor bor. – indultam el a bárpult felé, ami a nappaliban volt. Találomra kiválasztottam egy drágának tűnőt, és elindultam vissza.

- Ez jó lesz? – emeltem fel kíváncsian a bort.

- Tökéletes. – mosolyodott el.

- Tudod mi esne most jól? – mozgattam meg a nyakam fájdalmasan, mert szinte megfagyott és elgémberedett – Egy meleg fürdő. – mondtam, majd beugrott valami – Nincs nálad fürdőgatya, igaz? – kérdeztem meg huncut mosollyal az arcomon.

- Hát… - nézett rám értetlenül – Nincs. – fejezte be.

- Nem baj, van itt még régi, ami az apáé volt, mikor még velünk lakott. – indultam el a polc felé, hogy levegyek két poharat a bornak – Nekem meg van itthon fürdőruhám. – néztem rá ravaszul.

Elvigyorodott és kacsintott egyet.

- Add a bort, és csináld meg a fürdőt. – nyomott egy puszit az arcomra.

- Kikészítem a szobámba a fürdőruhád. – indultam el felfelé.

Beléptem anya szobájába, ahol kifejezetten hűvös volt, és elkezdtem keresgéli az "Apa" dobozban, amit az érintett személy nem akart magával vinni Debrecenbe. Egyből találtam hármat is, majd kiválasztottam a Hawaii mintás, kék és zöld színűt, amit úgy gondoltam, jó Castielre. Visszaraktam a dobozt a helyére, majd kimentem a szobából. Bementem a sajátomba, és leraktam az ágyra. Aztán a szekrényemben kezdtem el keresgélni a fürdőruhámat, miközben Castiel belépett a szobába.

- Még nem vagy kész?- kérdezte meglepetten.

- Hát nem úgy tűnik. – kotortam arrébb egy újabb ruhadarabot az útból.

- Akkor megcsinálom a vizet én. – mondta és bement a fürdőbe.

Én végre valahára megtaláltam a sima fehér fürdőruhámat, majd átszaladtam anya fürdőjébe, hogy nehogy Castiel rám nyisson. Gyorsan felkaptam magamra a bikinit, és áldottam az eget, hogy reggel megborotválkoztam.

Miután már rajtam volt az bikini, megállapítottam, hogy nőtt a mellem nyár óta. Elismerősen bólintottam, majd megnéztem magam a tükörben. El kellett ismernem, hogy hatott a minden napi kemény torna, mert a fenekem is sokkal feszesebb lett, nem beszélve a más teljesen lapos hasamról. Elégedetten kötöttem fel a hajam kontyba, és csavartam magam köré egy törölközőt.

Izgatottan szaladtam át a szobámba, majd bekopogtattam a fürdőm csukott ajtaján.

- Gyere. – szólt ki Castiel. Lassan kinyitottam az ajtót és belépve Castielt találtam a habbal teli kádban, a szappantartó helyén pedig a két pohár, félig tele borral. A villany le volt kapcsolva, és mindenhol apró gyertyák világították be a helyet. Egyből hevesen megdobogott a szívem, majd arra gondoltam, hogy tudta ezt ilyen hamar összedobni. De most nem foglalkoztam ezzel. Becsuktam magam mögött az ajtót és odasétáltam a kádhoz.

- Még jó, hogy ilyen nagy kádad van, amúgy el se férnénk. – nevetett fel, majd rém nézett – Nem jössz? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian, mikor nem mozdultam a kád mellől. Nyeltem egy nagyot, és nem értettem, miért vagyok ilyen ideges. Elvégre az én ötletem volt. Kibontottam a magamra kötött törölközőt és lassan ledobtam a földre. Castiel próbált nem megámulni, de még így is észrevettem. Most ő nyelt egy nagyot, majd a szeme végighaladt az arcomtól egészen a talpamig. Odamentem a kádhoz és beleléptem. A meleg víz jót tett a végtagjaimnak mikor beleültem.

- Nem túl forró? – kérdezte aggódva.

- Tökéletes. – biztosítottam róla, hogy remek munkát végzett.

Először kínos csendben ültünk egymással szemben, próbálva nem bámulni egymás adottságait, közben a bort szürcsölgetve. Már éppen kezdtem volna megbánni az ötletemet, mikor fogta magát és rám fújta a habot.

- Hé! – nevettem fel, majd leraktam a poharat, és én is visszafújtam rá a habot.

Ezzel szórakoztunk egy ideig, amikor hirtelen megragadta a lábam és közelebb húzott magához. A lábaim kinyújtva pihentek az ő lábai felett. Mosolyogva néztem rá, majd a vállára tettem a karom, és összekulcsoltam a nyaka mögött.

- Mit akar Maddox? – kérdeztem kihívóan.

- Ó, ha maga azt tudná, hölgyem. – nyalta meg gyorsan a száját.

Nem válaszoltam csak odahajoltam hozzá és hosszasan megcsókoltam. Mikor elhajoltam kipirulva nézett rám és megint nyelt egy nagyot. Elmosolyodtam. Az, hogy ilyen hatással vagyok rá, csak magabiztosabbá tett. Elvettem a poharam, de szomorúan láttam, hogy nincs benne semmi. Castiel nevetve vette el és töltötte meg, utána a sajátját is.

- A mai estére! – emeltem fel a poharam, mire ő is felemelte.

- A mai estére! – mondta, majd koccintottunk. Én egy jó nagyot kortyoltam a borból, és megállapítottam, hogy remekül választottam.

- Amúgy. – tette le a félig leivott poharat a kádra – Mi történt apukáddal? – kérdezte óvatosan. Elmosolyodtam a szerény arckifejezésén.

- Megcsalta anyát. – mondtam egyszerűen, mert már egyáltalán nem bántott a téma. Túltettem magam rajta pár éve.

- Ó. – mondta, aztán megint beleivott a borába. Én is úgy tettem.

Még egy ideig beszélgettünk, mire megittuk a második pohár bort is.

- Kérsz még? – nyúlt a bor felé, de megráztam a fejem. Egyből visszahúzta a kezét.

- De te attól még ihatsz. Úgy is jobban bírod mint én. – vigyorodtam el.

- Ha te nem, hát én sem. – fogta meg az arcom és megint megcsókolt. Én a vállánál fogva húztam magam hozzá közelebb és úgy öleltem meg.

Nem akartam elengedni. Egyre csak csókoltam, és húztam magamhoz közelebb. A kezem a hátát simogatta, ő pedig az arcomat cirógatta a karjával. Majd elhúzódott.

- Szeretlek. – suttogta a számba, közben az arcomat a tenyere közé fogva.

- Én is szeretlek. – suttogtam vissza és újra megcsókoltam.

A keze lejjebb haladt a vállamra, majd azt kezdte el gyengéden masszírozni. Jól esett az érintése, és többet akartam belőle. Akaratlanul, de még jobban húztam magamhoz, szinte már belevájva körmeimet a hátába. Ő lejjebb haladt a számról a nyakamra, és azt kezdte el csókolgatni. Hátradöntöttem a fejem és élveztem a kényeztetését. Közben a keze már a hátamat simogatta, le-le tévedve a csípőmre. Majd egyik kezével a combomnál fogva közelebb húzott magához, a másikkal pedig elkezdte kikötni a fürdőruhám.

Hirtelen megijedtem, de aztán megnyugodtam. Tudtam mit akarok, és hogy mikor. Azt is hogy hogyan. Így hát a lábammal a csípője köré fontam a lábam ő pedig meghúzta a fürdőruhámat, ami engedelmesen kikötődött. A keze lassan kúszott fel a nyakamhoz, és ott is kikötötte a masnit. Majd én fogtam meg és húztam le magamról. Nem éreztem idegességet, se félelmet, még szégyenlős se voltam. Kicsit hátrébb csúsztam, mire Castiel megint nyelt egy nagyot. Majd visszanézve a szemembe szóra nyitotta a száját.

- Biztos vagy benne?- suttogta.

- Igen. – bólintottam egy aprót.