Free Lines Arrow

2014. október 12., vasárnap

42. fejezet - A vacsora

Kedves Olvasók!

Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy vagy három hónap lemaradással, meghoztam az új részt, amit sokan vártatok, mégsem lett kiemelkedően jó, sőt még jó se. Okot nem mondok miért nem írtam. Talán azért, mert az egész életemben zavar volt az elmúlt hetekben, nuku életkedv, nuku kreativitás nem még hogy én jót is írjak. Viszont! kezdem összeszedni magam, visszatér belém a jókedv és az írni akarás. Ezt azt hiszem költői válságnak is lehet nevezni, habár én közel nem vagyok, költő, de ez mellékes. Ne haragudjatok, amiért ennyit késlekedtem, azonban nagyon szépen köszönöm azoknak, akik ezekben a hetekben is kitartottak mellettem.<3 Imádlak titeket

Ja és még valami. Csináltam egy Ask-ot a blognak, hogy ha valakinek kérdése van, véleménye, kritikája, vagy bármilye, azt oda leírhatja:)
http://ask.fm/avorosmindenarnyalata



December 26

Éreztem, hogy a lábujjaimon átjár a hideg, és megborzongtam. Behúztam a lábam a nagy paplan alá, és jobban összegömbölyödtem. Nem akartam felnézni, de már éreztem a fényt, ahogyan behatol a redőny résein. Elhúztam a számat és a másik oldalamra fordultam. Már éppen visszaszenderedtem volna, mikor gyengéd érintést éreztem meg az arcomon. Nem kellett kinyitnom a szemem, így is tudtam ki az, aki kényeztet. Elmosolyodtam, amire vöröske egy még gyengédebb csókkal válaszolt. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, úgy kerestem meg a kezemmel Castiel derekát a paplan alatt, és így húztam magam hozzá közelebb. Éreztem a frissen mosott hajának és a tusfürdőjének illatát. Nem volt rajta póló, így volt lehetőségem végigsimítani kidolgozott mellkasán, mire ő a derekamnál fogva közelebb húzott és megölelt.
- Jó reggelt álomszuszék. – suttogta a fülembe, közben a hajamat cirógatta. Mormogtam valamit nemtetszésem jeléül, és megfordultam, hogy háttal lehessek Castielnek.
Pár másodpercig mozdulatlanul feküdtünk egymás mellett, aztán vöröske megragadta a combomat, és magára húzott. A meglepettségtől egyből felpattant a szemem, és Castiellel néztem szembe, ahogyan elővillantja fehér fogsorát.
- Ez gonosz volt. – mondtam neki sértődött arckifejezéssel.
- Úgy gondolod? – húzta ravasz mosolyra a száját, és nekem már rossz előérzetem volt. Viszont vöröske nem csinált semmit – jobban mondva semmi hirtelen mozdulatot. Csak végigsimította a combomat, egészen a fenekemig, majd a hátamat simogatta. Kirázott a hideg az érintésétől.
- Most próbálsz kiengesztelni? – húztam fel a szemöldököm, majd odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de ő elkapta a fejét, és lelökött magáról. Meglepve néztem fel rá, ahogy feláll és magára kap egy pólót.
- Nem. – fordult meg vigyorogva – Csak fel akartalak kelteni. – mondta, azzal megfogta a lábam, és elhúzott az ágy széléig – Apádék el akarnak menni egy étterembe, és van kb. fél órád elkészülni. – hajolt hozzám közelebb, hogy megcsókoljon.
- És ezt csak most mondod? – pattantam fel hirtelen, és csak akkor jöttem rá, hogy nem kéne ilyen féle mozdulatokat tennem, ha nem akarom, hogy a kezem megint megfájduljon.
Még aznap este elmentünk a kórházba, családostul, és meglepően gyorsan sorra kerültem. A doki megállapította, hogy a kezem nincs eltörve, csak megrepedt. Nem tudom, ez mennyivel jobb, de mindenki megkönnyebbült a hír hallatára, csak én meg Castiel nem. Szóval ha nincs benne a dologban a csonttörés, akkor már nem is lehet semmi gáz, igaz? Ezt máig se értem, elvégre nekem annyira fáj néha a karom, mintha el lenne törve.
Felálltam és elindultam a bőröndöm felé, hogy keressek valami ruhát magamnak. Nem volt egyszerű fél kézzel kotorászni, és amikor megtaláltam a kék egybe ruhámat, aminek hosszú ujja van, egyszerre örültem meg és fehéredtem le. Elvégre ez volt az egyik kedvencem, de nem tudom, hogy fogom felvenni a ruhát a bekötözött karomra. Nem volt begipszelve – hála Istennek – de a géz amit rátekertek és a vas elég vastag volt még így is, szóval az öltözködés minden reggel nagy galibát okozott.
Pár perc múlva a kék ruhám alá húztam fel a fekete harisnyámat. Castiel furcsán nézett rám, nem tudom azért-e hogy fekete harisnyát veszek fel, vagy hogy nem azt vettem fel elsőnek. Én magam se értettem miért a ruha után próbálom magamra aggatni. Egyébként Castielnek meg van az a sajátos dolga, hogy végignézi ahogy felöltözök – most még inkább szórakoztatónak találta, mivel a kezem miatt nem ment túl zökkenőmentesen. És igen, a harisnyával is megküzdöttem, de a vádlimnál totál el volt csavarodva. Kb. a térdemig bírtam felhúzni, majd utána feladtam és felegyenesedtem. Kétségbeesetten néztem Castielre, aki jót mulatott rajtam. Felhúztam a szemöldököm, mire felpattant az ágyról és odajött hozzám.
- Segítek, na. – röhögött – Csak ne ficánkolj.
Felsóhajtottam, és hagytam, hogy Castiel elforgassa a lábamnál a harisnyát. Belegondoltam, milyen vicces látvány lehetünk egy kívülállónak, és hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy nem tudok egyedül felöltözni. Éppen lenéztem, amikor vöröske elkezdte feljebb hámozni rajtam a vékony ruhadarabot, majd egészen a derekamig felhúzta, utána megigazgatta a ruhámat, és végigmért. Arcán mosoly bujkált.
- Köszönöm. – mondtam zavaromban, mert nem voltam hozzászokva ehhez a bizarr helyzethez, hogy Castiel öltöztessen fel.
- Na menj készülj el, én lent megvárlak. – bökte meg a homlokom, majd mosolyogva kiment a szobából. Mikor becsukódott utána az ajtó, egyből megigazítottam a harisnyámat, csak hogy legyen benne az én kezem is.

10 perc múlva kivasalt hajjal és füstös szemekkel sétáltam le a magas sarkúmban. Mikor leértem apa büszkén végigmért.
- Kész nő lettél! – mondta meghatottan, én pedig nevetve megforgattam a szemeim.
- Ne kezdd el ezt a klisét, légy szíves. – ráztam meg a fejem mosolyogva.
- Az ember már meg se dicsérheti a lányát. – rázta ő is a fejét.
- Készen vagytok? – viharzott ki a lenti fürdőből Rita, egy 15 centis magas sarkúban, és egy fehér koktélruhában. Nem nagyon foglalkozott vele, hogy kint rohadt hideg van, és befagy majd a feneke. Hosszú szőke haját ő is kivasalta, és erős vörös rúzst kent az ajkaira. Ha egy buliba ment volna, valamikor nyár közepén, még elfogadható lenne a kinézete. Apával pár percig beszélgettek, én pedig Castielt kerestem a szememmel. Aztán megláttam, ahogyan kisétál a nappaliból, két oldalán két lánnyal. Nem foglalkoztam velük, csak az tűnt fel, hogy vöröske mennyire eszméletlenül szexi öltönyben, nyakkendővel, és felkötött hajjal. Valószínűleg elbambultam, mert Castiel időközben megérkezett, rám mosolygott sejtelmesen, majd leemelte az akasztóról a fekete bélelt blézeremet, és felém nyújtotta. Megfordultam, és beledugtam a kezem az egyik ujjába. Ő felhúzta rá a blézert, közben gyengéden végigsimítva a karomon, amitől a hideg kezdett futkosni a hátamon, de közben pedig elöntött a forróság, itt-ott. Ezt megismételte a másik kezemmel is, majd megfogta a hajamat, ami beszorult a blézer és a hátam közé, és gyengéden kihúzta, közben hüvelykujjával megcirógatva a nyakamat. Nagyot kellett nyelnem, hogy elrejtsem az előtörő sóhajomat, amit az érintése okozott. Megfordultam és azt kívántam, hogy ez az érzés soha ne múljon el. Mikor felnéztem rá, két szürke szempár fogadott, ami most egyenesen a bensőmig hatolt, ahogy a szemembe nézett. Éreztem, hogy elönt a pír. Ebben a pillanatban, csak én és Castiel voltunk, a mi saját világunkban, egy kis buborékban, a világtól és mindenkitől messze, ketten. Már éppen átléptem volna azt a kevés helyet ami köztünk van, mikor valaki megfogta a vállam. Egyből eltűnt az a varázslatos érzés, és kissé ijedve néztem hátra Deborah-ra.
- Indulhatunk? – kérdezte kedvesen.
Pár pillanatig meredten bámultam rá, majd feleszméltem.
- Öö, persze! – ráztam meg egy aprót a fejem, és elmosolyodtam.
Deborah belekarolt az ép kezembe, és kivezetett a házból, közben megdicsérve a sminkem és a ruhám. Castiel szorosan mögöttünk jött, és éreztem a tekintetét a hátamon.
Mikor kiértünk kénytelenek voltunk ketté válni, ugyanis nem fértünk el egy kocsiban. Így Castiel vezette a másikat, mi pedig beültünk hátra Deborah-val. Lányos dolgokról fecsegtünk egész úton, és az hallgattuk, Deb mennyire odavan egy híres színészért, akiről én még életemben nem hallottam. Róla áradozott egész úton, ami legalább fél óra volt. Az út közben Castiellel lopott pillantásokat vetettünk a tükrön keresztül, nyugtázva, hogy Deb egy kicsit bolond, de attól még nagyon szeretnivaló.
Mikor megérkeztünk az étterem előtt, egy egyenruhába öltözött elegáns fiú pattant oda hozzánk, hogy kinyissa nekünk az ajtót. Utána rögtön Castielhez ment, de ő már rég kint állt, és odadobta a fiúnak a kocsit, hogy parkolja le. Elismerően bólintottam, elvégre ilyet még csak filmekben láttam, és nem hittem, hogy valaha átélem.
- Apáék hol vannak? – néztem körül az elegáns étterem előtt, aztán megakadt a szemem egy szőke kislányon. Naomi ibolyaszínű ruhájában pörgött és ugrált, a hajába pedig gyengéden belekapott a szél. Elmosolyodtam, és belegondoltam, mennyire egyszerű még az ő élete. Persze az enyémmel sem volt semmi bajom, senkivel se cseréltem volna el.
Fél óra múlva a pincér eltávozott, mihelyt felvette a rendelésünket. Én töltött csirkemell filét rendeltem, krumplival és paradicsomsalátával. A többiekre nem figyeltem, csak azt tudtam, hogy vöröske valami sertésbordát, Rita meg kacsamájat rendelt. Csöndben ültem a helyemen, nézelődtem az elegáns étteremben. Fantasztikusan nézett ki. Ki volt dekorálva, kimutatva, hogy van pénzük ilyesmire, de nem volt se giccses, se sznob. Az asztaloknál egytől-egyig ültek, a férfiak öltönyben, a nők meg ilyen-olyan drága ruhákban, gyöngynyaklánccal a nyakukon. Hirtelen elfogott az irigység, hogy valaki ezt minden nap megengedheti magának.
Az elmélkedésemből egy, az asztal alatti láb zavart meg. Felnéztem, hogy ki bökhetett meg, amikor Deborah-val találkozott a tekintetem. Sejtelmesen mosolygott, én pedig kérdőn felhúztam a szemöldököm. Fejével a mosdó felé intett, én pedig még mindig zavartan figyeltem, ahogyan feláll.
- Kimegyek a mosdóba. – mondta, majd megigazította a szoknyáját – Rebi, elkísérsz? – nézett rám kifejezésteljesen.
Pár pillanatig rábámultam.
- Őő, persze. – álltam fel én is, közben Castiellel találkozott a tekintetünk. Kérdőn nézett rám, én pedig kérdőn néztem vissza rá.
Deb máris elindult a mosdó irányába, nekem meg gyorsan utána kellett tipegnem. Hátulról volt időm megszemlélni fekete ruháját, aminek a háta végig csipkés volt, egészen a derekáig, láttatva csupasz sápadt bőrét. Hirtelen megirigyeltem az alakját. Sajnos a tetkója nem látszott a ruha ujjától, csak az egyik madár szárnya.
Mikor beértünk a fürdőbe, Deb megállt a tükör előtt és megigazgatta a sminkjét. Kérdőn néztem rá pár percig, majd felsóhajtottam.  Deb a tükrön keresztül mosolygott rám.
 - Gondolom – kezdett bele, majd megfordult, hogy szembe nézhessen velem – nálatok Magyarországon is vannak bulik. – vigyorodott el.
Értetlenül néztem rá.
- Vannak, persze.
- Házibuli? Szórakozóhely? Vagy esetleg esti iszogatások valakinél? – kérdezte kíváncsian.
- Nos, mikor mi. - mondtam, belegondolva, hogy a felsoroltak közül mindegyiket meg szoktuk ejteni időnként.
- Hát itt házibulik vannak. – lépett hozzám közelebb – És ma este a suli legjobb arca tart egyet, ahova mi is hivatalosak vagyunk. – vigyorgott.
Meglepve néztem rá.
- Nem hiszem hogy apa elengedne – ráncoltam a szemöldököm.
- Ah, ugyan. – forgatta a szemeit – Apád olyan mint egy macska. Amíg megkapja amit akar, addig nem fog piszkálni. – mondta ravaszul.
- És mi az amit az apám akar? – rémültem meg.
- Hogy benyaljunk neki. – kacsintott rám, majd kiindult a mosdóból, én pedig utána. Mikor beértem megkérdeztem, hogyan tudnék benyalni a saját apámnak.
- Egyszerű. – állt meg, majd körbenézett – Dicsérd meg a haját, az öltönyét, a kölniét, stb. és máris a te embered lesz. – indult el újra.
Még kérdeztem volna pár dolgot, de pont odaértünk az asztalhoz. Gondolkozva ültem le a helyemre, Castiel mellé. Megigazgattam a ruhámat és baljós tekintettel pillantottam fel Deb-re. Ő csak rám kacsintott, majd megköszörülte a torkát.
- Apa? – nézett rá kedvesen, engem pedig meglepett, hogy az apjának hívja. Bár miért ne tenné, elvégre már egy ideje együtt élnek, de akkor is. Fura volt.
- Igen kedvesem? – fordult hozzá, elővillantva Hollywoodi mosolyát.
- Milyen kölnit használsz? – kérdezte jámboran, majd közelebb hajolt – Eszméletlen illata van, és az egyik barátomnak most lesz a születésnapja. Biztos örülne, ha olyat kapna tőlem, mint amilyen neked van. – mosolygott szélesebben.
Ámultan figyeltem, ahogyan Apa arckifejezése megváltozik. Enyhén elöntötte a pír, majd egy szégyenlős mosoly kíséretében elmondta a nevét annak az izének amit használ. Nem értettem mit mondott, valamit franciául motyogott, de úgy látszott Deb tökéletesen felfogta.
- Óh, értem! – húzta ki magát – Köszönöm. Már azt hittem sose találom meg a megfelelő ajándékot.
- Ó, bármikor szívesen segítek drágám. – kortyolt bele apa büszkén a borába, majd visszafordult Ritához, és elmélyedtek egy nem túl érdekesnek tűnő beszélgetésbe. Elismerősen Deborah-ra pillantottam, aki kacsintott egyet, majd apa felé bökött hogy én jövök. Nagyot nyeltem, és el kezdtem gondolkozni, mivel rukkolhatnék elő. Aztán eszembe ötlött. Még a minap az újságban láttam apámat az egyik oldalon, egy felsorolásban, miszerint "Kik működtetik legjobban a cégüket, és miként? Most megtudhatja!". Elég rossz címet választottak neki, és az interjúban sem hangzott el semmi érdekes vagy hasznos dolog. Viszont apám benne volt, egy külön képpel, amin bambán vigyorog a kamerába, eljátszva hogy az egész így teljesen rendben van.
Éppen jött a pincér, meghozva az ételt amit rendeltünk. Végre elhallgatott Rita is, így mikor a pincér elment alkalmam nyílt megemlíteni neki a cikket.
- Képzeld apa! – kezdtem bele, miközben kezembe vettem a villát és a kést – Láttalak egy magazinban. – mosolyogtam rá bután, mire ő kihúzta magát ültében.
- Így van, benne voltam. Külön felhívtak, hogy lennék-e hajlandó részt venni egy interjún. Szerencséjükre be tudtam szorítani a naptáramba. – mondta fontoskodva, itt pedig hárman akartuk visszafojtani a nevetésünket; én Castiel és Deborah.
- Elolvastam. Az összes ember közül te voltál a legjobb. – villantottam rá egy bájos mosolyt – És az a kép! – sóhajtottam fel – Esküszöm, mintha csak a bátyám lennél. – nevettem fel, mire ő is felkacagott.
- Na, szépen néznénk ki, nem de bár? – pirult el megint, majd elkezdett beszélni a cégének egy fontosabb ügyéről, és hogy mekkora bevétel származhat belőle, stb. Én itt már rég nem figyeltem, helyette tekintetem Deborah elismerő arcán pihent, aki tényleg úgy nézett rám mintha megváltottam volna a világot. Vagy legalábbis megtettem valamit amit soha nem nézett volna ki belőlem.
Majd ránéztem Castielre. Értetlenül felhúzott szemöldökkel méregetett minket, én pedig eltátogtam neki, hogy majd elmondom, mire furcsa grimaszt vágott, és inkább fojtatta az evést. Elhúztam a számat. Rá nem is gondoltam izgalmamban. Mi van, ha nem is akar jönni?

Vagy másfél órával később már a rosszullét kerülgetett, mikor kisétáltunk az étteremből. A karom is megfájdult attól, ahogy folyton mozgattam, bár ez hülyeségnek tűnhet, de tényleg. Komolyan megfájdult. A fejem is elkezdett sajogni, fáradt is voltam hirtelen. Mit nem tesz az emberrel ha degeszre kajálja magát? Hát erre biztosan nem számítottam. Egyébként a kaja fantasztikus volt, de tényleg. Megérte a pénzét.
- Na mi legyen? – jött oda hozzám Deb, de az arcán neki is furcsa arckifejezés ült. Mintha kicsit zöldebb árnyalatú is lett volna.
- Hát nem tudom. – nyögtem fel és megfogtam a hasam – Azt hiszem én kihagyom ezt a bulit. – húztam el a számat.
- Oh, Istenem, de reméltem, hogy ezt mondod! – nyögött fel ő is – Nem megyünk inni,viszont valahova akkor is el foglak rángatni.
- Hova? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Gondolom láttad már a tetkót a vállamon. – mosolyodott el.
- Hm, igen. – mondtam, felidézve a madarakból álló tetkót a vállán – Nagyon szép. – dicsértem meg.
- Igen, tudom. – vigyorodott el.
- És hogy jön ez ide? – kérdeztem értetlenül.

- Ez egyszerű. – vigyorgott rám – Neked is lesz egy.