41. fejezet - Londoni kiruccanás

Kedves olvasók! :D Azt hiszem ezt a részt már ideje volt hoznom, mert szinte egy hónapja nem volt új. Nos igen, Angliában voltam 12 napot, megfordulva Belgiumban és Franciában is. :D Nem akarok dicsekedni, ezért nem említem meg, hogy voltam Londonban és Párizsban is :3. Mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy végre valahára befejeztem ezt a fejezetet. Nem az volt a baj, hogy nem volt ihlet. Most nem. Most az volt a probléma, hogy túl sok volt. Három napig találgattam, és változtatgattam, mire végre elnyerte eredeti formáját ez a rész, és most tettre készen áll szembe veletek, hogy elolvassátok:D Remélem tetszeni fog! :)

December 22.

- Vigyázz magadra! – ölelt meg szorosan anya, közben próbálta kipislogni szeméből a könnyeket.

- Ígérem. – pusziltam meg, de közben azt ordítottam magamban, hogy bár ne engedett volna el.

Mikor apa felhívott – amit egyébként egy hónapban maximum kétszer ejt meg – közölte velem, hogy két hónappal ezelőtt elköltöztek Londonba. Teljesen lehidaltam, aztán kizökkenve a döbbenetemből, dühös lettem. Miért nem szólt nekem? Londonba költözött? Te jó Isten. Te jó Isten! LONDONBA! Sőt, még anya se vette a fáradtságot, hogy szóljon, elvileg azt gondolta, jobb ha nem tőle tudom meg. Persze.

 Igazság szerint annyira nem bánom, hogy elment, inkább Bálint fog hiányozni Debrecenből. De nem ez volt a legrosszabb az egészben. Mellékesen azt is hozzátette, hogy éppen HÁZASODNI készül, valami Rita nevű, negyvenes nővel, akinek van két lánya. Hát jó. Oké, elviselem, elvégre megérdemli, hogy boldog legyen, nem? Én csak annyit akartam, hogy hagyjon ki a mézes-mázos életéből az új feleségével meg az új csemetéivel. De természetesen ez a kívánságom se talált fülekre, mert rögtön nekikezdett, hogy el kell mennem hozzájuk Karácsonyra. Rögtön elkezdtem tiltakozni, de azt monda, anyával már megbeszélte, muszáj mennem, mert már a jegy is meg van. És itt lecsaptam a telefont, aztán többet nem is hívtam. Anyát árulónak tituláltam, és a végletekig haragudtam rá, az első egy-két napban még hozzá se szóltam. De ahogy mindig, most is alább hagyott a haragom, mert megsajnáltam a két kiskutya szemei miatt. Csak egyetlen jó dolog volt az egészben. Hogy elvihettem magammal Castielt.

- Mennünk kell. – szólalt hát meg mögöttem, és felvette az egyik utazó táskát a vállára, másik kezével pedig a kezem után nyúlt. Elléptem anyától, és megfogtam Castiel kezét.

- Szia anya! – mosolyogtam rá kedvetlenül.

- Szólj, ha megérkeztetek! – kiabált utánunk.

- Úgy lesz! – szóltam vissza neki, aztán komor arccal elindultam felfelé a repülőre.

Mikor felértünk, elfoglaltuk a kijelölt helyünket, majd letelepedve a kényelmetlen ülésekbe, próbáltunk ellazulni. Na jó, annyira nem volt kényelmetlen, de annyira dacosan akartam otthon maradni, hogy már mindenben a rosszat láttam. Sóhajtottam. Megfogtam Castiel kezét, és rámosolyogtam, de a keze izzadt volt és hideg, arca pedig falfehér. Szemét lecsukva döntötte hátra a fejét az ülésnek, és nyelt egy nagyot. Szegény szörnyen nézett ki. Csak nem…?

- Castiel. – mondtam kedvesen, és megszorítottam a kezét. Visszaszorította, és úgy válaszolt, hogy nem nyitotta ki a szemét.

- Igen? – mondta rekedt hangon.

- Csak nem… - kezdtem bele – Csak nem félsz a magasban? – kérdeztem meg, és próbáltam gyengéden, de annyira abszurdnak tűnt a gondolat, hogy Castiel bármitől is féljen, hogy a hangomban csengett egy kis jó kedv.

Castiel felsóhajtott.

- Jól vagyok. – nyitotta ki a szemét, és mosolygott rám. Mosolya halvány volt, és az arca színe is kezdett elzöldülni.

- Szólj, ha tehetek valamit. – ráncoltam a szemöldököm, és minden jókedv elillant belőlem.

- Altass el. – fordította felém az arcát, és úgy dőlt megint neki az ülésnek – Vagy tereld el a figyelmemet. – suttogta.

- Hm… - kezdtem el gondolkozni, majd megpillantottam Castiel nyakát, amin most tisztán kivehető volt az Ádám-csutkája, haja pedig a nyakához ragadt az izzadságtól. Szerencsére leghátul ültünk, így volt merszem felállni, majd beleülni az ölébe. Meglepetten pillantott fel, de amint kinyitotta a szemét, megcsókoltam. Próbáltam nem nevetni, annyira izgatott voltam, hogy valaki esetleg megláthat. Pedig csak csókolóztunk. Ajka először merev volt, aztán egyre puhább, majd a végén már ő csókolt engem hevesen. Akaratlanul is beletúrtam a hajába, ami most a kelleténél hosszabb volt egy kicsit, de ez csak szexibbé tette. Ő megfogta a derekamat, és ahol az ingem felgyűrődött, éreztem hideg ujjainak tapintását. Érintése után égni kezdett a bőröm, közben pedig kirázott a hideg. Elhúzódtam tőle, mert egy hang megszólalt felettünk. Arra kért, hogy kapcsoljuk be az öveinket a felszállás miatt, meg a hasonló fontos dolgok. Miután minden csat a helyére került, megfogtam Castiel kezét és megszorítottam. Rám nézett, aztán kivillantotta tökéletes fogsorát. Talán csak annyi baj volt vele, hogy az egyik metszőfogából letört egy apró darab. Azt mondta, egy verekedésnél szerezte – és erre felettébb büszke volt.

Az út végén elernyedt lábakkal kászálódtunk le a gépről, Castielből pedig akarva-akaratlanul is kicsúszott egy megkönnyebbült nyögés. Nyújtózkodtam egyet, majd elindultunk a csomagjainkért.

- Na, nem is volt olyan rossz! – mondtam neki lelkesen.

- Nem, annyira tényleg nem. – húzta el a száját komoran, és nem szándékozott többet erről a témáról beszélni. Helyette megragadta hatalmas bőröndömet – amit igen, kb. csak egy hétre hoztam - majd a kezemet is megfogva elindultunk kifelé a reptérről.

- Szerinted már itt… - kezdtem bele, majd egy hangos dudaszó szakított félbe. Odakaptam a fejem a hang irányába, és apámat láttam meg kiszállni egy vadonatúj kocsiból. Ha jól láttam Ford volt. És a legjobb tudomásom szerint Ford Focus. Nem tudom, apám honnan szerzett ennyi pénzt, de az tuti, hogy nem tisztességes úton. Legalábbis nem akartam elhinni. Elvégre sose volt egy szegény ember – Debrecen legjobb környékén lakott, egy háromemeletes, kétgarázsos és egy medencés házban – egyedül persze. De ez akkor is meglepett. Megigézve indultam el a fehér, csillogó autó felé, majd megtorpanva előtte, ránéztem apámra. Mint aki most jött Miamiból. Napbarnított bőr, ami tuti mesterséges, belőtt őszülő haj, egy újnak tűnő Digel öltöny – amit onnan tudok, hogy mikor apám lehajolt a bőröndömért, beláttam a nyakába és oda volt írva – egy pár fekete – és undorító – lakkcipő, és egy pilótaszemüveg, amit éppen ebben a pillanatban rántott le a fejéről, és csúsztatott be a zsebébe. Ez közel sem volt olyan menő mint ahogyan David Caruso csinálja a CSI Miami helyszínelőkben. Az egész apám mű volt.

- Rebeka! – mondta lelkesen, majd fél kézzel magához húzott és úgy ölelt meg, mintha minden apró rezzenéstől széthullanék.

- Szia apa! – mosolyodtam el, de legszívesebben elsüllyedtem volna.

- Na és hogy vagy? – kérdezte olyan hangon, mint akiből éppen kiszorítják a szuszt. Éppen akkor tette be az új kocsijába a bőröndöket. Úgy látszik, még sincs olyan jó formában, mint amilyennek beállítja magát.

- Megvagyok, köszi. – feleltem feszült hangon, és direkt nem kérdeztem meg, mi újság vele. Nem érdekelt. Biztosan jól megvan az új családjával és a giccses életével – Londonban mellesleg.

Miután lecsukta a tetejét a kocsinak, odafordult Castielhez és röpke öt másodperc alatt végigmérte. Próbáltam elfojtani a mosolyom, miközben meghökkent arcát láttam. Castiel nem az a fajta fiú volt, akihez apám odakívánt volna. Vörös haja kuszán a szemébe lógott, komor arckifejezése ellenszenves volt, fekete dzsekije alatt egy metálbanda énekesének képe vicsorgott vissza az emberre, fekete farmerja szűk alját pedig egy acélbetétes bakancs takarta el. Kezét lazán a zsebébe vágta és úgy méregette apámat. Majdnem elnevettem magamat.

Apa megköszörülte a torkát.

- Üdv! – nyújtotta felé a kezét.

- Örvendek. – húzta gunyoros mosolyra ajkait Castiel, majd megfogta a felkínált kezet és megrázta. Apa elfehéredett miközben kezet fogtak. Vöröske talán túl erősen szorította meg a kezét – ami valószínűleg nem volt az – csak az én gyenge apám karja nem bírta elviselni. Vagy Castielnek tényleg nem jött be az én sznob, politikusra emlékeztető apám.

Miután elengedték egymás kezét, apa zavart mosollyal motyogott valami olyasmit, hogy szálljunk be a kocsiba. Castiellel egymásra néztünk, és mosolyogva bevágódtunk a hátsó ülésre. Megdöbbenve vettem észre, hogy valaki ül az elülső helyen – az én helyemen – és a tükörben szájfényezi a más így is abban úszó száját. Miután végzett, párszor összeszorította a száját, aztán nagy cuppanással abbahagyta és hangosan felnevetett. Kirázott tőle a hideg. Platinaszőke haja még ülve is a dereka alá ért, manikűrözött franciakörme pedig kiszúrták a szememet. Talán az volt az egyetlen szép rajta. Ránéztem az én – félig már lekopott – feketével kifestett körmeimre és feltettem magamban a kérdést, hogy én miért nem manikűröztettem még. Aztán ezt a gondolatot abban a pillanatban elhessegettem. Tekintetem visszatért a nőre – Ritára – a rövid és szűk, rikítóan fehér ruhájára, a bolyhos babarózsaszín pulcsijára – ami tuti nem az volt, akkor viszont ötletem sincs mi – majd végignéztem hosszú, szolizott lábain, aminek a végén egy hatalmas sarkú – tűsarkú – cipőéktelenkedett.

- Mi tartott eddig drágám? – fordult oda apámhoz, a hangjától pedig kirázott a hideg. Azt hittem ilyen ember csak a kertvárosi sorozatokban szerepel. Nos, most már tudom, hogy tévedtem. Apa meghunyászkodva pillantott rá, majd megszólalt mézes-mázos hangon.

- Ne haragudj szívem. – hajolt oda hozzá – Sok volt a cuccuk a gyerekeknek. – mondta azzal nyomott egy csókot a nő szájára. Undorodva hőköltem hátra.

- Ah, a gyerekek. – mondta fura hangsúllyal, amitől megint csak kirázott a hideg – Mindig a baj van velük. – sóhajtott fel elégedetlenül, aztán feltette a fejére a fél arcát kitakaró, fehér keretes napszemüveget. Undorral néztem végig megint rajta, majd Castiellel egymásra pillantva próbáltunk nem hangosan nevetni.

Negyven perc múlva apám leparkolt egy hatalmas, háromemeletes téglaépület előtt. Az ajtóhoz egy keskeny lépcső vezetett, és be volt süllyesztve a falba, egészen mélyen. A korlátok végén pedig két fehér oszlop tartotta meg a tetőt. Elámulva néztem végig az utcán – minden ház így nézett ki, végtelenig húzódó téglaépületek, virágokkal díszített ablakok, és a kiálló lépcsők. Elmosolyodtam. Egyszer angol civil órán a tanár mutatott képeket Londonról – hogy milyen házakat építettek a 20. században az előkelő emberek. Azt is elmondta, ilyen házat szerezni, ilyen közel a belvároshoz nem éppen olcsó mulatság. Sőt.

Szemem visszakalandozott a házhoz, majd felemeltem a tekintetem és végigmértem a tetejét is. Nagy ablakok mögött fehér függönyök takarták el a ház belsejét. Maga az épület nem volt széles, éppen csak 5-6 méter, és a házak között nem volt egy apró résnyi hely sem. Castiel füttyentett mellettem.

- Amikor legutóbb itt voltam, ezek ugyanúgy néztek ki. De még így is lenyűgöznek. – mondta egy halvány fél mosollyal az arcán.

- Várj! – néztem rá döbbenten – Te már voltál Londonban? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Ja, párszor. – nézett rám olyan természetes arckifejezéssel, mintha ez tök átlagos dolog lenne. Bár ha jobban belegondoltam, Castiel egy kő gazdag család sarja – nem csodálom, ha néha csak kedvtelésből leugrottak Anglia legszebb városába.

Elismerősen biccentettem felé, majd követtem apámat felfelé a lépcsőn. Elővette a kulcsát a márkás öltönyéből, és egy kis szerencsétlenkedés után sikerült kitárnia az ajtót előttünk. Megfordult és megfogta a legnehezebbnek tűnő csomagomat.

- A legfelső emeleten lesztek. – tette hozzá – Sajnos csak egy vendégszobánk van, így együtt kell majd lennetek. – mondta, és nem úgy hangzott, mint aki repesett az örömtől. Huncut mosolyra húztam a számat. Mennyit törhette a fejét ezen a megoldatlan problémán.

- Nekünk jó. – mondtam egyszerűen, hogy fokozzam a kínlódásait. Akármennyire nem viselkedett úgy mint az apám, azért mindig is meg akart tartani a régi, copfos, aranyos kislányának. Nem igazán tudta megemészteni, hogy Castiellel vagyok. Vagy, hogy bárki mással.

Mormogott valamit, majd nagy nehezen felküzdötte magát a lépcsőkön. Bentről jóval tágasabbnak hatott a ház – nagy konyhával és tág nappalival. És sokkal hosszabb is volt, mint én azt gondoltam. Mikor felértünk a szobánkhoz, apám bedobta a bőröndömet a szobába és kifújta magát.

Pakoljatok ki, aztán lent találkozunk, oké? – kérdezte még mindig lihegve, habár próbálta eltusolni.

- Rendben. – mondtam szórakozottan, aztán figyeltem, ahogyan apa kimegy a szobából, hátrahagyva engem és Castielt. Becsuktam utána az ajtót.

- Nos. – tettem csípőre a kezem – Londonban vagyunk. – mosolyodtam el és felemeltem a tekintetem a bőröndökről, Castiel szemébe.

- Nos, igen. – ajándékozott meg az egyik legszívdöglesztőbb mosolyával.

- Ideje kipakolni. – fordultam el, hogy ne lássa piros arcomat.

- Nekem vannak jobb ötleteim is. – lépett hozzám közelebb, és megfogva a derekamat, magához húzott – Azaz csak egy. – suttogta a nyakamba, majd gyengéden beleharapott. Kirázott a hideg. Eltoltam magamtól, majd megfogva az állát gyengéden megcsókoltam.

Húsz perc múlva nevetve löktem le magamról az ágyon.

- Most már tényleg ideje lenne kipakolni. – mondtam mély levegőt véve, de a szívem nem akarta abbahagyni a heves dobogást.

Miután nagyjából elrendeztük a dolgainkat, kézen fogva baktattunk le a lépcsőn. Hirtelen nem tudtam merre forduljak, majd a leghangosabb hang irányába kezdtem el menni, magam után húzva Castielt. A nappaliban egy barna hajú, nagy mellű, tetováltatott lány nézte az MTV-t.

- Szia! – köszöntöttem, mire felénk fordította a fejét, és ránk szegezte vakítóan kék szemét.

- Helló. – tette hozzá, majd szélesen elvigyorodott és feltápászkodott – Biztosan te vagy Rebeka. – fogta meg a vállam és nyomott az arcomra két puszit.

- Csak Rebi. – mondtam zavartan és éreztem, hogy elöntött a pír – Te pedig…?

- Deborah. – fejezte be a mondatot helyettem és elővillantotta a fehér fogsorát – A barátod pedig Castiel, ha jól tudom.

Vöröske csak ráncolta a szemöldökét, én pedig meglepetten válaszoltam.

- Igen.

- Hát akkor remélem, jól fogtok itt szórakozni! – mondta gyorsan és észrevettem a halvány akcentusát a beszédében.

- Itt születtél Londonban? – csúszott ki a számon a kérdés, utána pedig meghunyászkodva vártam a válaszát. Kedvesen rám mosolygott.

- Nem, Budapesten születtem. – mondta – Aztán költöztünk Londonba anyámmal és a hugommal. Utána pedig 13 évesen Debrecenbe. Most pedig – tárta szét a karjait – megint itt vagyok. – nevetett fel, de kihallottam belőle a keserűséget. Hirtelen szánalmat éreztem utána. Nm lehet jó ennyit költözni.

- Ne sajnálj. – mondta mosollyal a száján, mintha kitalálta volna, mire gondolok – London csodálatos hely, imádok itt élni. Örülök, hogy eljöttünk Debrecenből. – ült vissza megint a kanapéra.

Úgy tűnt nem igazán akar többet beszélni, így Castiellel egymásra néztünk, majd kihátráltunk a szobából. A konyhából már finom illatok csapták meg az orrunkat – makaróni, ha jól sejtem. Milyen elavult. Miért hiszi azt minden felnőtt, hogy ezzel meg lehet fogni a gyerekeket?

Fél óra múlva elégedetten tettem le a villámat az üres tányérra, és kedvem lett volna lenyalni róla a maradék szaftot. Isteni volt. Tudtam, hogy apám nem tud főzni, így ez csak Rita lehetett. Máris jobban kedveltem.

- Ez nagyon finom volt Rita. – jegyeztem meg egy önelégült mosollyal – mint egy jóllakott majom.

- Ó drágám, ez nem az én érdemem. – nevetett fel hisztérikusan, mire megint visszatért az ellenszenvesség iránta. Arcomról lekerült a mosoly, helyette értetlenség vette át a helyét.

- Én voltam. – mondta halkan a Rita mellett ülő kislány. Naomi, ha jól emlékszek. Most, hogy jobban megnéztem, nem is tűnt olyan kicsinek – legalább 13-14 éves lehetett.

- Így tudsz főzni? – szaladt fel a szemöldököm. Castiel is döbbenten méregette a szőke kislányt. Az anyjával ellentétben, ő természetes szőke volt, fürtjei pedig loknisan hullottak a vállára. Felnézett rám kedves kék szemével és mosolyogva megvonta a vállát. Éreztem, hogy vele nagyon jóba leszek.

A nő – Rita, de nem volt kedvem így hívni – büszkén mosolyodott el. Mintha az ő érdeme lenne. Bár ki tudja, lehet ő tanította meg főzni, hogy annál kevesebb dolga legyen.

Miután mindenki végzett, összeszedtük a tányérokat és beraktuk őket a mosogatógépbe. Hirtelen nagyon megörültem, hogy ilyen is van a házban, végignézve az üres tányérokon. Miközben bementünk a nappaliba a vacsorán gondolkoztam. Egész kellemes volt – engem is és Castielt is kérdezgették, őszinte érdeklődéssel, és hagytak minket beszélni. Apa szeme pedig mindig felcsillant mikor a nőre nézett. Örültem hogy boldog, de nem értettem, hogy bír egy ilyen nő mellett meglenni. Leültem az üvegasztal mellé a fehér pamutszőnyegre és akaratlanul is végigsimítottam rajta a kezemmel. Olyan puha volt! Hirtelen megfordul a fejemben, hogy meglógok vele.

- Nos akkor… - állt meg felettünk Naomi egy monopoli társasjátékkal, és mikor látta, hogy mindenki elhelyezkedett letette a dobozt az asztalra, és ő maga is leült – Kezdjünk el játszani.

- Én leszek a lilával! – kapta ki a dobozból Deborah a lila bábut és diadalittasan a markába zárta.

- Igen, tudjuk. – forgatta a szemét Naoimi, aztán felsikoltott mikor Deborah arcon találta az egyik díszpárnával. Nevetve egymásra néztek és osztották tovább a bábukat közöttünk. Hirtelen megirigyeltem őket. Mindig is akartam egy testvért. Akivel hülyülhetek, aki megnevetett, aki felidegesít, akire számíthatok. Ki tudja, talán Józsi és anya elintézi a kistesót. Erre a gondolatra felcsillant a szemem.

- Melyiket szeretnéd? – tartotta felém a ét bábut Naomi, mert már csak mi maradtunk.

- Nekem mindegy. – mosolyogtam rá.

- Nem-nem! – rázta meg a fejét – A vendég választ.

Mosolyogva sóhajtottam és elvettem a fehéret. Naominak maradt a halványkék.

- Igen! – kiáltottam fel, amikor már a hetedik alkalommal dobtam hatost – Ééééés… - lépkedtem a táblán a bábummal – Nyertem! – nevettem fel.

Mindenki elismerően kezdett el tapsolni, Deborah pedig adott egy pacsit. Naomi először lebiggyesztette a száját és könnyek szöktek a szemébe. Majdnem nyert, már csak három lépés választotta el. Rögtön elhallgattam és próbáltam gyengéden megérinteni a karját.

- Hé, legközelebb te… - mondtam gyengéden, amikor nem bírta tovább és hangosan felnevetett. Hasát fogva dőlt hátra a szőnyegen.

- Bevetted! – mondta fuldokolva. Gonoszan összeszorítottam a szemem és megragadtam a lábát. Elkezdtem csiklandozni, mire rúg-kapálva, visítva próbált szabadulni. Végül már könnyes szemmel fogtam és csikiztem volna meg utoljára, mikor egy párna talált arcon.

- Hagyjad csak a húgomat! – mondta Deborah látszólag dühösen, aztán ő is felnevetett és még egy párnát nekem vágott. Én tettre készen felpattantam és egy csatakiáltással megfogtam az ellendített párnát, és azzal az erővel neki is vágtam Deborah fejének. Sikoltva vágódott be a mögötte lévő fotelba.

Hitetlenkedve emelte fel a párnát a fejéről, aztán elnevette magát. Naomit közben már a röhögő görcs kerülgette, és fetrengett a földön. Apáékat hirtelen nem láttam, biztos kitértek a csatából. Visszanéztem Deborárah, arra számítva, hogy hirtelen megint megdob valamivel, ehelyett csak bólintott egyet, elnézve a fejem felett. Azonnal megpördültem, de már késő volt. Castiel Felkapott álló helyzetemből, és a vállára lendített. Elkezdtem ütlegelni a hátát, hátha letesz, közben pedig hangosan sikítottam és nevettem egyszerre.

- Naomi! – kiáltottam oda neki – Segíts! – mondtam megjátszott kétségbeeséssel, mire ő felpattant és rávetette magát Castielre. Ő hátratántorodott és röhögve dobott le a kanapéra. Majd fogta magát és elkezdte kergetni Naoimit. Ő sikítva kiáltott a nevem után.

- Rebiiii! – mondta pár oktávval magasabb hangon, közben pedig fuldoklott a röhögéstől. Nem bírtam azonnal felállni, annyira rám tört a nevethetnék – sőt inkább már kacagtam. Majd mikor felálltam, valami puhát éreztem meg az arcomon. Visszaestem a kanapéba és meghallottam Deborah hangos nevetését előttem.

- Te! – mondtam ádáz tekintettel, mire azonnal lefagyott az arcáról a mosoly, és hangos sikítással kezdett el menekülni előlem. Én párnával a kezemben futottam utána, egészen addig amíg a vastag zoknim meg nem csúszott a padlón és el nem taknyoltam. Egy mély nyögés tört elő belőlem, és kiszorítottam magamból a szuszt is. Nagyon fura pózba sikerült érkeznem. Karom a hátam alatt, és mikor elestem határozottan hallottam, hogy valami reccsent. Lefehéredtem és akkor már éreztem. A karom eszeveszettül szúrni kezdett, és pedig nem bírtam felülni. Elfojtott kiáltás tört elő a torkomból, mire mindenki megállt és rám pillantott. Castielnek a többieknél is jobban elkerekedett a szeme. Elengedtem Naomi karját és odaszaladt hozzám.

- Rebi! – mondta falfehér arccal – Jól vagy? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, miközben letérdelt hozzám.

- Nem nagyon. – mondtam erőtlenül, a fájdalomtól már bekönnyezett szemem miatt homályosan láttam – Azt hiszem eltört a karom.